Petőfi Népe, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-21 / 144. szám

Vm. Június ZI, szerda 8. oldal Élmények, tanulságok, javaslatok Budapesti múzeumokban A főváros vonattal, autóval 90—110 perc Kecske­métről. Kiskunhalasról, Kiskunfélegyházáról sem sok­kal több. Lajosmizse, Kunszentmiklós pedig jószerént csak ugrásnyira van Budapesttől. A FŐVÁROS VASÁRNAP Igazán nem távolság — szoktuk mondani. Joggal. Hivatalos ügyben, vásár­lás céljából, vagy szerve­zett program résztvevője­ként sokan megteszik na­ponta ezt az utat. Ponto­sabban: hétköznaponta. Va- Vasárnap reggelenként el­néptelenedik a beton és a vasúti szerelvényeken is jut mindenkinek kényelmes ülőhely. Budapest, Európa egyik legszebb és legnagyobb vá­rosa vasárnap is izgalmas, gyönyörűséges látnivalók­kal várja a vendégeket. Jönnek is szinte a világ minden részéből — kivéve a szomszédos megye lakóit. Mert itt mintha elfeledkez­nének a természet és az emberi alkotókedv e párat­lan remekéről. Hegy, víz, sziget, seregnyi műemlék — Budapest, hazánk fővárosa. Én a múzeumokat láto­gattam az elmúlt vasárnap. Örülnék, ha írásomat, be­számolómat olvasva mások is kedvet kapnának hasonló kiránduláshoz és a néhány forintos belépődíj ellené­ben visszapillantanának a múltba, szétnéznének a nagyvilágban, gyönyörköd­nének hazai és külföldi művészek alkotásaiban. KÉT KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS szakában a statikus, a fény- és hanghatásokat mellőző, a mozgás élmé­nyétől megfosztott kiállítá­sok eléggé hatástalanok. A Műcsarnok nagyter­meiben hat, nagy teljesít­ményű, automata diavetítő bizonyította ellenkezőjét. Az érdekes tablóknak is mindig volt közönsége, de a színes diapozitíveket so­rozatosan bemutató vetítők­höz alig lehetett hozzáfér­ni. A kecskeméti Katona József-emlékkiállítás szűk terét, korlátozott lehetősé­geit egy-egy magnetofon, vetítőgép beállítása meny­nyire kitágítaná, növelné — hogy állításunkat egyet­len példával igazoljuk. Mi­lyen szívesen hallgatnánk a leghíresebb Tiborcok monológjait, néznénk a Bánk bán-kiadások illuszt­rációit ... DÖZSA NÉPÉNEK GYŐZELME A Nemzeti Múzeum dísztermében az 1514-es pórfelkelés eseményeit idé­zik a korabeli dokumentu­mok. Érezzük a történelmi szükségszerűséget: az el­nyomorított nép nem bírta tovább a leszorítást, a lét­bizonytalanságot. „A szegé­nyek özönvize, szépséged rettentő-harag...” — írta Juhász Ferenc immár klasszikus, A tékozló ország című elbeszélő költeményé­ben a mezítlábas hadról. Az emlékkiállítás döbbene­tesen érzékelteti a szörnyű véget: „Csillagomlás volt, keselyek dáridója, karók nagy napja, ünnepe: — el- porlott a gyönyörű, világ­nagy-csillag.” PARASZTFESTŐK, FARAGÓK A GALÉRIÁBAN 1923-ban állították ki az A Műcsarnokban egy­szerre három kiállítást is rendeztek. Kádár György Kossuth- líjas festőművész munkás­ságát rövidesen lapunkban is bemutatjuk — és ezért csak annyit: térelválasztó kartonjait, terveit bemuta­tó tárlatát a nagy érdeklő­désre való tekintettel egy héttel meg kellett hosszab­bítani. Berzsenyi Dániel szavait dézi Sváby Lajos tárlatá­nak katalógusában és har­sogó, szuggesztív színekkel obogó képeiben: „A lyrai iőgondolatok és érzelmek nem egyebek, mint az em- oeriségnek legfőbb, azaz eguniversálisabb gondola­tai.” A 37 esztendős abád- szalóki származású művész pályafutásának fontos ál­lomása ez a mostani kiál­lítás. A változás, a szüle- és, a növekedés útjai, nódjai, csodái foglalkoztat­ók; a teremtés, az alkotás gyötrelmei és kötelessége. Van egy képe: Feljebb. 3gy férfi — vonásai a fes- öre emlékeztetnek — a képből két oldalt kifutó, :e eleje, se vége vasrudad gyekszik feje fölé emelni. \z ember kiteljesedésének, küzdelmének, erőfeszítései­nek, az „így jutunk a csil­lagokig” gondolatnak meg­győző, páratlanul szép meg­fogalmazása. Sváby Lajos a középnem­zedék legjobbjai közé tar­tozik. Kecskeméten sokan ismerik: itt élt a művész­telepen, s részt vett a vá­ros kulturális életében. Szí­vesen letelepedett volna Bács-Kiskun megye szék­helyén. Kérelme „nem ta­lált kedvező fogadtatásra”. Az elutasítással a megye képzőművészeti élete dina­mikus, jelentős egyéniség­gel vált szegényebbé. uszódi születésű Benedek Péter parasztember festmé­nyeit Budapesten, majd né­hány év múltán Bécsben. A néhány hete, a Nemze­ti Galériában megnyitott tárlaton ismét láthatók Benedek Péter és számos osztályos társának művei Örömmel tapasztaltuk, hogy a most Cegléden élő Péter bácsi mellett más, Bács-Kiskun megyei illeté­kességűi naiv művész is bi­zonyítja népünk tehetségét A jakabszállási Gáspár Ju­liska, a Magyar Nemzeti Galéria és a Népművelési Intézet pályázatán a gra­fikai kategóriában a II. díjat kapta, öt képpel sze­repel a tárlaton. A lajos- mizsei Szőrös József nyolc faragását állították ki. Or­bán István is kecskeméti származék. Az emlékkönyv: elisme­rő, elragadtatott bejegyzé­sek gyűjteménye. Jó néhá- nyan tudakolják: miért nincs ezeknek az emberek­nek állandó múzeumuk? Jó lenne végérvényesen .eldönteni: Kecskemét meg­ragadja-e végre a soha vissza nem térő alkalmat, hogy Kodály Zoltán váro­sában illő körülmények kö­zött találjanak végleges ott­honra a magyar paraszt­festők, fafaragók. További halogatásra nincs mód. Ha itt nem csinálják meg, akad rá vállalkozó másutt. Szeged máris je­lentkezett. Hogyan is mond­ta Katona József? „Ha egy hatalom szó azt mondaná, akarom, máris állna az épület.” Heltai Nándor Szőrös József: Cigányok. (Szilvafa, 1958) Ifjúság — muzsika A kecskeméti zeneiskola év végi mérlege A Kecskeméti Állami Ze­neiskola évzáró hangverse­nyén Forgács Erzsébet igaz­gatóhelyettes értékelte az intézet munkáját, az 1971— 72-es tanévben elért ered­ményeket. Az iskola taná­rai és növendékei jó mun­kát végeztek: talán minden eddiginél nagyobb mérték­ben vettek részt az iskolán kívül rendezett zenei prog­ramokban. S ez nagyon fon­tos, hiszen egy ilyenfajta kulturális, pktató-nevelő in­tézet munkájának haté­konyságát, az ott dolgozók társadalmi felelősségét leg­inkább az jelzi, hogy mi­lyen mélyen és milyen szé­lességben tudnak tevékeny­ségüknek rangot és meg­becsülést szerezni. Az oktató munka színvo­nalát az jelzi, hogy milyen nagy „derékhadat” és ebből is kiemelkedő növendéke­ket tudnak kinevelni. Há­nyán tudják a különböző szakmai fórumok elismeré­sét kivívni. E tekintetben a kecskeméti zeneiskola mun­kája figyelemre méltó: minden évben van néhány olyan növendékük, akik a muzsikálást választják hiva­tásul. Idén Hegedűs Judit (Kovács Sándorné tanítvá­nya és Szemerédi Anna (Lakó Sándor növendéke) folytatja hegedűtanulmá­nyait a Szegedi Zenemű­vészeti Szakközépiskolá­ban. Kertész Gábor klari­nétos növendék (tanára Kovács Sándor) az Orszá­gos Zeneiskolai fafúvós versenyen vett részt. Pa­lotás József tanár kama­razene-csoportja pedig a megyei találkozón nyúj­tott kiemelkedő teljesít­ményt. (A csoport tagjai: Ócsay László, Károlyi Klá­ra hegedű, Márkus Szil­via gordonka és F'ilöp Tünde zongora.) Vala­mennyien bemutatták az évzáró ünnepségre össze­gyűlt szülők és tanulók előtt is legsikeresebb mű­sorszámaikat. Hegedűs Ju­dit partnereként hallottuk még Márkus Erika zongo­rista növendéket is. A jó átlagot a sok-sok, jutal­mul kiosztott zenei tár­gyú könyv jelezte. Külön meg kell emlékez­nünk a Zeneiskola növen­dékzenekaráról (karnagy: Lakó Sándor). E tanévben számos alkalommal léptek fel, s nemcsak iskolai ren­dezvényeken. Jelentős nép­művelési tevékenységet fej­tettek ki, kollégiumokban, üzemekben, szakmunkásta­nuló-intézetekben tartottak, az ősszel megalakult Ifjú­sági Zenei Bizottság rende­zésében előadással, zenemű­ismertetéssel kísért hang­versenyeket. Természetesen nemcsak a növendékek, hanem a ta­nárok is eredményekben gazdag évre tekinthetnek vissza. Budapesti fellépé­sek, kecskeméti hangverse­nyek és országos versenye­ken való sikeres szereplé­sek (a „Kecskemét” Vonós­négyes Kaposváron mutat­kozott be sikerrel, Danics- né Kiss Éva Szekszárdon nyert harmadik díjat) mu­tatják a helyi muzsikusok sokoldalú tevékenységét, a zenei életben való részvéte­lét. Ittzés Mihály Készülnek a János-napi ünnepélyre Több mint egy évszáza­dos hagyománya a nyom­dászoknak. de az utóbbi esztendőkben már a papír­ipar és a sajtó dolgozóinak is kedves eseménye a Gu­tenberg Jánosra emlékező János-napi ünnepély. A szakszervezet elnöksége már a múlt évben kezde­ményezte, hogy a főváros­ban rendezett ünnepségeket országos méretűvé szélesít­sék és ennek érdekében több helyről különautóbu­szokat indítanak Budapest­re. A szakszervezet vidéki testületéi már szervezik azokat a csoportokat is, amelyek vonattal érkeznek majd a fővárosba. Ilyenfor­mán az idei János-napi ün­nepély nemcsak a széles kö­rű szakmai tapasztalatcse­rére nyújt jó alkalmat, ha­nem egyúttal seregszemléje is lehet az érintett szakmák több mint negyvenezer dol­gozójának. yukat, amit anyagi helyzetének pajzsán vágott az itóbbi öt esztendő. Ügy is fogalmazhatná: Balátai jgálba jött. Kutatott, hallatlan nagy szakmai tekin- ;élyre tett szert, pénzt szerzett, de a pénz elúszott Mire gondolhatott ekkor? Arra, hogy helyzete csak át­meneti. A tőkével, a bankárokkal, üzletemberekkel /aló viaskodásban elkerülhetetlen, hogy alulmaradjon. Erkölcsi fedezete van, de anyagi jólét, tőke, pénz lines. Sebaj, kezdi elölről, de már egy magasabb fo- con, annak a tudományos meggyőződésnek fokán, ahonnan látni lehet az újabb telepeket. Mert új tele­lek vannak. Ha Gánton bauxitra talált rá kell buk­kannia más helyeken is. Ezt az üzletemberek csak sejtették, ő viszont tudta. Ám ezeket az úiabb terüle- ;eket nem fogja egy tál lencséért eladni. Nem bizony! Ha Balátai Jenő geológus eddig eljutott, mindebből csak eiőt meríthetett további küzdelmekhez. A kutató — vizsgálta Szász röntgen szemekkel a hősét — a kezdeti kudarcokból edzetten került ki. Edzettebben, m!"t amikor elkezdte a bauxitért vívott harcát. Ez természetes pszichikai folyamat. Az a sportoló, akit egy nagy versenyen a második helyre szorítanak, a következő alkalommal jobb teljesítményre képes. A kis fájdalmak jók, azok ösztönöznek, a nagyok már oem! Hogy Balátaiban parányi szorongás is maradt, az szinte bizonyos. Az ötezer pengőt vissza kell fizet­nie. Az adósság nyomja, szorítja, sarkallja. Nem bán­ná azonban, ha ebben a küzdelmében segítőtársra találna... Valami külső erő, ami tovább lendíti... Balátai még nem tudhatta, hogy 1933 májusában megielenik Berlinben, a Reichstag lépcsőjén az a ba­juszos. oldalt fésült hajú férfi, akit Adolf Hitlernek hívnak. Nem sejthette, mi indul el ezzel Európában, miként akar a Reich fegyverkezni, hadiflottát épí­teni, s hozzá alumíniumot szerezni... Balátai ekkor még csak egyet tudott: alkotni, kutatni, óriási ener­giával a munkába vetni magát, hogy az eredmény emberi, egyéni sorsán is hatalmasat lendítsen. De ehhez sem ártana a jó szellem, a jó ómen, a jó sze­rencse, ami jöhetne esetleg egy házassággal is. Egy gazdag, szép lány. Szép és előkelő elsősorban, de nem árt, ha jól szituált. Ha lenne ilyen nő, ha jönne, ha teremtődne!... Elfogadná a sorsnak ezt az átlátszó ajándékát? Nem! El! De nem! — Kár lenne — gondolta Szász — akár ezt, akár ennek ellenkezőjét is bebizonyítani, de a tények arról beszélnek, Balátai elfogadta a sors (!) adta kezet, meg­ragadta, s hozzá nagy reményeket fűzött. De vajon hogyan bírta ki az első árverezést a fele­sége, Bayer Alice?... Balátai nyilván titkolta előtte anyagi helyzetét, és egyszer csak megjelent a végre­hajtó a lakásban... Szász végiglapozta az előtte fekvő egyik ir?ttömböt, és kiemelte belőle a hártyapapírra írt jelentést: „A te­kintetes Budapesti I—III. kerületi Kir. Járásbíróság­hoz. Danovai Rudolf I—III. kér. kir. jb. végrehajtó­nak, mint bírói kiküldöttnek JELENTÉSE Balátai Jenő és neje végrehajtást szenvedő ellen, a Pk. I. 55 674/1934. sz. végzés alapján ...” Szász a hosszúkás alakban összehajtott papírt ki­nyitotta, olvasni kezdte a tárgyak jegyzékét. Mit mondhatott, szólhatott, hogyan sikolthatott fel e végzés láttán a fiatal bárónő? Balátai Jenő aligha gondolta volna, hogy ilyesmire még ebben a házas­ságban sor kerülhet, hiszen Schröder bankárnak, a Bauxit Tröszt elnökének estélyén hozták eléje, mutat­ták be neki Alice-t. Az idős bárónő, a Dédi egyik naplórészlete erről így vallott: — „Fritz Opeléknél találkoztam össze Schrő- derrel. Nagyon szimpatikus úr. A társalgás németül folyt, és nem is tudtam, hogy ő magyar. Éppen arról meséltem — a férfiak még jobban szeretik a csik­landós dolgokat, mint mi —, hogy 1930-ban Mün­chenben találkoztam a Führerrel. Vagy húszán lehet­tünk ott, a Festhaus zum Grossen Stem nevű fogadó különtermében. (Azok a szép agancsok és zerge- trófeák!...) Hitler politikai célkitűzéseiről tartott ex­pozét. Szenvedélyesen és hosszan beszélt, s von Krun- ze, aki egy porosz arisztokrata volt, azt súgta nekem: micsoda közönséges alak! Erről meséltem nevetve, hogy von Krunze vajon most is ki merné jelenteni eze­ket? Schröder közbevágott: Méltóságos asszonyom, néha az erő és a pénz arisztokráciájának össze kell házasodni a teljes siker érdekében. Schröder nyilván arra a kapcsolatra célzott, ami Adolf Hitler és Krupp meg Thyssen között kifejlődött... A kis szalonba, amikor Opelné egyedül hagyott bennünket, kicsit tré­fásan közölte velem: önnek is tudnék egy ilyen jó házasságot ajánlani. — No, no, kedves Schröder?... A pocakjára, vastag óraláncára és nikotintól sárga bajuszára néztem. Alice, a lányom nem valószínű, hogy hajlandó lenne ekkora áldozatra. Schröder ne­vetett, s megszorította a karomat: — Mit szólna báró­nő egy felfedezőhöz?... És én csodálkoztam, hogy honnan van ennyire jól tájékoztatva, honnan tudja, hogy eladó lányom van, hiszen Alice-t még nem is ismeri...” (Folytatjuk) A MODERN TECHNIKA ÉS A MÜZEUMOK A Műcsarnok nagyter- neiben Svájc építészetét nutatták be. Hadd dicsér­em a kiállítás rendezőjét, beírtuk már, hogy a mi núzeumaink unalmasak, az egyébként gondosan válo­gatott és elrendezett tár­gyakat szokványos módon helyezik el a falakra, tár­lókba. A televízió, a moz­gókép, a magnetofon kor-

Next

/
Thumbnails
Contents