Petőfi Népe, 1972. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-16 / 13. szám

Az örök vetélytárs A százhuszonöt év előtt, 1847. június 16-án szü­letett, s több mint hatvan esztendeje halott író Mik­száth Kálmán, minden mai magyar toliforgatónak is vetélytársa. Ez nemcsak a könyvtári statisztikákból világlik ki, amelyek emberöltők óta azt vallják: aki olvasót akar magának hódítani, annak Jókai és Mik­száth bűverejével kell megmérkőznie. Nyilvánvalóvá teszi ezt a televízió, a film, a rádió is, midőn újra meg újra visszanyúl Mikszáth-hoz és a mai ember számára is korszerű formában kelti életre Beszterce ostromát, A Noszty fiú esetét Tóth Marival, a Szent Péter esernyőjét, vagy miként most cselekszi a tévé — A fekete várost. ügy tűnik, Mikszáth müvén nem fog az idő. Csak­nem száz esztendeje, hogy megjelent Az a pogány Filcsik című novellája, de a nevezetes majornaki csizmadia ma is eleven erővel él a nemhogy fogyat­kozó. de mindig nagyobb számú Mikszáth-olvasók képzeletében. Akárcsak Szűcs Pali, a széphajú Péri lányok, vagy A szegény' Célyi János hőse. Mikszáth elbeszélései és regényei többet monda­nak számunkra a XIX. századi és a XX. századba forduló Magyarország életéről, mint sok történelem- könyv. Es ezt szinte a népmese és a népdal termé­szetes egyszerűségével. Napjainkban különösen nagy jelentősége van ennek. A próza modern lehetőségeit kereső írók egy részét útkeresésében nem tudja kö­vetni az olvasó. Mikszáth írásai pedig a pásztor és az egyetemi tanár számára egyaránt világosak, von­zók és szépek. Egyebek közt ezért jelent gazdag örökséget a modern magyar irodalom számára Mik­száth életműve. Másképp írni: lehet és kell. Elfe­lejteni, szem elől téveszteni, hogy a mikszíthi isko­la nevelt milliókat olvasóvá, százakat íróvá — le­hetetlen. — ra — IRODfVLOM lékkai áldoztak több pénzt. És ez a költekezés nem idegen a szabad idő ter­mészetétől. (Hiszen nem kocsmázás, kártyázás vesztesége.) Csökkenthet- jük-e a szabad idő kiadá­sait úgy, hogy lebeszéljük az embereket a fenti cik­kek vásárlásáról? Nem! Ezzel ugyanis éppen a szabad idő funkcióját csorbítanék, az ember — Mire szabad a szombat? M.ndenekelőtt oszlas­sunk el egy tévedést: Nem csak a művelődésre szabad! A marxi megfogalma­zás szerint a szabad idő szerepe annyi, hogy „meg­újult emberként” kerül­jön visza a dolgozó a termelési folyamatba. Vagyis testben és lélek­ben felfrissülve, gyara­podva. Nem vezet tehát min­den út a művelődési in­tézményekbe. Sokkal in­Mosolygó Mikszáth Mikszáth Kálmán sze­relmes volt főnöke leá­nyába. Egyszer két es- küdltársa aktákat vitt be aláírásra. Mauks szolga­bíró úrhoz. Mikszáth ak­tái maradtak utoljára. A principális úr szokása sze­rint csak félszemmel pil­lantott bele, és szó nél­kül aláírta. Hanem az egyiket kivette a csomó­ból és áz íróasztal szélé­re tette. — Micsoda bolondság ez? — kérdezte szelíden. Mikszáth elpirult, zavar­ba jött. Mauks szolgabí­ró úr fölállt íróasztala mögött: — Kálmán öcsém! Ez az akta itt marad. Ezt még majd megapelláljuk a királyi táblához. Az aktában a követke­ző állt: Én, alulírott szavamat adom, hogy Ilonka lá­nyomat egy éven belül Mikszáth Kálmánhoz adom feleségül. cából. Utólagos fizetésre Mikszáth nem volt haj­landó, mert akkor — mint azt egyszer baráti körben kiszámította — huszonhét esztendeig egyetlen vasat se látott volna tárcáiért a főnök­től, — annyi előlege volt a Szegedi Naplónál. Szeged, Iskola utca 21. számú ház első emeletén volt a Bába-házban a hír­neves Mikszáth-szoba. A Szegedi Napló kétszobás szerkesztőségének a fele. A Mikszáth-szobát tár­sával ajtó kötötte össze, lent bal sarkában nagy lyukkal. A lyukat rész­ben az egerek és patká­nyok rágták ki, részben Bába Sándor kiadótulaj­donos rugdalta az ajtóba, évek tengernyi hosszú so­rán át eképpen kopogtat­va minden délután Mik­száth-hoz a másnapi tár­cafolytatásért. Ezért azután a nggy palóc minden délután ret­tentő nagy óvatossággal surrant fel a redakcióba, s azonnal — első dolga­ként —, magára zárta az ajtót. Semmiféle kérésre- könyörgésre azt ki nem nyitotta, mindaddig, míg csak a derék Bába Sán­dor ki nem fizette neki a tárca honoráriumát. Ez pediglen nem volt más, mint egy korsó serital, két pompás virzsinia szi­var és tetejébe két pen­gő. Nos,' arra való volt tehát az ajtón a már em­lített lyuk, hogy azon ke­resztül a kiadótulajdonos minden nap óvatosan be­dughassa a honoráriumot. Különben eg then sort sem látott volna a tár­Mikszáth egyszer kezé­be vette Lev Tolsztoj Ivan Iljics halála című hosszabb elbeszélését. Mi­után hajnaltájt végére ju­tott az olvasásnak, s már a gyertyát is elfújta, any- nyira kiváncsi lett a mű­re, hogy ismét gyertyát gyújtott, megnézni, ki is írta azt? Hát látja, hogy: Tolsztoj! Másnap a könyvet visz- szaadta tulajdonosának, Szabó Endrének, a neves orosz fordítónak, aki megkérdezte Mikszáth- tól: — No, Kálmán, mit szólsz hozzá? A nagy palóc szája szé­lére tolta a pipaszárat, s így felelt: — Hm! Barátom: most látom csak, hogy mink — semmit sem tudunk! 1895-ben Mikszáthnak állandó kártyapartija volt az Alkotmány utcában, az unitáriusok épületében le­vő kávéház különszobájá- ban. Partnerei voltak: Légrády Károly, a Pesti Hírlap szerkesztője és tu­lajdonosa, Bródy Zsig- mond, a Neues Pester Journal szerkesztője és tu­lajdonosa, továbbá Enye- dy Lukács. Amikor egyi­kük vagy másikuk nem jöhetett el, Mikszáth gyorsfutárt küldött Wolf- ner Józsefért, a Singer és Wolfner könyvkiadó tu­lajdonosáért. Akkoriban — szokásá­hoz híven — Mikszáth gyakran beszélt a legkü­lönfélébb témákról, ezek között a Szent Péter eser­nyője tárgyáról is, és min­dig lelkesen emlegette, milyen szép, romantikus regényt lehetne belőle írni. Wolfner Jóska sokáig biztatta az írót: — Nos. Kálmán, írja meg az Űj Időknek! De bizony Mikszáth nem írta, Egyszer megjelent Wolf­ner irodájában és beje­lentette, hogy Bródy Zsig- mond hat hétre Abbáziá­ba utazik, helyette a mai naptól kezdve a könyvki­adónak kell játszani min­denkor. Wolfner húzódo­zott, nem akarta a meg­hívást mindennapra elfo­gadni és csak annyit ígért meg, hogy néhányszor el­megy. Ezt meg Mikszáth nem nézte jó szemmel, tiltako­zott, de mivel a nagyte­kintélyű könyvkiadó ra­gaszkodott szavához, tüs­tént kiokoskodott valamit, amivel Wolfner uramat levette a lábáról. Meg­ígérte, ha a kiadó szorgalmasan jár kár­tyázni, az első hét eltelte után megkapja a Szent Péter esernyője első, hosz- szú folytatását, és ettől kezdve hetenként — a rendszeres kártyázás ki­kötésével — a további folytatólagos kéziratot. Közölte, ha egyetlen egy­szer is hiányzik, nincs több folytatás! S csoda történt: a kár­tyapartikon Wolfner Jó­zsef mindig pontosan meg­jelent. Elnyerte társai pén­zét, és ráadásul minden szombaton megkapta a regény folytatását. Tartott pedig ez a kü­lönös ügyelet nyolc kerek hétig. És Mikszáth a foly­tatásokat akkor is meg­írta, amikor Bródv Zsiga Abbáziából kipihenten visszaérkezett. így született Mikszáth remekműve: a Szent Pé­ter esernyője... Mikszáth képviselői be­számolójának közönsége a szakadó esőben egy ab­laktalan, gyéren megvi­lágított hodályba szorult, ahol nagy türelemmel hallgatta meg az akkori kormánynölitika kevéssé meggyőző védőbeszédét: — Köszönöm, hogy ilyen nagy számban kitartottak — nyugtázta hallgatói tü­relmét, a neves írópoli­tikus. Mire egy borízű hang megszólalt a hodály mé­lyéből : — Beszéljen csak to­vább. képviselő úr! Még mindig esik! Révész Tibor kább egy kis turisztiká­ra, a hobbyk „partjára”, hétvégi üdülőházakba, horgásztanyákba, illetve az egyéni kedvtelések megannyi „oázisába”. „Az idő rendkívül drá­ga költekezés” — idézhet­jük a görög bölcs szavait, Két élő bölcsesség ez; mert drága a szabad idő amennyiben eltékozoljuk, ám drága akkor is, ha kellemesen és hasznosan (azaz személyiségünket gyarapítva) „költekezünk” vela. Magyarán szólva: a sza­bad idő pénzbe kerül. Szociológusok vizsgál­ták a „szabad idő kiadá­sait”. 1967-ben hazánk la­kói hatszor többet köl­töttek autóra, kétszer többet üdülésre, turiz­musra, hobbykra, mint 1960-ban. Ezzel szemben a könyvekre, folyóiratok­ra, színházra, mozira csak 25 százalékkal, fotó­cikkek, hangszerek, tu­risztikai felszerelések vá­sárlására pedig 42 száza­Marx által hangoztatott — megújulását, önrepro­dukcióját korlátoznók. Az egyetlen megoldás: olcsóbbá tenni a szabad időt „felszabadító” cik­keket! Nem öncélú szójáték a fenti megfogalmazás — nagyon is valós tartalma van. Hiszen csak akkor élhetünk a szabad idő le­hetőségeivel, ha nem kényszerülünk egy szá­zasért eladni szabad szombatunkat, ha nem köt lakóházunkhoz a szabad idős szolgáltatások korlá­tozottsága, illetve drága­sága. Nos, a kereskedelem­nek, vendéglátásnak, az élelmiszeriparnak, s bi­zonyos mértékig a mező- gazdaságnak egyaránt fel kell készülnie a szabad idő szabta keresletre. Nemzetközi tapasztalatok figyelmeztetnek arra, hogy a hétvégét pár év, esetleg évtized múlva nem lehel mai módon „kiszolgálni”. Fejlettebb országokban már „szabad­időiparágak" fejlődtek ki) „Szabadidő-osztályokat" létesített a kereskedelem, a hobbykat, turisztikát serkentik olcsó, ötletes árukkal. A kérdés így tevődik fel: akarjuk-e befolyásol­ni a szabad idő hasznos eltöltését, vagy sorsára hagyjuk? Aligha lehet kétséges a válasz. A szociológusok — ha­zai és nemzetközi tapasz­talatok alapján — a ke­reskedelemtől olyan „sza­bad idős” cikkek és az várnak, melyek felmentik a pihenő embert a házi munka alól, illetve lehe­tővé teszik a szabad idő értelmes eltöltését. Az ipar számára új piacot jelent a meglevő ..sza­bad idős” cikkek és az új termékek bő válasz­tékának termelése. A me­zőgazdaság számoljon az üdülőterületek élelmi­szer-. g—miolcs- és zöld­ségellátásával. A turiz­mus, a kiráncjulóhelyek növekvő népszerűsége az étkezési és elszámolási feltételek megteremtését szorgalmazza. Temérdek a tennivaló! Talán ma még fel sem fogjuk, milyen változást hoz a szabad szombatok kiterjesztése hétvégi élet­módunkban. Az emberi személyiség fejlődésének nagy lehetősége! Ám sem a puszta felvilágosítás, sem a rögtönzés nem cél­ravezető a szabad idő ter­mékennyé tételében. A nevelés mellett az anyagi feltétnek megte­remtése egyik alapvető tényezője annak, hogy szabad idő és ember új­jászületése egyaránt be­következzen. B. ö. Fiatal írók önmagukról — és Petőfiről Czakó Gábor . — Kérjük, szól­jon néhány szót pályakezdéséről, első kötetéről, ahogyan mondani szokás: indulásá­ról. — Kamaszko­romban szobrász akartam lenni. Eszembe se jutott az írás. Boldogta­lan szerelmek vit­tek rá utóbb, és első joghallgató éveim világmeg­váltó Szenvedélye. Versekkel és leve­lekkel kezdtem. Verseim közül sok meg is jelent sző­kébb hazám — Tolna megye — újságjában. Postán küldtem először elbeszélést a Kor társnak. Képtelen lettem volna elviselni egy szemembe mon­dott nemet Somogyi Tóth Sándor azonban igent mondott. Rengeteget kö­szönhetek neki. Elsősor­ban azt, hogy eleinte számtalanszor átdolgoz­tatta velem írásaimat — de nem az ő, hanem a saját képükre formáltatta őket. Utáltam érte, mert még nem tudtam, hogy az istenadta tehetségből ki­pattant meztelen ötlet ön­magában semmi, értékte­len. Tavalyelőtt adta ki a Magvető első, sikerültebb regényemet, a Szobát. Csak annyit róla. hogv a kritikusok véleményével ellentétben igen távoli az összefüggése az albérlők­ről írott szociográfiai ta­nulmányommal. Fonto­sabb — a regény és a ta­nulmány születése szem­pontjából egyaránt —, hogy ismertem a szerep­lőket, osztoztam a sorsuk­ban. Karácsony előtt je­lent meg Ernberkert cím­mel elbeszéléskötetem, ez évben várható szociog­ráfiáim gyűjteménye, az Indulatos jelentések. Ugyancsak a Magvetőnél. — Tervei? — Két közeli tervem Van. Az egyik: Megváltó című regényem kiadatá­sa. Stílust, az idővel va­ló birkózás eredményét, emberábrázolást, korsze­rű realizmust, mondani­valót illetően legértéke­sebb eddigi teljesítmé­nyem. Eddig két kiadó utasította vissza... A másik: szeretném készü­lő, Égigérő fa ideiglenes címet viselő regényemet legalább a Megváltó esz­tétikai szintjén megvaló­sítani. Természetesen — minthogy másról szól — más eszközökkel, techni­kával. Idevág általáno­sabb esztétikai igényem kielégítése is: szeretném elkerülni, hogy „czakó- san” írjak: friss akarok maradni, hogy minden mondanivalómhoz — reá- és csak reászabott!! — művészi köntöst találjak. — Mit jelent ma önnek Petőfi? — Félelmetes a har­madik kérdés, hiszen az is benne foglaltatik, hogy „miért nem mond sem­mit ma Petőfi?”, és ez ma teljesen jogosult kér­dés! Jogosult azzal együtt, hogy miért nem szereted Magyarországot, a csalá­dodat, a kedvesedet, a kötelességedet! Sorolhat­nám még ide az őszinte­séget, a nép iránti ra­jongást, amit ez a rövid­ke teljes élet, a legmaga­sabb európai gondolattal azonos fázisban mozgó szellem igenlett. Művész volt, tökéletes­re törekvő. És én nem hi­szem. hogy a szép el­évülhetne. Nem híszém, hogy A Tisza bármely korban, akár 1972-re meg- rútulfr volnk. de ars poé­tikáidnak számító verse, A XIX. század költői, parancs a XX. századiak­nak is. és akad benne megvalósítani való déd­unokáink számára bősé­gesen ! Kérem, olvassák e» zoiá

Next

/
Thumbnails
Contents