Petőfi Népe, 1971. november (26. évfolyam, 259-283. szám)
1971-11-28 / 282. szám
B allagó Péter kerek 18 évig kerékpárral járta a „Hajnalcsillag” harminc kilométer átmérőjű határát, őrá senki ne mondhassa, hogy játssza az urat. „Megteszik azt helyettem elegen!” — vélekedett. A szolgálati Volgát mindig csak akkor használta, ha a négy major közül egyikben kivételesen sürgős intéznivalója akadt. Tulajdonképpen az orvos mondta ki a döntő szót: ha élni akar, azonnal nyugdíjba! Már tegnap is késő lett volna. El Is búcsúztatták azon az emlékezetes estén, a tiszteletére rendezett birkavacsorán. Az ő érdemeit méltatta mindenki, valamennyi koccintás őt éltette, ő meg ült a főhelyen, alacsony, keskeny kis ember, keményszárú csizmában, duplagombos fehér ingben, nehéz, fekete posztóban, és nem ízlett neki sem étel, sem ital... Most hát itt a hosszú szabadság és nem tudja, mit kezdjen vele. Lassan múlnak, hiába, ezek a történés nélküli napok. Ül a tornácon, a kis haidanvolt fejő- széken, kifogyott épp a gondolkodásból, nyugtalan, nem leli helyét. Eleinte ezt a nyugtalanságot nem tudta mire vélni. Rájött azután: hiányzik neki a hívás. Kinek nem hiányzik? „Jaj, Péter bácsi jöjjön gyorsan, ez és ez történt, sürgősen várják az irodán.” Hívást várt mindig. Amúgy nehezen szánta ra magát, hogy az irodára felmenjen. Még azt hinnék, akar valamit. így hát nem megy, s eszébe sem jut, hogy Pistáék meg azért nem szólnak, nehogy zaklatásnak vegve. Az utódja a Pista. F.irkózik szegény a hatezer holddal. Hát csak birkózzon. van ideje a nyugdíjig. JV. I vilik a kapu. Ballagó Péter fölnéz. Tériké, igen, ■ Tériké jön az irodáról, a piros biciklijén. Nemrég az anyja is ilyen kislány volt még. Siet, mert a járművet kinn hagyta a kapu előtt. — Péter bácsi, azt üzeni az elnök elvtárs, tessék jönni az irodára. Itt vannak a televíziótól, magát keresik. Föláll ugyan a kísszékről, de szólni nem szól semmit. Nem szeretné, ha meglátná rajta a kislány, mennyire váratlanul érte a hívás. Azt sem, ha észrevenné, milyen jólesik neki az üzenet. Egy pillanatig még valami kifogást is keresgél önkéntelenül, hiszen több évtizedig ilyenkor neki mindig azt kellett mondania, várjanak egy cseppet. Hamar rájön azonban, hogy most egyáltalán nincs mire hivatkozni. Így hát csak ennyit mond: — Annyira sürgős? — Sürgős, mert szereplés lesz. — Szereplés? — kérdi Ballagó. — Akkor az csakugyan sürgős. Végigsímít az álián, bizony elkél a borotválkozás. Beszól a konyhába a feleségének. Erzsi?! Hol vagy már? — S hogy bentről senki nem válaszol, már zsörtölődik magában — Akkor nincs sehol, mikor a legjobban kellene! — Menj kislányom, mindjárt magam is megyek, addig tartsátok, szóval őket. Kikíséri a kislányt, majd a konyha felé veszi az útját, meleg víz ügyében, a borotválkozáshoz. Tempósan hozzákészülödik.rjde aztán .hirtelen olyan sietősre váltja a mozdulatait, hogy kétszer is megImre László: vágja magát. A káromkodásra előkerül Erzsi asz- szony. — Persze, mert alig várja, hogy mehessen, kicsi neki az otthon, nem eleget csavargóit, amíg muszáj volt! — zsörtölődik. De azért hozza a fehér inget, az ünneplő ruhát, a kamrából a csizmát. Ügy öltözteti az urát, mint valami gyereket. Utoljára a tiszta zsebkendőt adja oda neki. Azitán indul, beteszi a kiskaput maga után. Erzsi asszony a kerítésnél, a nagy orgonabokor mögül lesi, amíg csak látja, de még azon túl is, mint negyven- egynéhány éve mindig, életük minden órájában. A tsz-iroda valóságos csatatér. Kábelek, huza- lók, lámpák körös-körül, és termérdek idegen arc. Szemben az íróasztallal a kamera, egyenest a nagy karosszékre irányítva. Mögötte szakállas fiatalember magyaráz, integet, a többiek meg pattognak szerte-széjjel, mint a bolhák. Aha, itt ezek között a szakállas lehet az „elnök”!... Sorra bemutatkoznak neki, nem győz kezelni. A forgatókönyv írója... A szerkesztő... A felvétel- vezető ... A fővilágosító... A szakállas a rendező. Mellette ugri-bugri fiatal gyerek: a segédoperatőr. Lámpákkal a kezükben, süvölvény legények sorban. Az egyiknek a kezében valami tábla. Es amint Balló Péter belép, az egész társaság ránéz, őt figyeli. Haja töve ég, mintha ezer gombostű szurkálná. Elfárad a karja, mire mindegyikkel kezet fog. Végre rámosolyog egy ismerős arc. A Pistáé. Na, csakhogy te is itt vagy, — gondolja felfénylő örömmel, — lesz akivel egymásnak vessük a hátunkat. — Péter bátyám — fordul hozzá a szakállas, aki most végre újból előjön a kamera mögül —, magáról szerte az egész megyében az a hír, hogy mindig tudta, minek örülnek, mi fáj az embereknek. És a keze alatt is azért virágzott fel ez a szövetkezet, mert tudta, mi a becsület, az emberség. Jól beszél a fiú — gondolja Ballagó Péter, s azon csodálkozik, miért olyan messziről hallja a hangját, amikor itt áll előtte. — Épp ezért, arra kérjük, mondjon el néhány érdekes esetet, ami a tizennyolc év alatt történt... Pista is bátorítja: — Tudja Péter bátyám, az élvtárs olyan esetekre gondol, mint amikor együtt rakta az asztagoit az emberekkel, mert kevés volt a rakodó. — Régen volt az már, Pista... — Meg amikor az a nagy hófúvás volt, és maga hajtotta a lovat ki a tanyára, úgy vitték az orvost Tóth Gergelynéhöz. — Ugyan, hiszen már a lánya is szült azóta! — Jó, jó, de csak megtörtént? Vagy amikor az lett a szokása, hogy egy kis lapos üveg pálinkával a zsebében felköszöntötte a tagokat a nevük napján. Végiggyalogolt a fél falun is, a lakásukig, hogy a napjuk jól kezdődjön. — Hiszen ők is felköszöntöttek engem! — védekezik Ballagó Péter. Így diskurálnak jó ideig, végül a szakállas fiatalember vidáman elkiáltja magát: — Menni fog ez! Tessék csak odaülni az íróasztal mögé a karosszékbe. Odaül Ballagó Péter, hogyne ülne. Csak akkor retten meg, amikor az összes lámpa fénye ráirányul. Igaz, kutyául érzi magát, mire Pista meg a szakállas segítségével összeáll, hogy mit kell majd mondania. Azért elmondja, egyelőre csak próbaként, ha kissé akadozva is. A rendező türelmetlen, félbeszakítja: „Jó, jó, fog ez menni, Péter bátyám!” F ényár az irodában, odakint elsápad a nap. Valaki elkiáltja magát: „Felvétel! Csöndet! Felvétel indul!” A palatáblás fiatalember odaugrik kamera elé a csapóval, csattant egy nagyot, a kamera halkan berreg. Körös-körül kézzel lábbal integet mindenki, hogy kezdje. Kezdi is. Nagy lélegzetet vesz, s szól: — Mikor pártunk és kormányunk jóvoltából. 1. Tovább nem folytathatja, valaki közbekiabál: — Felvétel állj, Papa, ebből így vezércikk lesz. Csak úgy, ahogy megbeszéltük. Amikor idekerült az a fiatal technikus és maga a nevenapján elment hozzá, felköszönteni, mit mondott? Hiszen emlékszik rá, az imént mondta: eljöttem fiam, hogy ezt a nyelet pálinkát igyuk meg az egészségedre. Arra, hogy jól érzed magad nálunk. Felvétel indul! — Eljöttem fiam ... — kezdi az öreg ... —, hogy ezt a nyelet pálinkát... pártunk és kormányunk... — Felvétel állj! Nem jó! Ne gondoljon most a pártra meg a kormányra, az isten áldja meg!... Azt a nézők úgy is tudják ... A világosítók közelebb jönnek a lámpákkaL A hőség kibírhatatlan. Valaki odalép mellé, megfogja kétoldalt a fejét, csavar egyet rajta. Már mindenki egyszerre magyaráz, a magáét fújja. így megy ez jó ideig. Hol elkezdik, hol abbahagyják. Ballagó Péter már se holt, se eleven. Végül a ki tudja hányadik próbálkozás után felugrik a székről, kalapját odacsapja a földhöz: — De a szerelmes úristenit neki! Én ezt nem csinálom tovább! Hagyjanak engem békén az elvtársak! Kiszalad az irodából, a kalapját is otthagyja. Meg sem áll hazáig. yV lkonyatkor Pista, az elnök félrevonja a stáb ve- zetőjét; Ballagó Péter azt üzeni, estére munka után szívesen látja az egész stábot. — Egy nyelet pálinkára a Lakásán — ahogy ő mondta. „ Fiaía! kék önmagukról—és Petőfiről Az irodalom maga is élő folytonosság, s nemcsak azért mert szüntelenül változik a világ, amelyet tükröz, hanem — törvényszerűen — szüntelenül új emberek kiáltják világgá a maguk gondjait, örömeit, új írók, költők jelentkeznek, fiatalok, mások. Az általános kulturáltság fokmérője, hogy miként fogadja őket a szakma, a közvélemény. Figyelnek-e eléggé szavukra, „írószámba” veszik-e őket —, s ez az új iránti fogékonyságnak a mércéje is egyúttal. Jelzi, mennyire tudunk elvonatkoztatni a megszokott sablonoktól, értékelni tudjuk-e az utánunk,; meg az azok után következők megbecsülésre valóban méltó alkotásait. Szerény lehetőségeinkkel lapunk is igyekszik támogatni a pályájuk kezdetén levő tehetséges ifjú embereket. Elhatároztuk, hogy vasárnapi irodalmi mellékletünkben egymást követően több fiatal prózaírót bemutatunk. Mindegyiküknek ugyanazt a három kérdést küldtük. Miért tudakoltuk — kérdezhetnék sokan —, hogy mit jelent a XX. századi írónak Petőfi? Mert az a meggyőződésünk, hogy a múlt és a jövő dialektikus kapcsolatot alkot. Ügy tartják, hogy egy fa lombozata, ágai csak addig, olyan szélesre nyúlhatnak, ameddig gyökérzete ... Simonffy András — Kérjük, szóljon néhány szót pályakezdéséről, első kötetéről, ahogyan mondani szokták; indulásáról. Tíz évvel ezelőtt kirakatrendező-tanuló voltam. Pedig nem erre — az egyébként szép — pályára készültem, tízéves koromig ugyanis isten akartam lenni. Gyerekkorom éveiben tele volt panasszal a világ. Nem értettem, miért panaszkodnak a felnőttek, hiszen én mindenhatónak képzeltem őket: csodáltam, hogy ennek ellenére nehéznek mondják az életet. Nagyanyám megmagyarázta, hogy egyedül Isten mindenható, s mert Debrecenben — különösen az öregasszonyok körében — elterjedt a jóslat híre, miszerint új Megváltó érkezik majd a földre, kétségem sem maradt affelől, hogy ez a megváltó én leszek. Titokban csodatevéssel próbálkoztam, igaz, nem nagy sikerrel. Sárból készült madaraim nem akaróztak felszállni, de mert másnapra szétmosta őket az eső, elhitethettem magammal, hogy az éjjel elrepültek udvarunkboL Talán ez a gyerekes megváltó hitem nevelt később íróvá (ha egyáltalán annak nevezhetem már magam), adta meg a teremtés keservét és örömét, hozta el az ítéletalkotás felelősségét és kétségeit. Sárból készült madár azóta minden novellám, üzenetet visz a szárnya alatt. Néha felszállnak már, mielőtt elmosná őket az eső. így szállt fel tíz éve is az első, amit két kirakat tapétázása közben gyúrtam, Lázadás reggelig címmel, s küldtem el postán az akkor első évfolyamát megjelentető Űj Írásnak. Elutasító válaszra számítottam, egyszerűen azért küldtem el a novellát, hogy ne tehessek magamnak később szemrehányást: nem is próbáltam meg. Kétségek és remények között, megszeppenve kopogtattam be a szerkesztőségbe a személyes ismerettségre biztató válaszlevéllel. Váci Mihály fogadott, Szabó Ede, Tóth János, alig tértem magamhoz, már vittek is bemutatni az akkori főszerkesztőhöz, Illés Lajoshoz. Alig volt egyéb írásom, pedig még kértek. Még, még, amennyi van. Írtam. Két évvel később aztán, három egymást követő számban bemutattak. A Lázadás reggelig-ből televíziós film lett. ez volt első kötetem címadó novellája is, tavalyelőtt bekerült a gimnáziumi szöveggyűjteménybe, megjelent néhány idegen nyelven, nemrég pedig azt olvastam róla, hogy ezzel a novellával tette le a garast az új nemzedék, s hogy ez „irodalomtörténeti tény.” Ha kérdeznek, azt válaszolom, hogy ez a legkedvesebb írásom. Nem is annyira a szerencséje miatt, inkább azért, mert amikor írtam, semmi egyebem nem volt, csak a hitem, hogy sikerülhet. És amit később ajándékba kaptam saját novellámtól: a meggyőződés, hogy erős akarattal mindent el lehet érni, sármadarak nélkül, megváltó nélkül, kitartással és azzal az erős elhatározással, hogy a látszatok kedvéért nem tér le az ember a választott útról. Pontosabban: nem kerüli meg annak buktatóit sem, hanem tanul belőlük, önmagává lényegíti őket. — Tervei? Három kisregényt szeretnék megjelentetni egy kötetben. Három egymástól hangulatában is elütő világról, önmagunk belső világának három különböző emeletéről szólnának ezek a kisregények. (Részben már szólnak is.) Az első a gyerekkor mitikus tájaira visz vissza, ebbe a kegyetlen-tiszta világba, amihez annyi felnőtt menekül ma, mintha valamit ottfelejtett volna önmagából. Az ifjúság tomboló-teremtő felelőtlenségéről szól a másik, arról a világról, am^lvb^n minden i?az és természetes, ami nem praktikus és ésszerű. Talán így is fogalmazhatnám: félreértett ifjúkorunkról szól ez a kisregény. A harmadik arról a pillanatról beszél, amikor az ember „végül homokos, szomorú, vizes síkra ér...”, s hajlamos többé nem remélni. Mit jelent ma az ön számára Petőfi? Petőfiben a sebészt tisztelem, a magyar nyelv és a költészet nagy sebészprofesszorát. Mai köznyelvünk az ő szókincsével él. Persze, korántsem azért, mintha Petőfi köznapi lett volna. Csodálom nála — és később József Attilánál — költői és prózai nyelvének azt a csiszolt egyszerűségét, ami mindig a nagy gondolkodók és a halálukig tiszta emberek sajátja volt csak, kifejezésmódjának egyszerre megsemmisítő és újat teremtő voltát. Gyakran előveszem leveleit, naplórészleteit összegyűjtő kötetét is, mert bátorságot adnak nekem ezek az írások. És nagy példát ahhoz, hogyan élhet valakiben tiszta ötvözetként' a „magánember”, a „költő” és a „közéleti személyiség”. Petőfi sohasem mondaná, ma sem: „Mint magánembernek az a véleményem... egyébként pedig az, hogy...”. Korunk nagy emberi veszélyének érzem — mindannyiunk — személyiségének effajta kettéhasadását; már a gyerekeket is így neveljük: „Most nem az iskolában vagy...” Szerepeket játszunk jól, rosszul, mert valamiféle hamis közmegegyezés szerint erre van szükség az életben. És a szerepek adta látszatokra. Amit Petőfi tett, nem egyfajta társadalmi szerep betöltése volt csupán, mert ő önmaga volt a szerep. Ezért tudott hiteles maradni, ezért tiszta forrás ma is, míg a népi költő szerepét csak eljátszó kortárszi és követői elenyésztek írem az időben. Egyéniségének ez az egysége a le'dn+őbb példa ma is — és nemcsak az író ember számára. t
