Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-16 / 89. szám

Olvasó-író találkozó

A kultúrterem zsúfolásig mértéit ezen a délutánon. Négy órára jelezték a kezdést, de háromnegyed négykor már egy üres pótszéket sem lehetett találni a teremben. Bácskai, a rendezvény szervezője, idegesen szaladgált fel és alá, s aggódva érdeklődött, kész van-e a vendég duplája, friss, szénsavas-e az üveg kristályvíz az asztalon. Négy óra múlott öt perccel, mikor megérkezett Zsongorádi. Kissé lihegve, de azért könnyedén szaladt fel a színpadra vezető három lépcsőn. Percekig tartó taps dübörgőit fel a nézőtéren. Bácskai udvariasan lesegítette a vendég kabátját, aztán csendet kért:

— Kedves elvtársak! Azt hiszem, mindnyájuk nevében beszélek, amikor szeretettel üdvözlöm a körünkben megjelent Zsongorádi elvtársat. Felkérjük, tartsa meg előadását, utána pedig válaszoljon kérdéseinkre.

A teremben helyet foglaló mintegy kétszázötven író feszült érdeklődéssel nézett Zsongorádi, a méltán népszerű olvasó felé.

— Bocsánat a késésért, de ma már volt egy író— olvasó találkozóm. Hogy is lettem olvasó? Egyszerű paraszt szülők gyermeke vagyok. De tanáraim már az általános iskolában felfigyeltek olvasási készségemre. Persze, az ábécé elsajátítása csak az első lépés volt. Számtalan átvirrasztott éjszaka, napi öt-hat órai gyakorlás adta meg azt a biztonságot, amely- lyel sikerült elérnem,

hogy most csak belelapozok egy könyvbe és már csalhatatlanul tudom, érdemes-e elolvasni. Alig tizenegy esztendős voltam, amikor már az egyik jónevű kölcsön- könyvtár szerződtetett tagjai sorába. Aztán siker és kudarc váltako- • zott életemben. Hívtak már engem Nyugatra is olvasni. De én azt mondtam; nem hagyom itt a Szabó Ervin kölcsön- könyvtár 2-es számú fiókját. ügy érzem, hazai íróinknak nélkülözhetetlen vagyok. Ne vegyék nagyképűségnek, de az irodalom nélkülem teljesen céltalan és felesleges lenne. Ez ad erőt a további munkához... Es most, ha van valami kérdésük, szívesen válaszolok.

A tömött sorokban ülő

írók hatalmas tapssal jutalmazták az értékes előadást, aztán záporozni kezdtek a kérdések:

— Előbb hosszan érleli magában az alapötletet, hogy mit olvasson?

— Ez váltakozó. Van, amikor évekig készülök, koncentrálok a műre, van amikor improvizálok, rögtönzők. Meglátok a kiratkaban egy könyvet, azonnal benyitok, megvásárolom, s már a pultnál olvasni kezdem.

— Tervei?

— Az Olcsó Könyvtár soron következő kötetére gyűjtök.

— Az olvasáson kívül van-e még valami mellékfoglalkozása?

— Igen. Golyóstoll-ja- vító kisiparos vagyok. Így személyes érdekem fűződik hozzá, hogy regényíróink, költőink, humoristáink minél többet írjanak.

Még jó másfél órai közvetlen hangú baráti beszélgetés után Bácskai mondta a zárószót:

—Azt hiszem, mindnyájunk nevében szólok, amikor megköszönöm Zsongorádi elvtárs értékes előadását. Reméljük, hogy máskor is megjelenik körünkben.

Zsongorádi kedvesen bólintott és magára vette kabátját. De még sokáig nem tudott szabadulni az autogram-kérők ostromától.

Galambos Szilveszter

Bencédy József

Dr. Bencédy József, a Művelődésügyi Minisztérium főosztályvezetője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének adjunktusa Kecskeméten járt. Előadást tartott a Tudományos Ismeret- terjesztő Társulat által szervezett szónokképző tanfolyamon, az Óvónőképző Intézetben. Ezt az alkalmat használtuk fel arra, hogy a Petőfi Népe olvasói számára bemutassuk őt, és néhány kérdésre választ adjon.

— Mi a véleménye a szónokképző tanfolyamról?

— Több mint tíz éve, hogy például a pártbizottságok, szakszervezetek stb. szónokképző tanfolyamokat szerveznek. Jónak tartom ezt a kezdeményezést. És feltétlenül szükséges. Azért fontos ez a tanfolyam, mert sok a lapos, terjedelmében hosszú, tartalmában „kevés” beszéd. Foglalkoztat bennünket az út tematika összeállítása: mely jobban megfelelne a friss igényeknek, az aktualitásoknak.

— Arra kérjük, legyen szives összefoglalni: hogyan, milyennek látja a mai magyar nyelv állapotát?

— örvendetes, hogy a felszabadulás óta eltelt évtizedekben a nyelvművelés köre, hatósugara kiterjedt. Gondolok itt Lőrincze Lajos előadásaira, a Rádió, a Televízió műsoraira, Grétsy nyelvi vetélkedőire. S a különböző szerkesztőségek számára évek óta szervezünk nyelvművelő tanfolyamokat Néhány napilapnak nyelvművelő rovata van vagy volt. Számos vidéki lapnak van vissza-visszatérő nyelvművelő cikksorozata. A Magyar Üjságírók Szövetsége anyanyelvi bizottságot szervezett, mely nyelvművelő megbeszéléseket tart, irányítja az újságíróiskolán levő „Nyelvművelés és stílus” című tanfolyamot. Sokat változott, javult az iskolai anyanyelvi oktatás: a középiskolákban középpontba került a nyelvművelés és a stílus, az általános iskolákban megerősödött a nyelvművelés. Általában: sokat javult a magyar nyelv állapota.

De még mindig jellemzi sajtónkat és közéleti nyelvünket: szürkeség (szűk szókincs stb.); újra használunk felesleges idegen szavakat; a közérdekű témákról nem tudunk vonzóan és közérthető stílusban szólni. (Bár ez nehéz, de nem szabad erről lemondani...)

— Végül hadd érdeklődjünk munkájáról..;

— A Művelődésügyi Minisztériumban dolgozom, a közoktatás-politikával foglalkozunk ... Kevés időm jut a nyelvészeti kutatásra. Az újságíróiskolán tartok előadásokat, nyelvművelő cikkeket írok.

Szekér Endre

Fredj — mondja anyám. — Szólj apádnak, hogy ^ egy kicsit jöjjön ide. Mondd neki: Apám, (essék jönni dinnyét enni...

Anyám felemeli a kezét és a felszántott földek felé mutat. Látok ott egy férfit, aki ráhajol az ekére. Ló húzza az ekét a barázdában.

A porhanyós föld csiklandozza a talpam. Az eke szétvágott gilisztákat forgatott ki a földből. Guggolok és ezeket nézem.

Mire a dűlő végére érek, két ekést látok szántani. Az egyik most fordítja meg a lovát, a másik messzebb van. Emez dudorászik. Odaszaladok hozzá és megnyugszom, mert látom, hogy bajusza van.

— Apám, tessék jönni dinnyét enni — mondom neki.

Az ember rámnéz és nagyot nevet: — Én? Tényleg én menjek? Anyád nem hiszem, hogy örülne neki.

Ezt a hangot nem ismerem. Megijedek és sírni' kezdek.

— Laci! — kiabál a másik férfinak. Az megáll a lovakkal és odajön. Halkan beszélgetnek. Aztán rámnéznek és hahotáznak.

— Te hülye — mondja anyám, amikor az udvarra érünk. — Láttam, hogy mit csináltál.

— Haggyad — mondja a bajuszos. — Kicsi ez még.

— Mikor én mindenkinek azt mesélem, hogy te akkor katona voltál, amikor ő született. Ezt a szégyent.

— Ugyan, ne törődj ezzel. Majdcsak megszokja az arcom.

Esszük a dinnyét az udvaron. Nagy, levágott cikkely van a kezemben. Már teljesen kirágtam. A rózsaszín lé végigcsurog a könyökömig és azonnal megszárad.

A bajuszos rámnéz. Vidám fények vannak a szemében.

— Menj játszani — mondja anyám, aztán a bajuszoshoz fordul: — Nem fogod ki a lovakat? — kérdi és egy kicsit hozzádűl. Ott ülnek egymás mellett egy széken.

— No — szól hozzám a bajuszos. — Hát ennyire ízlik? Adjak még?

Állok előttük. A bajuszos meg csak néz és mosolyog. A kezem ragacsos.

— Hát jól van — mondja. — Most menj szépen játszani.

Nincs kedvem elmenni. Bámulom őket, ahogy arcukra rásüt a nap. A bajuszos hol anyámat nézi, hol engem. Aztán anyám hajára teszi a kezét. Egy barnás fürtöt az ujja köré teker

— Nem hallottad? — kérdezi anyám. — Azt mondtuk, elmehetsz.

A bajuszos megfogja a kezem és kicsit magához húz.

— Tudod, hói fészkel a pacsirta? Ugye nem? Hát majd én megmondom neked ... A búzában. Menj, keress egy pacsirtafészket!

P

acsirtát már láttam fent a levegőben, de nem tudnám megkülönböztetni a többi madártól. Fent lebeg mindig és nagyon szépen énekel.

Elindulok, hogy megkeressem, ök pedig ott ülnek

mozdulatlanul a sok szétdobált dinnyehéj között. Néznek utánam és hallgatnak.

Vastag por van a kocsiúton. Bokáig süllyedek. Kétoldalt kukoricatáblák. Csak megyek és nem találkozom a búzamezővel.

Bemegyek az egyik kukoricásba. Nagy, zöldbeburMárton Klára:

Ismerkedés

költ csövek lógnak a szárakon. Az egyikből dús kukoricabajusz lóg. Egy szomszédasszony van előttem ezzel a hosszú hajjal. A levegőbe szippantok.

— Jó napot, szomszédasszony — mondom neki. — Miért kölnizte be magát?

— Az uram vette a vásáron. Magát is bekölnizzem, szomszédasszony? Na, tartsa ide a fejét!

Bebújok a szomszédasszony arcába és én is illatos leszek.

— Mit főz, szomszédasszony?

— Paprikáskrumplit. Nem kóstolja meg, szomszéd- asszony?

— Adhat egy kicsit. Aztán sietek, meg kell keresnem a pacsirtát....

— Ráér még, szomszédasszony. Ugye, ízlik a krumpli? Kolbászt is kell beletenni. Attól ilyen jó.

— Nem adna egy kicsit abból is, szomszédasszony?

— Dehogynem. Látja, egészen elfelejtettem, hogy kolbászt is adjak. Na, tartsa a tányérját.

— Ez jó volt, szomszédasszony. Mondja csak, milyen világok ezek itt a földön?

— Hát nem ismeri, szomszédasszony? Folyófűvirág. Az uram ültette, még a tavasszal. Ugye, szép a kert, szomszédasszony ?

— Szép hát... Nekem csak rózsáim vannak. Látta már a rózsáimat, szomszédasszony?

— Amelyik az ablaka alatt virít? Hát persze, hogy láttam. Ad majd belőle, szomszédasszony?

— Hát persze, hogy adok... Átjönnek estére?... Szedhet egy csokorral.

— Átmegyünk, szomszédasszony.

— Na, akkor isten áldja. Megyek, megkeresem a pacsirtát.

— Vigyen egy kis folyófűvirágot, szomszédasszony. Befőttes üvegbe tegye. Akkor nem hervad el.

U osszú virágfüzért húzok ki a földből. A nyakam- ■* ba teszem és elköszönök a szomszédasszonytól.

Megyek beljebb a kukoricásba. Jobbra-balra térek. Nem akar vége lenni. Az eget csak föntről látom.

Már jó ideje gyalogolok, aztán egy tisztásra érek. Mindenféle fű nő itt. Hosszú szárú, sárga virágok vannak a réten. A szélben hajladoznak. Apró kis ejtőernyők szállnak.

Felérek egy dombra. Innen meglátom a tanyánkat A piros cserepek idevilágítanak és a gémeskúton ;; nehezék magasra van húzva.

Visszamegyek a kukoricásba és megpróbálom arra

venni az irányt, amerre az előbb a házat láttam.

Senki sincs az udvaron, amikor odaérek. Megállók a dinnyehéjak között és nézem a becsukott ajtókat. Anyámat szólítom. Nem válaszol.

Ekkor odamegyek az ajtóhoz és lenyomom a kilincset. Nem enged. Ekkor hirtelen félni kezdek. Ügy érzem, elköltöztek innen. És mert engem nem találtak, hát itt hagytak. Én vagyok az oka, mert elkószáltam.

Leülök a tuskóra és sírni kezdek. De ekkor fel- röffennek a disznók.

Megnyugszom. Ha őket se vitték el, akkor nem lehetnek messzire.

Még egyszer odamegyek az ajtóhoz. Az ajtó közepén kerek nyílás. Ezen benézek a szobába.

Először csak a fehér csíkokat fedezem fel, a szemközti falon. Az ajtó deszkái között hasadékok vannak. Ezek vetítik oda a fényt.

Már nincs olyan sötét a szobában, mint abban a pillanatban, amikor benéztem. Látom a megvilágított ágylábat és a cserépedény egyik fülét is a szekrény kis részével.

Megint anyámat hívom. Ekkor egy fehér folt megmozdul az ágyon. Jobban kimeresztem a szemem ... Nem tudom, ki lehet, mert a feje kiesik a látószögemből.

Arra gondolok, hogy anyám mindjárt kijön és megver. Látom a szúrós szemét, ahogy majd rámnéz.

f yorsan elkotródok az ajtótól. Elindulok arra, amerről jöttem. Meg akarom keresni a tisztást, ahol ejtőernyősök és lepkék röpködnek a levegőben.

Egy hereföldön megyek keresztül. Nemrég kaszálhatták le, mert szúrja a talpam. A levágott törzsüknél apró, sűrű levelek bújnak ki a földből. Ilyet szoktam tépni annak a szürke nyuszinak, amelyet a bajuszos hozott nekem.

Az ejtőernyőket nem találom. Van ugyan egy tisztás, de ez nem az. Itt nagy homokfoltok vannak és néhány fa. A levelük egyik fele hófehér.

A homok között sárga fűcsomók nőnek. Kitépek egyet, és azzal játszom.

Két bogár galacsingolyót görget a homokban.

Valaki suttog. Felnézek a fára, onnan jön a hang. Minden falevél egyszerre rezeg, úgy suttognak.

— Nem tudjátok, merre van a pacsirta? — kérdezem.

Egyszerre bólintanak, hogy nem.

— Kikap a kislány, ha nem találja meg a madarat — hallok egy halk hangot.

— Nem tudjuk, nem tudjuk... Eredj haza, kislány.

Felállók. A levelek fehér oldalukat mutatják, amíg

el nem tűnök szemük elől.

Egy kocsiút keresztezi a kukoricást. Már sötétedik. Most jobbra fordulok, mert úgy érzem, arra van a .anyánk.

I smeretlen ház előtt állok meg. Egy kutya láncra* verve ugat, amikor meglát. Szaladni kezdek. Sötétedik, egyre csak sötétedik. Végigszaladok egy földúton. Aztán egy szénakazalhoz érek. Leülök. Olyan illata van a rétnek, mint a megvetett ágyamnak este, amikor már elálmosodom.