Petőfi Népe, 1971. november (26. évfolyam, 259-283. szám)

1971-11-07 / 264. szám

Í971. november 7. vasárnap 5. oldal A párttagság! könyv A kedves arcú, mindig mosolygós Jobbágy Pisti ez­úttal olyan elszánt képpel állt dr. Csóti András mun­kaügyi osztályvezető előtt, mint aki tűzön-vízen ke­resztül végre kívánja haj­tani elhatározását, szemei azonban segítséget kérőn néztek a munkaügyi fő­nökre. — Bandi bácsi! Én sze­retnék párttag lenni! — No csak — nézett biz­tatóan a fiúra az ÉPSZER Vállalat osztályvezetője. — És miért akarsz te párttag lenni? — Én a KISZ-ben vég­zett munkát nagyon ko­molynak tartom, szeretem is csinálni, de ennél még többet akarok tenni. Apám­tól tudom — aki 1945 óta tagja a pártnak —, hogy a kommunisták milyen nagy felelősséget éreznek a nép ügye iránt. Én pedig sze­retek társadalmi munkát végezni, és ha felvesznek, s feladatot bíznak rám, minden erőmmel azon le­szek, hogy a legjobb tudá­som szerint hajtsam végre. Szeretnék beiratkozni poli­tikai iskolára, de a terme­lő munkát sem akarom el­hanyagolni. Pár év múlva, amikor majd még jobban értek a szobafestő szakmá­hoz, a művezetői vizsgát is leteszem. A fiú egyre jobban be­lemelegedett érvei felsora­koztatásába, közben Csóti András Pistával kapcsola­tos emlékeit idézte. Még jól emlékezett arra a napra, amikor a Jobbágy-fiú 1967- ben jelentkezett a vállalat­nál ipari tanulónak. A szo- bafestő-mázoló szakmát vá­lasztotta. Nemcsak megta­nulta, szerette is ezt a mes­terséget. Olyannyira, hogy 1970-ben ő is részt vett a szakma kiváló tanulóinak országos versenyén. A hat­vannégy fiatal erőpróbájá­ból jó minősítéssel került ki, s oklevéllel, emléklap­pal tért haza Magyar Feri­vel és Tóth Palival együtt — akik ugyancsak az ÉP­SZER tanulói voltak. A fiúk fegyvertényéről akkoriban a megyei lap is megemlékezett. Csóti András ezután Pista politikai szemléletét elemezgette magában. Egy ízben az apja elmesélte, hogy milyen boldog volt a gyerek, amikor a kisdobos nyakkendőt először a nya­kába kötötte egy katona­tiszt. Az iskolában a leg­lelkesebb úttörők közé tar­tozott. Ipari tanuló évei alatt tagja volt az intézeti KISZ végrehajtó bizottság­nak. Már akkor azt mond­ták róla: — Ez a fiú el sem tudja képzelni az életét úgy, hogy ne dolgozzon a kö­zösségért. Azután KISZ- tanfolyamot is végzett, tag­ja a vállalati KlSZ-szerve- zet vezetőségének. — Ennek a fiatalember­nek valóban a pártban a helye — gondolta magában a munkaügyi osztályvezető, majd gondolatmenetét han­gosan folytatta. — Csak egy kis hiba van Pista fiam! — Hiba? Tehát nem le­hetek párttag? — sápadt el a fiú. — Addig, míg be nem töltőd a tizennyolcadik éve­det. De ha jól tudom, erre még az idén sor kerül, és akkor én leszek az egyik ajánlód — mosolyodott el Csóti elvtárs. Ez a beszélgetés még ja­nuárban zajlott le. Mint mondani szokás, azóta sok víz folyt le a Dunán. Job­bágy István fiatal szak­munkás létére már brigád­vezető. Pártba való felvé­teli kérelmét a vállalat MSZMP-alapszervezete el­fogadta. November 5-én a vállalatnál ünnepi pártna­pot tartottak, amelyen a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról emlékeztek meg. Itt Rózsa János, az idős forradalmár, pártunk veteránja nyújtotta át a tagsági könyvet az ifjú Jobbágy Istvánnak. Nagy Ottó Otthont kapnak A szóbanforgó kollégium végső soron ugyanannak a kérdéskomplexumnak a ré­sze, melynek az óvodai helyhiányban jelentkező hatását sajnos, ismerjük. Hadd tegyük azonban hoz­zá : biztató, hogy egyre több a céltudatos tett is e gond végleges száműzésé­re. Az óvodának azonban nem pusztán a gyermek- elhelyezés az egyedüli és kizárólagos rendeltetése, hanem egyidejűleg oktatá­si-nevelési intézmény is. Nevezhetjük így is: az ál­talános iskolára előkészítő kurzus, melyet szakképzett pedagógus: az óvónő vezet. S máris a lényegnél tar­tunk: a szükséglettel lé­pést tartó óvónőképzés — amihez hozzátartozik a hallgatók elhelyezését szol­gáló kollégium is — nem járulékos, hanem szerves része ugyanannak a társa­dalmi igénynek. Hiszen óvo­da óvónő nélkül mégcsak félmegoldásnak sem lenne mondható. Az óvónőhiány pedig im­már huzamos ideje ugyan­csak tény. A kecskeméti Óvónőképző Intézet — amely megyénk szakember­utánpótlásán kívül Heves, Pest, Nógrád és Tolna me­gye, valamint Miskolc vá­ros leendő óvónőinek kép­zését is ellátja — régóta érzékeli: az évente végző növendékek kétszeresének munkába állítására is vol­na igény. Nem véletlen tehát, hogy az intézet már 1964-ben kezdeményező módon szor­galmazta: a meglevő 180 személyes kollégiumát a hallgatói létszám bővítésé­re, oktatási célra kellene igénybe venni, s egy 300 személyes új diákotthonra lenne égetően szükség. A már annak idején is oly indokolt törekvés azon­ban csak a negyedik ötéves tervidőszak célkitűzései kö­zött kaphatott helyet. A művelődésügyi tárca 33 mil­lió forintot ad a kecskemé­ti intézetnek kollégiumépí­tés céljára. Az előkészítés munkálatai javában foly­nak; a Szegedi Tervező Vállalat készíti, sőt hama­rosan le is szállítja a 300 személyes, korszerű létesít­mény terveit. Utána pedig? Hatemele­tes, külső és belső megje­lenésében egyaránt modern épület formálódásának színterévé válik a kecske­méti Gyenes tér. A megye lakásépítési programjából is tisztes részt vállaló kivi­telező: a Bács megyei Épí­tőipari Vállalat várhatóan 1973. végére tető alá hozza ■— a nyári időszakban ide­genforgalmi szálláshelyként is hasznosítható — diák­szállót. Ily módon tehát megala­pozott — a korszerű szak­emberképzéséről országo­san is elismert — Kecske­méti Óvónőképző Intézet bizakodása; az 1974-es tan­évben már 220-ról 440-re növelt hallgatói létszámmal folytathatja munkáját, se­gítheti az országos óvónő­hiány enyhítését. (—y — n) A veterán hétköznapjai Végigkocogtam a Kisfa­ludy utcán, s már a tiszti- klubhoz érve azon kaptam magam, hogy mosolygok. Otthonomba érve pedig így fogadtak enyéim: „De jó a kedved! Ennyire jó napod volt a mai?” — Ennyire jó! A Kecs­keméten élő hajdani vörös- katonát, a munkásmozga­lom veteránját, Rózsa Já­nos bácsit látogattam meg. Ott ragadt rám a derű. De hadd vessem le a kabáto­mat, majd elmesélem. Az udvarvégi kis lakás kellemes meleget árasztó, parányi konyhájában hár­man ültük körül az asztalt. Jani bácsi, élete párja a „mama”, és jómagam. Ro­konszenves asszonylányuk a vacsora utáni rámolással foglalatoskodott, aztán kö­zénk telepedve ő is a papa szavain csüngött. Tulajdonképpen nem is tudom, mi­vel kezdődött a be­szélgetés. Mert Jani bácsi kerek, ősz ba- juszú arcának derűs vonásait szívtam magamba, s folyton azon kaptam ma­gam, hogy munkás­őr egyenruhában vélem látni. Pár éve még gyakran talál­koztam vele így Kecskemét utcáin, amint önkéntes szol­gálatának leteltével, hazafelé igyekezett a kis zömök, idős munkásőr. Közben, hallgat-, tam szavait. — A.mama anyag­beszerzője vagyok, így hát sokat látok, és hallok. De a ma­gam tapasztalatai el is gondolkoztatnak sokszor. Ilyenkor mindig megállapí­tom: Célunk, a szo­cializmus olyan szép és vi­lágos. Mégis, miért van, hogy az odavezető út nem egészen egyenes. Sok a ki­térő és a göröngy. Ne ért­sen félre, én alapjában vé­ve nagyon elégedett va­gyok Sok szépet megértem, ha csak Kecskemét fejlődé­sét nézem is. De itt van pél­dául a lakásgond. Építünk, építünk egyfelől. Másfelől meg?... Érdemes lenne öszeszámolni, hány lakásból csináltunk például kocsmát’ Ott van a Batthyányi utca sarki, amit éppen most bő­vítenék. Egy tsz vette még. De hol marad helyette a lakás? Vagy a Kádár utcá­ban, a kárpitos ktsz helye. Az is lakás volt korábban. És csak a Batthyányi utcá­nál maradva sorolhatom tovább; ahol a KIOSZ volt legutóbb, most pedig a pos­ta rendezkedett be, vagy a tsz-szövetség irodáival le­foglalt ház, ezek mind la­kások voltak! Így sohase bírjuk magunkat utolérni. A szemközt ülő Rózsa néni helyeslőén bólogat. Ja­ni bácsi pedig, ismét az anyagbeszerzői mivoltára hivatkozva, máris merőben más témánál időz: — Jól megtanultam éle­temben, hogy a piaci ára­kat a kereslet és kínálat szabályozza. Némely dolog mégis nehezen fér a fejem­be. Például a mák ára. Mert szeretjük, azért szólok róla. A zöldségboltban 48 forin­tért adják kilóját, a tej­csarnokban 50 forint ötven fillérért, a leninvárosi ABC- ben pedig 53 forintért... Vagy a burgonya. Az álla­adogatok mindent. Amo­lyan kézifiú vagyok. Dél­utánonként meg rendsze­rint előhozakodók: hát, el kéne valahová menni... Utána kis alkudozás követ­kezik, de a vége az, hogy a mamának fáj a lába, ne­hezére esik a menés, így hát maradunk. Ez van té­len. Nyáron pedig? A lakás előtt itt a kiskert, naponta viráglocsolás. Aztán jön az ősz, hűlik a levél, mindig akad sepregetni való. Így hát nem érek rá unat­kozni ... Az elfelejtett hetedik Különös módon katego­rizálta a 8/1971-es számú kormányrendelet az ország lakóhelyeit. Ez a rendelet szabályozza ugyanis a bol­tok létesítése céljára igény­bevehető épületek bérleti díjait. A jogszabály a he­lyiségeket hat kategóriába sorolja. Ennek részletezé­sétől eltekintenék: az osz­tályba sorolás elve amúgy- is nyilvánvaló, ha tudjuk, hogy az első kategóriába egyedül Budapest tartozik, a hatodikba pedig a fél­ezer léleknél is kevesebbet számláló falvak, A négyzetméterre számí­tott bérleti díj a nagyság­renddel arányosan csök­ken. Ám mi következik ebből? Az például, hogy a második kategóriába sorolt Kecskemét — lévén szó megyeszékelyről — tanya­világában is ugyanolyan bérleti díjat kell felszámí­tani, mint a város köz­pontjában. Vagyis négyzet- méterenként évi 270 forin­tot. A megye többi városa a harmadik kategóriába tartozik, s itt a bérleti díj 240 forint — mind a város­centrumban, mind a kül­területen. Ebből következik az el­ső — és a kisebbik — el­lentmondás: más-más ta­rifát kell alkalmazni Kecs­kemét, és Helvécia, Kis- kunfélegyáza és Petőfiszál- lás, Kiskunhalas és Pirtó külterületén. A példák so­ra tetszés szerint bővíthe­tő. Holott a tanyavilág jel­lege egyiknél is, másiknál is szinte ugyanaz. A rendelet a tanyavilág­ról, mint sajátos, önálló jegyekkel rendelkező tele­pülési formáról nem vesz tudomást. Pedig nemcsak a megyében, de országosan sem elhanyagolható há­nyadot jelent a tanyai la­kosság. A nagyobb gond viszont az, hogy a maga­sabb kategóriába sorolt bérleti díjak a tanyai bol­tok számának növelése el­len — gyakorlatilag a bol­tok számának csökkentésé­re — ösztönöznek. Ez a helyzet leginkább a há­rom homokhátsági város külterületi lakosságát sújt­ja. Számításba véve azt is, hogy a tanyai boltok for­galma viszonylag nem nagy, létezésükre azonban okvetlenül szükség van. A boltokat fenntartó ÁFÉSZ- ck viszont könnyen arra a meggyőződésre juhatnak, hogy a külterületi üzlethá­lózat fenntartása — a ma­gas bérleti díjak miatt — nem gazdaságos. Tíz-tizenkét kilométert utazni egy doboz gyufáért, kiló kenyérért, sóért, meg mindenféle napi közszük­ségleti cikkért — nem ép­pen a huszadik század utolsó harmadába illő gya­korlat. S ezért ezúton sze­retném felhívni a rendelet alkotóinak figyelmét, hogy a hat kategórián túl léte­zik még egy — hetedik is. —ni —el. mi vállalatnál 3,50-ért mé­rik. Én meg azt kérdem, ha egy mázsát megvesz az em­ber, mennyiért adják? És azt felelik: ugyanannyiért! Hát kérem, vettem egy má- zsányit a maszektól, 2,80- ért. Ráadásul meg lehet nézni, különb, mint amit a szocialista kereskedelem kí­nál. Azt viszont meg kell hagyni: a húsellátásunk na­gyon megjavult. Karaj min­dig van. De mi szeretjük ám a birkát is. A maszek vágja, a piacon min.dig van. De miért nincs belőle min­dig az állami boltokban? Tán a tsz-ekben nem tarta­nak juhot? És mondanék még valamit, ami nemcsak a magam tapasztalata, és ami főleg nyáron rossz. Az a minisztériumi ember, aki elrendelte, hogy vasárnap ne nyissanak ki a hentes­üzletek, biztosan abban a téves gondolatban él, hogy már mindenkinek van hű­tőszekrénye. Hát kérem, nem így van, és azok húz­zák a rövidebbet, akiknek még nincs. — Hogyan él a magam­fajta nyugdíjas? Szívesen elmondom azt is. Hétkor kelek, begyújtok. A mama még pihen ilyenkor, mert fájósak a lábai, a dereka, meg magas a vérnyomása is. Amikor már meleg van, azt mondja: elmehetnél fiam a boltba. Jól van, mondom, megyek, de sorold el egyszerre, mit kell hoz­ni, mert kétszer nem sze­retek járni. Aztán, ha meg­volt a beszerzés, a mama főz, én meg a kezeügyébe — Hányadik ősze is ez, Jani bácsi? — A hetvenötödik. Pon­tosan november 20-án le­szek annyi — feleli tömö­ren, mint valami mellékes tényt. S ugyanakkor moso­lyogva az asztalon heverő Népszabadság után nyúl. Fellapozza a vasárnapi pél­dányt Mészáros András ka­rikatúráinál és kedvesen a figyelmembe ajánlja a leg­alsó rajzot: — Látta, hogyan olajozza Fock elvtárs szocialista épí­tőmunkánk gépezetét és fi­gyelmezteti a sajtót is? Ezt azért hozom szóba, mert én már elbeszéltem újságíró­nak, hogyan ért 1917-ben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom híre az Urai­ban, mint hadifoglyot. Meg azt is, hogy az első kudar­cos kísérlet után hogyan szöktem meg onnan har­mincad magammal, és ju­tottam el Szverdlovszkig, amit akkoriban Jekatyerin- burgnak hívtak. Az én új­ságíró elvtársamnak ennél a pontnál volt egy tévedése. Ö .pmszkot írt Szverdlovszk helyett, pedig az borzasztó messze van. Odáig tán ösz- sze is fagytunk volna a zúzmarás tehervagonban. De a cikk így jelent meg a Komszomolszkaja Pravdá­ban, és így a szovjet em­berek azt hihették, hogy én egy nagyot mondó ma­gyar vagyok. Az igazság pedig az, hogy hadifogoly csoportunk sok csatangolás és viszontagság után csak­ugyan eljutott Omszkig. Ott ismerkedtünk meg a lán­goló szívű forradalmárral. Ligeti Károly elvtérssal. Ö nyitogatta a szemünket a táborban. Szinte most is hallom: „Tudjátok-e fiúk, mire jó ez a háború, kik­nek az érdekéért szenved­tünk itt? ...” 1918 máju­sára ő vezetett el bennün­ket a vöröskatonaságig. Mert akkor már fegyverrel a kézben szálltunk szembe a Kolcsakot támogató, fel­lázadt cseh légiósokkal, a nagy forradalom ügye mel­lett. Küzdelmes, nehéz idők emlékeit villantotta fel Ró­zsa János elvtárs, szavai­nak mégis derűs díszletet adtak arcának rezdülései. — Hát nem csodálatos? Ligeti elvtárs, bár nem ér­hette meg, mégis tisztán, úgy ahogyan én tapasztal­hatom, látta meg a jövőt! Ismeri elvtársnő a Végren­deletem című versét? — és átszellemülten elmondta nekem mind az öt szaka­szát: „Míg telketekben szikra-tűz fog égni, Mindig előre vörös magyarok! A szép jövendőt el fogjátok érni, — Én is elérem, — habár meghalok . . .” Perny Irén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents