Petőfi Népe, 1972. február (27. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-06 / 31. szám
1973. január 1-én szerte a világon megemlékeznek arról, hogy 150 esztendeje született Petőfi Sándor, a legnagyobb emberi szellemek egyike. Nekünk, magyaroknak különösen drága az ő hite, harca, győzelmes viadala a szépségért, az igazságért, szabadulása a konok előítéletek rabságából. Most az évforduló lehetővé, kötelességünkké teszi, hogy alaposan tanulmányozzuk életművét, erősítsük magunkat költészetének remekeivel, kíméletlen jóratörekvésé- vel, őszinteségével. Reméljük, tudjuk, hogy a Petőfi Népe olvasói elváraik a szerkesztőségtől: ez a napilap már a jubileum ^ lőtt is sokat foglalkozzon a XIX. század egyik legkiválóbb költőjével, azzal az emberrel, ki annyira szerette szülőhelyét, a Tiszától a Dunáig nyúló „rónák végtelenjét”. A felülmúlhatatlan szorgalmú Petőfi hétesztendős rodalmi pályája alatt kilenc költői elbeszélést, mintegy 800 verset, egy regényt, két színdarabot, számos újságcikket, tucatnyi útirajzot, két nagyobb elbeszélést írt. Rövid élete során szüntelenül újabb és újabb élményekre, ismeretekre vágyva bebarangolta az „édes hazát”. Legtöbbet itt tartózkodott, ahol bölcsőjét ringatták: a Kiskunságon. Szalkszentmártonban 112, Dunavecsén 22, Kecskeméten 14, Kunszentmiklóson 3, Kiskunfélegyházán 1 költeménye született Szalkszentmártonban írta a Hóhér kötele című regényét, a Tigris és a hiéna és a Zöld Marci című színműveket. Az ifjúkori zsengék között nyilvántartott alkotások közül tízet vetett papírra Dunavecsén. Nemes feladatot teljesít lapunk, amikor folyamatosan közli Petőfi Sándornak Bács-Kislkun megye mai területért-^ írt verseit Néhány mondattal minden esetben utalunk a költemény keletkezésének körülményeire. > PETŐFI SÁNDOR: A b u j d o s o I1HNIM U« hát így jártam, apám!" Mit nekem hab! mit nekem vész! En nem félem haragút, Kebelemnek pusztaságit Száz vihar rohanja át. Rajta! gyorsan evezőhöz, Talpra, reszkető legény! Bár toronnyá nő a hullám, A túlpartra szállók én. Ej borong ott, sűrű ködnek Kétségbarna éjjele; Lfjány! temetve mindörökre hegyen emléked bele, Ki ez égő szerelemmel Enyelegve játszhatál, Ki hűséget esküvél, és Oh! ki mégis megcsalál. Messze tűnnek már a partok, Messze tűn a gyászvidék, Hol szívemnek béke, csöndé Romhalomba dönteték: Tűnjön is nagy messze tőlev\ Hogy ne légyen semmi jel, Mely a múltat, érzeményim Háborítnl, költse fel Hah! mi kép leng a ködéjben? Bájoló mint a tavasz... Szőke fürttel... kék szemekkel.ü Hűtelen lyány, képed az! Nincs tehát a nagyvilágon. Nincs hely, csalfa szép alak! Hol sebemre ir csepegjen, Hol feledni tudjalak? * Dunavecse, 1842. október Három év előtti szerelem bánatait Idézi ez a költemény, melyet 1842 októberében, születnek dunavecsel lakásában írt a költő. 1839-ben, a Rába-parti Ostfiasszonytán Ismerkedett meg a „hűtelen lánnyal” a szőke fürtű Tóth Rózsával. „Arkus számra” Irta hozzá a verseket. „A bújdosó” első kidolgozásának Petőfi a zivatar elmet adta. Ezt a koráb- J bi változatot még 1811. május 8-án vetette papírra, szintén > Dunavecsén. S Megorrolt a tanácselnök a művelődési otthon igazgatójára. S úgy megorrolt, hogy — amikor az a szomszéd faluból átinvitált táncosokat az ő előzetes engedélye nélkül, közpénzen vacsoráztatta, — söröző pajtásával, a járási felügyelővel fegyelmi vizsgálatot indíttatott ellene. Pár száz forintról lévén csak szó, súlyosabb elmarasztalás föl sem vetődhetett, ám az igazgató így is annyira megbántódott, hogy fogta magát és elment könyvtárosnak, valahova Somogyba. Jó félév múlva kottyantotta ki — ugyancsak sörös állapotában — a járási felügyelő, hogy dehogy is az el- vacsoráztatott pénz bántotta az elnököt, hanem az, hogy az igazgató neve az övénél sokkalta többször szerepelt az újságban .., Bizony, sokkalta többször szerepelt! Beleírtuk — mert bele kellett írnunk —, ha a maga köré gyűjtött lányok, legények bemutatták az általa dramatizált irodalmi riportokat; beleírtuk — mert bele kellett írnunk —, ha megalapította a megye első falusi gyermekszínpadát; s beleírtuk — mert bele kellett írnunk — mindig, ha „jegyzett” festők munkáiból tárlatot rendezett, vagy ha diákszavalói megnyerték az országrészi döntőt. Sokszor írtuk le a nevét! Amikor végigfutottam pár görbe sorral átlózott levelezőlapját — „... hát így jártam, apám!” —, légy intenem kellett: egy kovászemberrel megint kevesebb a tájékunkon. Egy kovászemberrel — merthogy az efféle, mások javáért, többre válásáért vergődőket nemigen lehet egyéb módon nevezni. Ahogy eszembe jutnak, úgy idézem fel most a magam legkedvesebb kovászembereit. A társastáncklub-vezető. Negyvenegynéhány éves asszony; héttől négyig hivatalban van, fél öttől argentin tangóra, slow-foxra, angolkeringőre tanítja egy kültelki művelődési otthon tucatnyi táncospárját. Amikor a csoportot átvette, jó, ha keze alá került két-há- rom minősített táncos és most már olyan párosa is van, amely igen tisztes eredményt ért el a magyar országos társastáncbajnokságon, a szombathelyi Sava- rián. Az ifjúsági klub vezetője. Elégségesre sikerült érettségije után egy rövid évre elment golyóstoll-szoron- gató OTP-fiúnak, majd — kapva a megye lakásígéretén — kiköltözött máig is lakott falujába, hogy ott moziigazgató legyen. Már az első hónapban nekiállt, hogy vályogozással, tapasztással lakhatóvá teeve az iskola fásszinjét. A klubbá alakított szín látogatóinak hamarosan több, pályázaton nyert dicsérő oklevelet kellett bekeretezniök! Jelenleg egy összeadott forintokból vásárolt autóroncs teleptn gátásával vanA 4? foglalva, s persze azzal is, hogy a megvénhedt gép közös kirándulásokra tudja vinni a reá rózsa-, meg tulipánmintákat festő tulajdonosokat. A képzőművészeti szakkör vezetője. Országa* (ÉN latokról is jól ismert festő, de heti három délután ját vonatozással tölti. Kettő után indul, s csak esés kilenc előtt ér haza abból a faluból, ahol olyan rajzolóasszonyokra bukkant, akiknek folyosókra kent, őzikés, hegycsúcsos tájképek festése hozta a már előre bekalkulált plusz forintokat, s akik — őszintébb szavaik szerint — „a tanár elvtárstól tudták meg végre, hogy miért is szép az, ha tényleg a maga útján szalad a vonal”. És még egy alkalmi példakép: a kórusvezető főiskolai adjunktus, aki, ha kell, pesti rádiófelvételt mond le, hogy egy nagyritkán összeverődő falusi énekkar öttagú „tenorjának” meg másfélszer sem ekkora „altjának” intonációs tanácsokat adjon. Most pedig arról, amivel kezdtem! Arról, hogy im lyen szégyellni való kicsinykedés mondatott búcsút tanácselnök által kiutált művelődésiotthon-igazga val, meg arról, hogy valójában mennyi rossz órájá napjába kerül egy-egy Uyen tánctanárnak, klu zetőneik, a rajzolók, éneklők inkább önkéntes, ír felkért képességcsiszolójának, amíg nagy lelke, kigondolt céljait félig is eléri. Ismét illik idevágó példákat mondani! A napról napra izzadásig sasszézó tánctanárnő ne\ két olyan jegyzőkönyvben is szerepel, amelynek tó.- gya: „költségtúllépés”. Vagyis az, hogy mind Szombathelyre menet, mind pedig Szombathelyről jövet hosszabb úton futtatta a külön mikrobuszt, az eleve megszabottnál. Mindezt azért, hogy a Dunántúlon még nem járt lányok, fiúk egy-egy rövid másfél órára Veszprémet is megláthassák. Az ifjúsági klub oklevélhalmozó gazdáját — mondani sem kell — a rózsa- meg a tulipándíszes autó miatt idézgetik meg bizonyos íróasztalok elé, melyeknek gazdái rendre az efféle járművek határainkon túli kergetőinek cél és tartalom nélküli életéről, meg az ilyen életek „tőlünk eredendően Idegen mivoltáról” példálóznak. A festőművész szakikörvezetőnek természetesen azt hányták a szemére, hogy asszonytanítványaiban „elfojtja a gyakorlati érzéket”, a főiskolai adjunktus bűne pedig: „az intézeti oktató-nevelő munka elhanyagolása bizonyos periférikus megbízatások teljesítése miatt”. És most a kérdés: miképp lehetséges az, hogy annyi nemes szándék megérlelődését, oly sokak javát szolgáló megpergetését akadályozhatják meg a kicsi perek nagy bíráiként hangoskodó emberek? Mié’ gáncsoskodhatnak így azokkal, akik mindig friss gondolkodva, sohasem fáradva fogadják be és ad is tovább az örökös szomjúsággal várt ismereteket Két közhelyet másolok még ide; kultúra ot* > ahol csinálják; a népművelés elsősorban kád zés. Hát végül is erről van sző! Hagyni kell, hogy nr arra alkalmas helyen „csinálódjék” a kultúra — meg nem apasztott ambícióiktól serkentve, két szerint munkálkodhassanak a „káderék”. ___ __ J A. L. E gy udvarlás története A kirándulóhely étterme zsúfolva volt: minden asztalnál ültek. Jóképű fiatalember lépett be, s fürkészve körülnézett: megakadt szeme egy feltűnően szép lányon, aki egyedül üldögélt. A fiú — valamivel fiatalabbnak látszott a nőnél —, engedélyt kért, hogy helyet foglalhasson az asztalnál. prilvaiirvt Qttfllm Mánraásár fláatikl Pár perc múlva már beszélgettek, mire befejezték az ebédet, a fiú már az udvarlásnál tartott. — Meghívhatom egy duplára a kerti eszpresz- szóba? — Nem tudom — tétovázott a nő—, hiszen alig ismerjük egymást. A fiú bemutatkozott. Elhadarta a nevét, csak a név előtti doktor titulust mondta érthetően. — Ilyen fiatal és már diplomás? Ügyvéd? — Nem. Orvos vagyok. — Igazán? Körzeti rendelő? — Ugyan! Kórház. És megnevezte a kórházat, ahol dolgozik. — Szép foglalkozás. Na, menjünk az eszpresszóba. Beszélni akarok magának a húgomról: szeretném, ha maguknál kivizsgálnák, mert nagyon vérszegény. Elintézné, hogy felvegyék? — A maga kedvéért mindent. — Ne tegyen könnyelmű ígéretet! A húgom egyébként mostanában szörnyen rosszkedvű. Csalódott egy fiúban, rájött, hogy az illető hazudós. Ugyanabban az üzemben dolgoznak, gyakran voltak presszóban, moziban, a húgom most mégis ki akarja adni az útját. Betértek a presszóba és egy nagy fa alatt álló árnyas asztalhoz ültek. Szellő kerekedett, elviselhetőbb lett a hőség. — Jó lenne egy kicsit autózni — sóhajtott a nő —, nyitott kocsival robogni mesés dolog. — Az a Fiat az enyém — mutatott a fiú egy fehér autóra. — Elvisz egy kicsit kocsikázni? — Sajnos, elvesztettem a slusszkulcsomat — Milyen kár... A felszolgáló az asztalra tette a két duplát és a nő arról kezdett beszélni, hogy a húga milyen csinos. — Engem csak maga érdekel — mondta érzelgős hangon a fiú. — Pedig másokat nagyon vonz ám... — Például arra a hazur dósra gondol 2 — igen, akive! egy szobában dolgozik a Haránt- műveknéL A Harántmű veknél? — Min csodálkozik;! doktor úr? — Izé, mert.;! — Mert maga is a Harántműveknél dolgozik. Sohasem volt doktor, hogy is lehetne, amikor csak huszonegy éves. — Maga tudta, hogy én?.., | — Megismertem a fényképről. amelyet a húgo”' nak adott. Nos, a test'’' kém tévedett, arr' megállapította, hegy ga egy kicsit h n Nem kicsit, nagyon! san teszi, ha felha., gával. — Megszégyenít;-''' , — A hazugságra utóbb mindig rájönn — Abbahagyom a zudozást. — És a slusszkulcs. Fiat? — Az valóban az enyém. — Ügy? Na isten vele! A lány elővette k«*i táskájából a Fiat slusszkulcsát, beült az autóba és elrobogott. Palásti László
