Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-23 / 95. szám
Borsos Miklós Borsos Miklós Kossuth- és Munkácsy-díjas, érdemes művészünk idén a Magyar Népköztársaság kiváló művésze címet kapta. A művésznek januárban zárult Esztergomban a Babits-illusztrációit bemutató tárlata, márciusban pedig a szegedi Móra Ferenc Múzeumban rendezett kiállítása. A közelmúltban a pécsi Janus Pannonius-ünnep- ségek alkalmával leplezték le a kiváló humanista költőről készített szobrot. Ezek az események is mutatják, hogy a 65 éves művész pályájának, alkotó erejének legszebb, legtermékenyebb periódusát éli. Nemrég készítette el Illyés Gyula, Németh László, Illés Endre portréját, Karinthy Frigyes, Heltai Jenő síremlékét és számos márvány- szobrot, könyvillusztrációt. A múlt évi lipcsei könyv-világkiállításon ezüstérmet nyert. A művész vallomása szerint három város atmoszférája hatott egyénisége, művészete kialakulására: Nagyszeben, Győr, Firenze. Nagyszebenben született 1906. augusztus 13-án, nagy múltú székely családban. Édesapja órásmester volt, édesanyját korán elveszítette. Az első világháború utáni években a család Nagy- szebenből Győrbe sodródott. Itt tanulta ki a vés- nöki mesterséget. A Rába- parti városban rajzstúdiumokat végez, fest és szoros kapcsolatban él a zenével is, hegedüL Évek múlnak el, amíg a szobrászvésővel életreszólóan eljegyzi magát. Bár az ecsethez és a hegedűhöz sem lett hűtlen. 1928-ban Budapestre költözik, hogy a festészetet hivatott mesterektől tanulhassa. Ebben az évben azonban nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Fél évre Firenzébe megy. A következő esztendőben kerül a Képzőművészeti Főiskolára. Csakhamar ráébred azonban, hogy a készülődésnek. tanulásnak nem ez a legalkalmasabb formája számára. Nyakába veszi a világot, gyalogszerrel bejárja Olaszországot, Franciaországot, tanulmányozza a nagy katedrálisokat, s a klasszikus alkotók remekműveit. Különösen megkedveli a reneszánsz szobrokat. De hazatérve Győrbe, még jó ideig a piktúra bűvöletében él, festőnek készül. Egy napon aztán hazavisz egy jókora kémény követ, faragja, formálja a magakészítette vésővel. Mint vésnök, már korábban megismerkedett a fémes anyagok tulaidonsá- gaival, s megpróbálkozik lemezdomborítással, éremkészítéssel is. 1942-ben egy Borsos Miklós tihanyi műtermében. csoportos kiállításon a budapesti Nemzeti Szalonban mutatkozik be rajzokkal. rézdomborításokkal. 1941-ben a Tamás Galériában állított ki. 1943-ban az Ernst Múzeumban Dési-Huberrel, Domanovszkyval, Gadá- nyival. Barcsayval és Pál- fival állít ki. A felszabadulás után a fővárosba költözött, s aktívan bekapcsolódott a művészeti élet szervezésébe. Tagja lett a Művészeti Tanácsnak, a Szinyei Társaságnak. 1960-ig az Iparművészeti Főiskolán tanított. 1953-ban kapott Munkácsy-díjat. 1951-ben kezdte művészi portréinak sorát Egry Józsefről mintázott szobrával. Portréit sohasem modell után mintázza, mindig a belső lényeg megragadására törekszik. Mintegy félszázra tehető azoknak a portréinak száma, amelyeket klasszikus, vagy kortárs írókról, művészekről készített. 1957-ben a Művelődésügyi Minisztérium rendezte meg gyűjteményes kiállítását. Ekkor kapott Kossuth-díjat is. Két év múlva a carrarai nemzetközi biennálén nyert első díjat. Ismételt külföldi utazásai: olaszországi, francia- országi, angliai és görög- országi tanulmányútjai termékenyítőén hatottak művészetére, mind merészebb formai és tartalmi megoldások felé tágítja művészetét. 1965-ben Tihanyban volt nagysikerű kiállítása. A következő évben kapta az Egry József- díjat. 1957-ben az érdemes művész címet, 1969- ben a pécsi kisplasztikái biennálé nagydíját nyerte el. Borsos grafikáiban, érmeiben és lemezdomborításaiban is öntörvényű művészetet teremtett, leggyakrabban és bizonyára legszívesebben márványba farag. Utánozhatatlan könnyedséggel finom formákat varázsol a legkeményebb anyagból is. Borsos mindig legközvetlenebb környezetét örökíti át kőbe. fémbe. Páratlan képzelettel kombinálja ember és táj meghitt kapcsolatát. A sablonokat. szokványos formákat áttörő kompozíciói Velencében. Rómában, Zürichben. Stockholmban, Bécsben, Oslóban, Svájcban egyaránt nagy elismerésre találtak. ősztől tavaszig a budai lakás kicsiny, három méter széles, öt méter magas toronyszobájában alkot. A fény felé tárulkozó, modern vonalú, szép márványszobrai azonban Tihanyban készülnek, a kert végi kis műterem előtt. A gyönyörű pannon-táj, a Balaton varázsa adta az ötletet Borsos Miklósnak, hogy feleségével: Kéry Honával itt teremtse meg legsajátosabb világát. A tihanyi villa, amelyet három évtizede formálnak a maguk képére, lassan zarándokhely lesz. Tavasztól őszig ismerősök, barátok, hazai és külföldi pályatársak adják egymásnak sűrűn a kilincset, hogy megismerjék a tihanyi ház atmoszféráját, megannyi szépségét. • Az április 16-án megnyílt kecskeméti kiállításon a művész mintegy másfél száz alkotása látható: szobrok, portrék, lemezdomborítások, érmek, rajzok. A ritka szépségű és kitűnően rendezett tárlat anyagát a Katona József Múzeum az ügyhöz és az alkalomhoz méltó katalógusban ismerteti. (Szerkesztette és a kiállítást rendezte: H. Tóth Elvira.) h. l Takács Zsuzsa: Némajáték Milyen találó cím! A tehetséges fiatal költőnő ma- gábazárt világának „néma játékai” ezek a versek is. Viaskodik a magányosságra, örök idegenségre, otthon- talanságra kárhoztatott költő a halállal, elmúlással, pusztulással. Ebben a költői érzésvilágban, befelé forduló látásban minden üres, kongó, csendes, hűvös és rideg. Fájdalmasan és félelmetesen az. Iszonyatosan. A jelzői is kegyetlenül lehangolóak, elkedvetlenítőek. „Múlandó” az arc, „fekete” a szerelem, „kongó” a kert, „elveszett” a világ. A költő azt érzi, hogy nem tartozik senkihez, hogy elhagyták, hogy szomorúan és kínzóan egyedül van. Még a csillaga is néma, s a némaság megfélemlíti. Ám, éppen ezért, ebből a sivár, szívet facsaró zártságból kitörni készül. Erre mutat az is, hogy a végtelen annyira foglalkoztatja. Paradox módon a „végtelenbe van bezárva”, azt szorítja magához, mintha abban (a végtelenben) keresne önkéntelenül is feloldódást, bezártságából kitörési lehetőséget. Takács Zsuzsa tehetséges költő, verseiben az élmény hitele érződik, a nagyon intenzíven átélt, bonyolult valóság munkál. Van azonban a kötetnek olyan darabja is, nem egy, melyből az életbe vetett hit, a serény munkálkodás öröme hangzik ki, és a békére, nyugalomra való vágyakozás. Szívesen és örömmel hívjuk fel a sokat ígérő költőre a versolvasó közönség figyelmét. (Szépirodalmi Kiadó, 1971.) Sanda Torna Kedden délután érkezett Kecskemétre Sanda Torna, a Teatrul Comedie művésznője. Megismerkedett a színpaddal, a „járásokkal”, részt vett a megyei tanács által rendezett fogadáson és sétált a városban. Kihasznált minden percet. Az ismerkedésre, az interjú készítésére rendelkezésre álló kevéske idő alatt is megállapíthattam, hogy vendégünk művelt, rokonszenves ember. — Mióta játszik ebben a kitűnő együttesben? — Tulajdonképpen alapító tag vagyok, Radu Be- ligannak, az első igazgatónak — most a bukaresti nemzeti színház élén áll — hívására szerződtem a társulathoz. Tetszettek az általa körvonalazott tervek: hogy részt vehetek valami újnak a megalkotásában. Mert azt tudtuk, hogy másként fogunk játszani, mint a többi együttes, sajátos stílust dolgozunk ki. Nálunk nincsenek állandó szerepkörök, mint a legtöbb színháznál, nincs beskatulyázás. Beligan és a jelenlegi igazgatónk sokoldalúan képzett, bármiféle szituáció érzékeltetésére alkalmas művészeket keresett, szerződtetett — Olyan lelkesedéssel beszél a színházművészetről, hogy — feltételezem — világéletében erre a pályára vágyott. — Kevesen hiszik, hogy diákkoromban nagyon elszomorodtam volna, ha valaki azt mondja: magából nem lehet geológus mérnök. Egy véletlennek köszönhettem, hogy a színházművészeti főiskolára kerültem. Ma már csak így tudom elképzelni az életemet. Ha húsz év múlva megkérdezne, akkor is így válaszolnék, ebben biztos vagyok. — Bocsásson meg egy sablonos kérdésért: legkedvesebb szerepe? Utolérhetetlenül finom, kedves, ám csipetnyi iróniát is rejtegető mosoly. — Talán meglepi, ha azt mondom: valamennyire szívesen emlékezek. Mindig a soron következő izgat. A rendezők tudják, nem válogatok. Ha mégis kívánhatnék magamnak valamit, akkor így válaszolnék: kicsivel több drámai szerepet. — Film? — Ritkán. Nagyon leköt a színház, sokat utazunk. Most tárgyalok egy érdekes főszerepről. A televízió közvetítette egyik előadásunkat. Szó van arról, hogy elkészítik a téma filmváltozatát. — A Forrás vendégeként járt nálunk Th. Maziliu, a kitűnő drámaíró, aki felhívta figyelmünket a bukaresti színházi életre és főként a Teatrul de Comedie törekvéseire. — Örülök, hogy ilyen kedvezően nyilatkozott rólunk. Higgye el, jó dolog, hogy kecskeméti közönség előtt vizsgázhattunk, adhattunk számot színházi kultúránkról. Sajnos, keveset tudunk egymásról. Olvastam, hogy Petőfi ezen a tájon született. Bevallom, kedves, csodált költőim közé tartozik. Irodalmi szenvedélyemnek abban a rekeszében őrzöm, ahol Byront. Vagyis a legnagyobbak között. Mircea Albulescu A keddi előadás után nehezen „szabadul” a kecskeméti színészek gyűrűjéből, amikor néhány perces beszélgetésre hívom. Sokan akarnak gratulálni Basarab vajda szerepének kitűnő megformálásáért. — Mivel magyarázza a román együttesek iránt utóbbi időben tapasztalható érdeklődést? — Magam is sokat járok külföldre, alkalmam volt az összehasonlításra. Ügy vélem, hogy kitűnő rendezőinknek köszönhetjük sikereinket. Jól ismerik — személyes tapasztalatok alapján — a világ különböző országaiban dolgozó modern együtteseket. Mégsem akarnak mindenáron újat produkálni, hanem biztos kézzel elegyítik a hagyományos román színjátszás értékeit az újjal. Másként fogalmazva: tudják, hogy nem lehet ma úgy színpadra állítani egy művet mint tegnap, hiszen a nézők gondolkodásmódja is változik. Azt sem felejtik: csak a realista művészet találja meg a nézőkkel a kapcsolatot. — Szívesen hallanánk néhány mondatot művészi pályafutásáról, tudjuk, hogy a román és a külföldi kritikusok általában felsőfokon írnak alakításairól. — Tulajdonképpen kétszer lettem színész. Amikor elvégeztem a főiskolát és amikor sikerült egyéniségemet kialakítani. Bízom a rendezőkben és bízóin a nézőkben. Szerintem minden értékes mű korszerű és ezért szívesen vállalok feladatot klasszikus és modern alkotásokban. Mostanában sokat filmezek, és lehetőséget kaptam arra is, hogy — vendégként — más együtteseknél is fellépjek. • A csodálatos orgánumú, tekintélyt parancsoló megjelenésű Albulescut ismét „felfedezik”, körülveszik a vendéglátók, érdeklődnek a színházi szokásokról, terveiről. ötfelé fordul, hat embernek válaszol. Hiaba ritkán jut el egy külföldi együttes vidéki városba Még pohárköszöntőt is mond. Ritkán kér szót — szabadkozik — de úgy érzi, hogy meg kell köszönnie társai nevében is a szívélyes, figyelmes vendéglátást, a közönség érdeklődését. Ö már tud néhány magyai szót — bizonyítja — de mi is tanuljuk meg ezt a román köszöntést: Noroc. Hozzáteszi: így üdvözlik a kedves ismerősöket. V. M. Ileltai Nándor
