Petőfi Népe, 1971. december (26. évfolyam, 284-308. szám)
1971-12-12 / 294. szám
HÉfl I Fiatal írók önmagukról- és Petőfiről Munkácsi Miklós 1 Csuka Zoltán: A csendre vágyó A csendre vágyó égbe ver hidat. A hidpillérek múló századok. Emlékét őrzik hallgatag halak, s aki megálmodta őket, rég halott. Ha teste volt, maréknyi por, vagy az se, hajléka áll csak, vénen, roskatag, s magába rejti kőtornáca kincsét, a kristálytiszta, mély halastavat. Lépése immár nem kong körbe-körbe, de őt idézi száz és száz virág, a néma halak csillogó beszéde és kertje mélyén a magnóliák. Álmodott házat, verset, tornyot, kertet, és kicsinysége láttán lett nagyobb, s már távozóban még szavakba rótta a népe nyelvén irt Halászatot O most a minden itt, s a semmi. A tenger ő, és ő a cseppnyi csepp. Az ember 6, és benne minden ember, s a kicsiny felhő, mely fenn leng, libeg. — Kérjük, szóljon néhány szót pályakezdéséről, első kötetéről, ahogyan mondani szokták: indulásáról. Az a művem, amit a legfontosabbnak tartok („legkedvesebb” nincs!) mindig az, amelyiken éppen dolgozom. Ennek magyarázata, hogy alig több, mint két éve tartó irodalmi munkásságom során eddig még bőven volt fejlődnivalóm — önmagam mércéjének mesterségbeli megközelítésére gondolok —, s nyilvánvalóan ezután is lesz. Következésképpen, most készülő regényemet (ha ugyan illik rá ez a megnevezés) tartom a legfontosabbnak, néhány hónapja dolgozom rajta, és arról fog szólni, amit a legjobban ismerek: az eszményeinket csúffá tevő ostobaságról és nemtelenségről. — Tervei? Mindenáron szórakoztatni akarom az embereket. Azoknak, akik e hajszolt, eltárgyiasodott korban, a lektűr- és krimidömping csábítása mellett, hajlandók egyáltalán kezükbe venni a könyvemet, meg kell ezt hálálnom azzal, hogy olvasmány, nem pedig öncélú és kihámozhatatlan jelrendszer formájában kapják a gondolataimat. Kötelességem meghálálni. Napnál világosabb előttem, hogy a közízlés átformálása nem a közízlés feladata, hanem a „kulturális területé”, sőt: hajlok a feltevésre, hogy egyenesen magáé a művészété; ha már az távolodott el a közízléstől és nem megfordítva. Felismervén ebbeli felfogásomat, de alaposan félre is értve annak ismérveit, néhányan sikerhajhászással vádolnak kötetem megjelenése óta — és ez ellen nem tudok védekezni. Könnyű sikerrel és pénzkeresettel kecsegtető ajánlatokat kaptam, a filmtől és máshonnan. Egyiket sem fogadtam el. Mégis mindennél fontosabb számomra a siker abbeli tudata, hogy olvasnak. Hogy elolvasnak. A közönség! Tervem: nyugtalanítani, felháborítani és örömet okozni, — Mit jelent ma önnek Petőfi? A fentieket tekintve úgy érzem, rokon vagyok Petőfi Sándorral, pontosabban: az ő legigazabb törekvéA szociográfiai tanácskozás után Mint arról lapunkban beszámoltunk, november 29-én és 30-án Bács-Kiskun megye székhelyén került sor a szociográfiai írók első országos tanácskozására. Nos, milyen érzésekkel, benyomásokkal tért vissza munkájához, utazott haza a konferencia majdnem félszáz résztvevője. (Féja Géza, Darvas József, Cseres Tibor, Végh Antal, Márkus István, Mocsár Gábor, Molnár Zoltán, Fábián Zoltán, a szabadkai Biacsi Antal, Sükösd Mihály, a kecskemétiek, Lázár István...) Személyes tapasztalatból tudom, hogy élénk, tartalmas vita alakult ki. Értesültem arról is, hogy — hála a jó előkészítésnek — kellemes és hasznos órákat töltöttek a vendégek Hetényegyházán és Izsákon is. Alig akart végeszákadni a Forrás szerkesztőségében szervezett összejövetelnek, eszmecserének. A magnetofonszalagon is megörökített hozzászólások ismeretében mondhatjuk, hogy a tanácskozás elérte célját. Érdekes gondolatokat fejtettek ki a műfaj jelesei, ütköztették a vitás nézeteket, vagyis hozzájárultak fontos elvi és gyakorlati kérdések tisztázásához. Dr. Székelyhídi Ágoston előadását és a vita anyagát a Forrás cimü folyóirat közli. Lapunkban Madarász Lászlónak, a megyei tanács elnökhelyettesének összegező hozzászólását publikáljuk, némi rövidítéssel. A valóság feltárásának módjairól fin a reggel vetített filmet, a Félúton című BÁCSFILM-produkciót szimbólumnak tekintem. Nemcsak a tanyai gyermekeknek az iskolázási problémája és a tanyai kollégiumok építése, hanem a fejlődés, a megye ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, kulturális, egészségügyi fejlődése is olyan, amire vagy azt lehet mondani, hogy félúton van, vagy azt, hogy dinamikusan fejlődik; de azt ma semmiképpen sem lehet állítani, hogy valami befejeződött volna, teljes volna. Szociográfusok körében érdemes számadatokat is mondani. A megye az ország területének 9,2 százaléka, az ország legnagyobb megyéje. Lakossága az összlakosság 5,6 százalékát teszi ki, tehát eléggé ritkán lakott a mi megyénk. Némely dologban mégis az országos átlag fölött vagyunk. Így például a mezőgazdasági termelésből 15 százalékkal részesülünk. Ugyanakkor az ipari termeléshez mindössze 2,9 százalékkal járul hozzá Bács-Kiskun megye. Ez a néhány számadat is mutatja, hogy jogos a Félúton című filmet egy kicsit tágabb értelemben is jelképesnek tekinteni. Tarka, azt is mondhatnám, hogy ellentmondásos a mi megyénk. A mezőgazdaság szocialista átszervezésekor nem hszem, hogy sok megye lett volna az országban, ahol háromféle variánst kellett felállítani: a termelőszövetkezetet, a termelőszövetkezeti csoportot és a szakszövetkezetet. Ami gyakorlatilag mindmáig fennáll azzal a különbséggel, hogy a termelőszövetkezeti csoportokat is elkereszteltük szakszövetkezetnek, amiből ma egy csomó probléma adódik. A régi szakszövetkezetek elsősorban szőlőgazdálkodást folytató, viszonylag gazdag szakszövetkezetek, míg a termelőszövetkezeti csoportok a leggyengébb területen, a legmostohább körülmények között gazdálkodó területeken alakultak. És most ez a közös elnevezés tulajdonképpen két szélsőséget takar; egy viszonylag jó, és egy meglehetősen gyenge, rossz körülmények közt levő mezőgazdasági formát. Számunkra a szociográfia azért is nagyon fontos kérdést mert § valóságnak az arculatát meggyőződé; sünk szerint statisztikai adatokban nem lehet felismerni. És nagyon sok olyan dolog van, amit itt, körülöttünk, mellettünk, sőt a saját munkánk, a saját szervező, politikai, felvilágosító — mondjuk, hogy alkotó — munkánk nyomán produkált az. élet, produkált-a megye, amelyeknek a társadalmi, az emberekre való, az emberek együttélésére való kihatásait, egyszélűp) nem tudjuk nyomon követni. E tekintetben igen nagy segítséget jelentett számunkra már eddig is, amit a szocigráfiával foglalkozó írók megalkottak. Ezt csak köszönettel tudjuk nyugtázni, még akkor is, ha voltak vitáink. Rátérek arra, hogy milyen dolgok körül keletkeztek viták. A valóság olyan momentumait igyekeztek felmutatni, amit nemcsak hogy statisztikailag nem tudunk megragadni, hanem ha mégis felbukkannak, nem szívesen beszélünk róluk. Körülbelül ez az igazság. Ez a „nem szívesen beszélünk róluk” nem azt jelenti, hogy szemet hunynánk fölöttük. És most már, ha ott tartunk: vannak vitáink arról, hogy a valóság feltárásának melyik módja a célravezető? Az-e, amikor csak „lelepleznek”? Nem kedvetleníti-e el ez a módszer azokat az embereket, akik a politikai és gazdasági felelősséget is hordozzák?... Nem tűnik-e számukra úgy, hogy több éves vagy évtizedes munkájuk, amit végeztek, semmivé vált és nem kap értékelést, ha csak a negatívumot, és csak a kritizálni valót tudjuk be?...' Vagy pedig a másik módszer: a fejlődés eredményeinek közé beágyazva ábrázolni azokat a tényezőket is, amelyek akár átmenetileg, akár tartósan negatívak. Azt mondtam, egy kicsit ellentmondásos is ez a megye. Hát a hírünk is ellentmondásos. Egyrészt tejjelmézzel folyó Kánaánnak, másrészt egy tanyavilággal „megáldott” területnek tekintik a megyét: mind a kettő jogos. Mintha csakugyan úgy festene, hogy a megye áll a „Bácsból” és egy „Kskunból”. Akik a Bácsot hangsúlyozzák a maga gazdag termőföldjével és acélos búzájával stb., azok nem mindig veszik tudomásul, hogy van a megyének egy Kiskun része is, a nagyobbik része, amelyen a futóhomok száguldozik, még akkor is, ha aranyhomoknak neveztük el, több-kevesebb joggal. Ezen belül még nemzetiségi, nyelvi, vallási különbségek és így tovább... De ezekbe nem akarok belemenni, csak abba, hogy például a birtokmegoszlás is milyen fura volt itt Kecskemét környékén és Bács- Kiskun megyében... De még a vitához. Elhangzott itt, hogy a „helyi hatalom”. Én szeretném, ha a helyi hatalmat egy kicsit a helyi felelősség oldaláról is néznénk. A hatalom nem mindig azzal jár, hogy az emberek pöffeszkednek. Meggyőződésem, hogy a hatalmat gyakorlóknak a kisebbik része pöffeszkedik. A nagyobbik része rogyadozik a hatalom felelőssége és súlya alatt A szociográfusok abban is segédkezhetnének, hogy miként lehet a hatalom gyakorlásában a felelősséget jobban megosztani, mert ezt is meg kell tanulni, mert nem mindenki tudja megfelelően; melyek azok a társadalmi erők, amelyek eddig is besegítettek, és hogyan tudnak a jövőben besegíteni? Nemcsak formálisan, hanem ténylegesen: azt az erőt, ami az emberek ezreiben, tízezreiben, százezreiben benne van, a közösség iránti felelősségből fakadóan, a közös ügy iránti jóakarat formájában, hogyan lehet ezt valóban belekapcsolni az élet áramába — és akkor mindjárt nem úgy fog tűnni a dolog, hogy van helyi hatalom és vannak, akik ennek a hibáit felismerik. seivel. Hogy mit jelent Petőfi a mai író számára, nem tudom, legfeljebb sírról próbálhatok szólni, hogy mit jelent nekem. Azt hiszem, hogy magát a magyar költészetet jelenti, vagy ha úgy tetszik, a költészetet, mindenesetre a verset: a vers élményét. Valami olyasfélét, amit a zenében egy-egy Mozart-kamaramű. Azt, a „hogyan teremtődhetett ez?!” élményt, ami egy őserdő, vízesés, vagy tűzhányó láttán ragad torkon. Petőfi elandalít, megdöbbent és lenyűgöz. Olyan nagy költő, hogy ha mostanában születik, bizonyára prózát írna. Magam — restellkedve vallom be — többet értek a verstanhoz, mint a prózatanhoz és éppen ezért meglehetősen rebellis fogalmaim vannak a versírásról, mint olyan tevékenységről, amivel az 1970-es években tölti valaki az idejét. De Petőfi, mint költő, több felismeréshez segített a prózatanban, mint akárhány úttörőrggény, amely rímbe _ szedve is megállta volna a sarat. És még valamit: négyéves koromban kívülről tudtam a János vitézt. Hideg Antal: Ködök, lágyszárnyú madarak Elmosódott, lágyszárnyú madarak himbálóznak kölyök-képzelte égi madzagokon, földi gravitációban. Szárnyuk árnyéka érthetetlen ábrákat rajzol a városra. Ha föltartott kezekkel járnék, kiröhögnének, ha zsebretett kezekkel járnék, megdorgálnának, de engem ezektől kéretlenül is megvéd a hit, az áhitat, meg a toliam, akik (már életkoromból is kifolyólag) nap mint nap fölráznak, mint másokat az ébresztőóra. Máskor meg — minthogy vak nem vagyok, illetve az vagyok — látom, hogy köd van. És csorog fölöttem ez az áthatolhatatlan, ez a nem-is-tudom-milyen napszak — hajam szálai összetapadnak, alatta mi van? Az indiszkrét kérdéseket és a kamaszos hebehurgyaságokat itt már kérjük mellőzni! Hogy köd van? és lágyszárnyú madarak árnyékolnak érthetetlen ábrákat rád, ránk is? 1500 lesz a havi fixed, ha fölvesznek, ha végzel, — hej Gárdonyi! — plusz az erkölcsi megbecsülés. Jaj ködök, lágyszárnyú madarak! Öklöm hogy van-e? és mire? az ördög tudja. Művelődés — Irodalom — művészet mellékletünkben örömmel adunk helyet a fiatal, markáns hangú Hideg Antal költemc-yenek — két esztendrje érettségizett a kecskeméti Katona József Gimnáziumban — és Almási Mártának, akinek néhány novelláját irodalmi fi Iyóiratok és lapunk közölte. A jövőben is arra törekszünk, hogy fórumot adjunk a valóban tehetséges ifjú alkotóknak, várjuk írásaikat.
