Petőfi Népe, 1972. március (27. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-26 / 73. szám

Petőfi Sándor

Lőrincz Gyula grafikai kiállítása*

Amint a sajtóból tudják, két sorozattal mutatkozott be Lőrincz Gyula a budapesti Csehszlovák Kultúra kiállítótermében, a Dózsa György katonáival és a kosuti sortűzzel. Az utóbbi a kecskeméti kiállításon nem szerepel a kiállítóhely iség szűk volta miatt. A sortűz 1931. május 25-én a Pozsony vármegyei Kosul községben dördült el — amikor egy gyűlés alkalmával a burzsoa csehszlovák állam csendőrei belelőttek a magyar agrárproletárokba és közülük többen holtan maradtak a helyszínen. Ezt a szlovák történészek által is Csehszlovákia történelméből „kitörölhetetlen, mert megdöbbentő” tragédiát tehát itt nem idézik Lőrincz rajzai, amelyeket a Csehszlovákiai Kommunista Párt 50 éves jubileumára készített.

Ellenben a másik sorozat — a Dózsa György katonái — már címénél fogva is olyan, hogy közismert történeti eseményről lévén szó, bárki figyelmét köny- nyen maga felé fordítja. Nem azért, mintha Dózsa neve egyértelműen csengene minden magyar fülében, hanem egyszerűen azért, mert valamiképpen ma már jelképnek érzi mindenki.

A tragédiát sokféleképpen lehet megjeleníteni a művészetben, de ahogy nem illik a Zerkovitz-zene tragikus eseményhez, ugyanúgy nem lehet kiegyensúlyozott lelkiállapotnak megfelelő vonallal fejezni ki egyének és tömegek tragédiáját. A vérbeli művész kényszerítve érzi magát arra, hogy annak megfelelő, nyugtalanságot kifejező formát teremtsen.

Mivel Dózsa esetében tragédiáról van szó, Lőrincz kifejező nyelve is ehhez igazodik és saját kora, a 20. század formanyelvén szólaltatja meg. Ez indokolja az expresszív kifejezést.

A múlt nem mentesíti a jelent, érzi ezt a művész is. Lőrinc rajzaiban ezért a kiegyenlítődést, megbékélést igénylő ember szűri ki a rég múltból az arcokat az események fátyla mögül, és olvasmányélményekből kibontakozó arcok kerülnek a papír fehér felületére, hol békés, hol drámai, vagy éppen tragikus hangnemben.

Ez az oka annak, hogy nem forradalmian újszerű expresszivitással robbantja föl a formákat, de nem is a hagyományos közízlésnek megfelelő fogalmazásban fejezi ki látomását az egyes figurákat illetően. Nem egyenletesen, nyugodtan vezetett vonalakltal, hanem

•A Lőrincz Gyula kecskeméti kiállításának megnyitóján, március 19-én elhangzott bevezető előadás rövidített szövege.

meg-megszakitva a kontúrokat, váltakozó erejű fekete-fehér foltokkal, ezek izgalmas futamaival és találkozásaival. Dózsa György katonái között Lőrincz sorozatában akad derűsebb képű is, pipája mögül ravaszul mosolygó, különben békés lelkületre valló parasztfej; ez természetes is. A harc szüneteiben a tábori életben a humor, a jókedély, a mulatság sem ismeretlen.

Ami a típusokat illeti, ezt a kérdést többen is szeretnék misztifikálni. A Dózsa-fólkélésről tudni kell, hogy nem érintette az egész országot, csak annak középítő részeit. Dunántúlon Székesfehérvárig hatolt, komolyabb események nélkül. Északon mindössze a felső Tfszavldék mozgolódott, a Délvidéket és Erdélyt szinte meg sem legyintette, hisz erdélyi jobbágyok vertéli le Szapolyai János vezetésével. Ennek ellenére Lóringt valóban változatos típusokat rajzol, de nem faji, hanem karakterológiai értelemben.

A miisik megjegyzés; Lőrincz Gyula maga is tudja, hog\f az egész mozgalom megítéléséban mennyi ellentmondást állapít meg a történetírás, éppen emiatt, s nagyon helyesen, ő, a művész azt a Dózsát, s annak a katonáit idézi föl, aki jelképpé emelkedett az utókor szemében: az elnyomás és a kiváltságok ellen küzdik és küzdelmük jelképévé. Azáltal, hogy nemcsak fé&vaddá, félállattá süllyedt embereket rajzol Lőrincz, a művész ezzel sokkal jobban bizonyítja a jogokért folyó harc és az egész harc igazát, mintha emberi mivoltukból kivetkőzött, vicsorító arcok panoptikumát vonultatná föl.

Mivel Dózsa) és fölkelése Immár ■ jelkép, ezért a Dózsa György Katonái című sorozat figyelmeztetés is arra, milyen tragédiák keletkezhetnek abból, ha a

vezetés elszakadt a tömegektől, elsősorban éppen azokra nézve, akik rvem hajlandók álruhában pontosan tájékozódni a valdtágról, a kendőzetlen tényekről. Amikor az akkori uink a katonának bevonuló, a munkába vissza nem térő jobbágyok helyett a hozzátartozókat sújtották, végül is a maguk fejére gyűjtöttek eleven szenet, s csodálkoztak, mikor udvarházaik, kastélyaik lángralobhontak, s ruháikba szegénylegények öltözködtek. Ez L&rincz sorozatának politikai tanulsága. Elkötelezett művész, aki ebben a sorozatában is a nép oldalán áll.

Befejezésül csak annyit még, hogy ezek a rajzok senki másra nem jellemzőek, mint egyedül és kizárólag Lőrincz Gyulára. Ezeken a rajzokon minden a

■Ä kkorlban az egész

nagyváros napokon át sűrű ködben kehesedett. A villamosok az izgatott csi- lingelésükkel és az autók az elsápadó fényeikkel mintegy valószínűtlenné transzponálták ezt az egész fölhordott óriási kőmasszát a benne zsúfolódó hús-, hang- és anyagtömegekkel. Mintha a nagyváros könyörtelen masszivitása hagyott volna alább azáltal, hogy a körvonalak kivehe- tetlenné váltak. Kilátástalanná zsibbadt szürkeség, nagy leszakadt ősszomorúság testvéresítette össze, mosta el a sarkokat és éleket. Még vadidegen emberek is — már azért is, mert s ködben mindenki kénytelen volt lassabban lépkedni — még egymást sose látott szemek is egymást keresve néztpk össze: köd, még mindig köd — mondták egymásnak a pillanatra összeakadt tekintetek. Nem volt éppen nagyon hideg, de azért a télikabát elkelt, és az egyébként tartózkodó modorú emberek is belekaroltak ismerőseikbe, kikkel az utcán összetalálkoztak. Öntudatlanul jólesett érezni a kemény, fogható emberkart, a szoros emberi közelséget.

negyven és ötven év közötti az az ember, aki kezében sétabottal ott megy a tömegben. A kirakatokban égnek a villanykörték, noha dél van. Senki sem néz a kirakatokra, mert mindenki hazafelé igyekszik, gyalogosan, vagy villamosmegállóknál tolongva.- A sétabotos ember nem vár villamosra, de nem Is úgy jár, mint aki valahová tart. Csak megy. Céltalanok és hajléktalanok nem ígv ődöngenek. A sétabotos ember majdnem elegáns, sőt egv kicsit túl elegáns. Mint általában a vidéki úriemberek. A télikabátia egész kifogástalan. Talán vár valakire? De még csak föl sem néz, séta- botla végét szemléli, mint koopan és koppan lassú ütemben az aszfalton. Ha nem hangzana különösen, azt lehelne mondani: megy. mende^él. a negyven és ö+ven közötti ember, a ködben, melv őt a lámnás utcai forgatag közepette is valami különös csenddel burkolja körül. Munkások, dámák, tisztviselők, varrólányok. kereskedők, hivatalnoknők. kisasszonyoknak öltözött atnb’*«iózns cselédlányok súrlódnak iobbra-balra körülötte fi csak a botla hegyét szem láb: kop._ köp. A nagyváros nfeátén mintha valami erdőben vándoréiba pwyeddt. a lábát mindenesetre már kissé neheze- «^,rigeti mint az ember aki messziről lőtt.

1"T -ma-ük ködös napja m m. hogv fgv sétálgat reggel től estig éiszakáig Csak a feie hailik kissé előre, testét egyenesen tartia. sőt feszesen. mint vidéki urak. akik adnak masukra. Az arcán sem látszik törődött- ség: ez nem elvan arc melven egykönnyen meglátszik valami. Az álla erősen előreugrik. és úgy összeszorul az ajka halvány sz.éle. hogv szinte csikorogni hallia az ember a láthatatlan fogakat. A szeme mélyen bennül

Sinkó

Ervin:

Ködben*

•öt esztendeje, hogy Sinkó Ervin meghalt. Ezzel a novellával emlékezünk a klvá.ó tudósra, szépirőra, a társadalmi haladás elkötelezett harcosára.

a vastag, fekete szemöldökiv alatt. Mintha bújni akarna befelé, a maga külön, álltáim azó várába. Nehéz elképzelni, milyen lehetett a» a makacs, pedáns szigorú arc, harmincöt-negyven évvel ezelőtt De aki elkapja ennek a sötét szemnél egy riadt tekintetét s azt választja képzelete múltba visszavezető kalauzául — menet közben néha egy-egy zsemlét fogyaszt el, és semmi többet —, ez a meglett úriember pusztán azzal a szándékkal sétálgat egy modern nagyváros lakosai között, hogy szerencséjét keresse.

„Lehetséges? Minden lehetséges. Tehát az is, hogy valaki az utca kövén találja rróeg szerencséjét — mondta magának. Különben mindem csak azon fordul meg, hogy mennyire akar az ember élni. Ha valaki kevésbé szívósan akarná az életet mint én. az körülményeim között csak azt gondolhatná, hogy már nincsen lehetőség, meg kell halni. Nekem azonban van egy formulám, megdönthetetlen bizonyosságú formulája a biztatásnak: minden lehetséges, minden, de minden.”

Ez csak mint írott vagy kimondott szó nem újság, ellenben felfedezés, ha érzelmi állapot az egész embert átitató, átható érzés lesz. Mindert, de minden lehetséges: ezt szélsőségesen tragikus és ugyanakkor szélsőségesen optimlsztikus értelmében minden rosszra és minden jóra határtalanul kiterjesztve megérteni, átélni talán csak negyven éven túl lehet s álékor sem mindenkinek. Minden, de minden lehetséges ez gigantikus remény, és végső elszömyedés. és nem akármilyen, hanem csak a már érett végső kétségbeesés kaphat utána vigaszként

tanár úr, sétabotja hegyét figyelve a kődben —

köp, köp — őszinte elégültséggel élvezte szabatos gon- dolatelemzését, mintha pillanatnyilag élet» egyetlen gondja volna kihámozni mindén reitett értelmét, vonatkozást és tanulságot élete új. nagy tételéből, ebből a váratlan, ebből a megdöbbentő heroikus-romantikus igazságból, mely majdnem — szerénysége ttltöttta. hogy „majdnem” nélkül alkalmazza kedvenc költőjenek nevét akiről, akiről a tanári disszértációiát írta shakespeare-i. Micsoda út vezet egy ilyen majdnem Shakespeare-! igazsáshoz egv szerény, lelklfprneretes, mindig rendes pályafutásra készült Vidéki tártért!

Ha azelőtt például, hat évvel ezelőtt mondftl volna neki valaki hnev minden, de minden lehetséges ö aki a költészetet mindig különválasztotta a való élettől. oktatva válaszolta volna: nem. ó nem! Nem lehetséges. hogy a pillérek, melyekén civilizált társadalmunk élete nvugszik. a pillérek, mint törvénvt’S'.ltelet. erkölcs és igazságosság ledöntessenek anélkül, hogy egész térsad-lmunk ne válna romhalmazzá. Neitt lehetséges egy társadalom, mely nem a család, a húzasEHLÉNY

A színész utain virág, s tövis terem,

A színész élete öröm és gyötrelem,

Bűvös szellemkezek vezérlik lépteit,

Leplezve gondosan az élet terheit,

Szép álmot álmodik: öröklő hírnevet,

Szelleme bejárja a földet és eget,

Bú-, s kéjnek egyaránt feltárja kebelét, Részvéttel osztja meg a szenvedő könnyét,

S bár megvetett, szegény, de nem boldogtalan, Amíg szíve dobog, s míg pártfogója van,

Mert pártfogója az, mi neki üdvöt ád,

Szeretni lángolón óhajtott pályáját.

S még a hír nevéről Szép dolgokat beszél.

Sír halma pázsitén Zokogva sír a szél.

A kecskeméti Szitád? nyomda főkönyvének X. kötetében, a 11. lapon, a 94-es tételizámnát az alábbi bejegyzés olvasható: 64. Márc. ZS. A színia pliurdóknak búcsúzó versek. A „kézhez adatott” rovat tanúsága szerint április 15- én vitték el a nyomdából a két héttel korábban megrendelt munkát. Ez a nyomtatvány tartalmazta a fentebb közölt Emlény című verset, Petőfi alkotását. Kiss István és mások kutatásai bebizonyították; téves az a korábbi vélekedés, hogy ezeket a lapokat maga a költő osztogatta.

„helyén van”, minden „ŰT — hogy kissé tűi közérthetően fejezzem ki magam. Vagyis pontosan szerkeszt, nem bízza magát az esetlegességre, már ti., az anyag, a vonal, a folyadék (tus) és a gyakorlatlan, vagy éppen ügyetlen kéz esetlegességére, minden részletében fegyelmezett tudása érvényesül.

O a „boldog művész” tulajdonképpen, aki megengedheti magának azt, hogy saját belső indításából, kedve szerint csak az értékes rajzot tartsa meg, azzal lépjen a nyilvánosság elé.. Így is ezrekre menő grafikai anyaga várja a bemutatást, többek közt olyan sorozat, mint a Puszták népe.

Minthogy ehhez a megyéhez is közeli kapcsolatok fűzik még az_ ifjú korból, illő volna, ha saját fiának is tekintené őt a megye, s jobban megismertetné változatos gazdagságú művészetével a lakosságot. Reméljük, hogy ez a kiállítás csak az első lépés az újra meglelt gyerekkori otthon udvarán, s nem várat sokat magára a folytatás a megye szellemi életet igénylő városaiban.

~~ Szíj Rezső

ság szentségének elvén épül, nem lehetséges... s így folytatta volna, hiszen házas volt. az Irodalomtörténet megbecsült tanára, s házasságban és munkájában egyaránt elégedett. De aztán jött egy év, mely úgy kezdődött, mint a többi, s mint tanév, úgy is zárult, s mégis — az 1914. év volt — minden más évtől különböző. Elvitték katonának, és a tanár úr kénytelen volt bevallani, hogy olyan dolgokat tapasztal, amiket azelőtt igen kevéssé tartott volna lehetségesnek.

És a nem lehetségesnek tartott dolgok áradata attól kezdve sodorva vitte nemcsak őt. hanem az egészéletét. 1913 felelt 1914-re, jött a forradalom. És amit a tanár úr sósem tartott volna lehetségesnek, neki a képzett embernek a szíve együtt Ujjongott, egy véleményen volt millió és millió műveletlen közkatona szívével, eszével és még váratlanabbul: aki mindig féltékeny volt rá különféle, a kisvárosban tartott irodalomtörténeti előadásai miatt, még az iskolaigazgató szívével is együtt dobogott az ő szíve, és általában mindenkiével. Mint ő. mindenki üdvözölte a forradalom napját, mely véget vetett az irtózatnak, a háborúnak.

D e a nem lehetséges események sodra minden gátat elborítva nőtt, csak nőtt egyre. Bekövetkezett, amit a józan ész és a tanár úr sose tartott volna lehetségesnek: a forradalom letörése után mintha senki sem örült volna a háború végének. Mindenki a forradalmat szidta, s a háború idejét, mint dicsőséges korszakot magasztalta. Ugyanaz az igazgatója, aki vele lelkesedett a forradalomért, őt mint forradalmárt árulta be a minisztériumnak. A tanár urat méltatlannak ítélték az ifjúság nevelésére, a gimnázium épületébe a tanár urat nem engedték be többé. Mindez meglehetősen távol esett minden józan észtől, valószínűségtől, s mégis valósággá tudott válni. Bekövetkezett, valóságként következett be az Is, ami nemcsak valószínűtlennek, hanem abszolút lehetetlennek látszott: a tanár urat elhagyta a felesége, a nő. akit ő több mint tíz éven át az 6 gazdag irodalmi ismereteivel lelkileg éop- oly odaadóan táplált, mint tanári fizetéséből testileg. Az asszonyka szülei és főleg fivérei akarták így, mert az új rendben rangos szerephez jutottak, és a család további kilátásaiban kárt tehetett volna az egész kisvárosban kárt az egyszerre vörösnek, sőt veszedelmesnek mondott és különben is kenyerét vesztett tanár.

A tanár úr szeme iszonyatos csodálkozással nézte a lehetetlenségek valósággá vált fergetegét. Előreugró álla és összeszorított ajka még keményebb, szinte öklelő kifejezést öltött, mikor — mint magában mondta, mert már nem volt más. akivel beszélhetne — levonta a konzekvenciákat. így történt, hogv egv nanon a megmaradt kis pénzének nagyobb részéből rendbe hozatta ruhatárát, és anélkül, hogy a kisvárosban, ahol csaknem két évtizedig szolgálta a közművelődés ügvét. más is kikísérte volna a pályaudvarra, mint a megfizetett suhanc, aki a poggyászát vitte, a negyven és öt*'pn közötti férfi mint afféle 19 éves ifié. mindenesetre árva ifid vonatra ült és felment a fővárosba Már nem Ibatá-aeő« szándák terv. már fény volt már benn ült, a fülbábon s mág m’"dig felfoghatatlannílk tűnt előtte hogy így történhetett.

X’etiptságos? Lehetséges? — Ismételte magában, összeszorított fogakkal.