Petőfi Népe, 1971. november (26. évfolyam, 259-283. szám)
1971-11-28 / 282. szám
197t. november 28, vasárnap 5. oldal hum IV éhány évvel ezelőtt még bizonyára hóbortosnak tartották volna azt az embert, aki Szánkkal kapcsolatban a bányászatot emlegeti. Ma viszont a község szélére elhelyezett táblán mintegy büszkeségként írták fel: bányaközség Majsa felől haladva azonban a táblánál jóval előbb látszik — környék lakóinak bizonyára már megszokott jelenség — a falu felett zászlóként lobogó, a széllel birkózó öles gázláng. Ügy ugrál a vékony cső tetején, mintha bármely percben le akarna szakadni róla. Az utak, szőlősorok, házak alatt pedig a lusta mozdulásó olaj „fortyog” immár évek óta bizonyítottan. Az olaj fölött és az ugráló tűz alatt él, dolgozik, bosszankodik és örül Fáik Miklós mérnök, országgyűlési képviselő. A jótermetű, harmincegy éves férfi 1967. október közepe óta a Nagyalföldi Gáz- és Olajipari Vállalat szanki üzemének vezetője. E kettős minőségében beszélgettünk vele fehér bányászsisakokkal, s az üzem pici csövekből, fényes tartályokból készített makettjével tarkított szobában. Kint a patika tisztaságú és elrendezésű üzem, amelynek „ipari moraja” csupán mint finom sziszegés hallatszik a szobába. Egy pillanatra a félelem szédületé fog el, amikor megtudom. hogy 160—170 atmoszféra nyomás „van je- jen” a csövekben. A szokványos kérdésre hogvan lett ola.imérnök? — Fáik Miklós olyan választ ad, amely egyben akaraterejéről, kitartásáról, tehát jelleméről is elárul valamit. — A pályaválasztás gondjai nálam már gyerekkoromban megszűntek. Apám ugyanis az olajiparban dolgozott, s így szinte napirenden szerepeltek a családban az iparág gondjai, szépségei. Megszerettem, csodáltam és tiszteltem az olajbánvászokat. s elhatároztam, hogy olajTiíz és olaj között mérnök leszek. Ehhez a szándékomhoz a „zöld utat” a tanulmányi eredmény biztosította. Tudtam mire vállalkozom, s ehhez a célhoz kellett igazítanom a tanulmányi eredményt is. Sikerült. A miskolci műszaki egyetem olajmérnöki szakát 1964- ben végeztem el, és ahogyan mondani szokták, még meg sem száradt a tinta a diplomámon, máris munkába álltam. Fél évig az ország különböző olaj mezőin gyűjtöttem a szakmai és elméleti tapasztal' ' lkat, majd a gyakorlati idő leteltével Hajdúszoboszlóra kerültem. A távirati tömörségű, mondatok mögött azonban kemény próbatételek, helytállások hónapjai vannak. Az olajosok élete, különösen a fúrások idején egyáltalán nem majális: hóban, fagyban, rek- kenő hőségben kint a földeken a rakétaállványokhoz hasonló tornyok alatt, mennydörgésszerűén robaj ló motorok, a kitörés, a robbanás kettős félelmének, veszélyének kereszttüzében. De talán ez benne a szép, ez a férfias. — 1967. október 19-én jöttem Szánkra. Közel egy évig Szegedről jártam ide, a feleségemnek — aki geodéta — ott volt állása, s itt Szánkon még nem készültek el az olajos lakások. Több, mint négy éve dolgozom tehát itt. A beszélgetés további részét annak elemzése, részletezése jelenti, miként él, dolgozik Szánkon az üzemvezető mérnök, az országgyűlési képviselő? A kettő — amint később tapasztalni fogjuk — szorosan összetartozik, s hamarosan nyilvánvalóvá vált az is. hogy Fáik Miklós személyében szerencsésen találkozik a két megbízatás. Különös jelentősége van annak a kijelentésnek, hogy jól érzi magát Szánkon ő és család ia is (a családot feleségén kívül kétéves kisfia jelenti). Azért lényeges ez, mert a fiatal olajmémök Szegeden, Szolnokon, Szobosz- lón, Egerben bizonyára jobb körülmények között, a városok adta előnyösebb légkörben élne, dolgozna. Választhatott volna, senki nem kötelezte, hogy éppen Szánkra költözzön. — Itt nemcsak a gyakorlati munkához, de az emberekhez is közelebb vagyok. Olyan városban, mint Szeged, még a szomszédok sem nagyon tudnak egymásról, de nálunk egy családnak számít a község lakossága, beleértve az üzem dolgozóit, műszaki embereit, vezetőit is. Ezért érzem jól magam elsősorban. Aztán, olyan lehetőséget kaptam, amikor üzemvezető lettem, hogy megválaszthatom munkatársaimat. Fiatalokat hívtam. Olyan is van közöttünk, aki egyenesen az egyetemről jött. Ha hiszi, ha nem, harmincegy évemmel én vagyok a rangidős a műszaki gárdában — mondta jóízűt nevetve, s később, amint munkatársai időnként bebe nyitnak a szobába, legkisebb kétségem is elosz- lik: valóban nagyon fiatalok. A sokféle szállal egymáshoz kötődő két család közül először mégis az üzemi kollektíváról, a munkahelyi gondokról, sikerekről kérdezem Fáik Miklóst. — Az üzem fizikai munkásainak 80 százaléka a mezőgazdaságtól került hozzánk. Hogy úgy mondjam, az eke szarvától jöttek ide. A szakmai ismeretek megszerzése egyáltalán nem volt könnyű ezeknek az embereknek, de sikerült. Ügy sikerült, hogy a műszaki gárda segített nekik, s egyéb eredményeink mellett erre nagyon büszkék vagyunk. Az üzem indulásakor idejött emberek szakmai képzettségben már ott tartanak, hogy felvetődött: néhánvan menjenek el Szegedre, vagy Szolnokra, segíteni az ottaniaknak. A „családalapítás” tehát ezzel, a kölcsönös segítéssel, egymás megbecsülésével kezdődött a szanki üzemben, s azóta még összetartóbb a közösség — mondja az üzemvezető mérnök, s példát is említ. A vállalat segíti a tanyákról a községbe költöző dolgozóit. Ebben az évben 350 ezer forint összeget fordított erre, egyébként ötvenezret kapnak az építkezők. Aztán: nemrégiben nagy veszélybe került egy gazolint szállító tartálykocsi, amelynek értéke — csak az autóé — közel 800 ezer forint. Kigyulladt a töltővezeték. A szállítmány bármelyik pillanatban felrobbanhatott volna, de az első lángoknál már szinte az egész üzemi kollektíva ott volt. Ketten a kocsi tetején, a többiek körül oltották, védték a kocsit, a munkatársat, aki felelt érte. Eloltották, talán még ezer forintnyi kár sem keletkezett. Az összetartásra, együttérzésre nem ez az egyedüli példa. — Hetek óta gondot okoz nekem, hogy az említett 350 ezer forintból 50 ezret még nem tudtunk odaadni annak, akinek megszavaztuk. Kiskunhalason a telekkönyvi hivatal nem tudja átírni az illető nevére a telket, mert Kiskunfélegyházán elvesztek az iratok. Mi lesz ezzel az emberrel, hogyan álljak elé az év végén, amikor már késő, mert a pénzt még ebben az évben ki kellene fizetni. De mert a hivatalban nem találnak egy számot, az üzem egyik dolgozója maradjon a tanyán? — fordul felém kérdésével Fáik Miklós, de nem nekem, hanem a hivatalnak szól ez a kérdés. Mi a fontosabb: az ember, vagy a szám? Szánkon, az olajosok üzemében az ember az első. Évenként ugyanis 40— 60 dolgozó végzi el az olajbányász szakmunkásképző tanfolyamot, a kútkezelői, a kompresszorkezelői, a kazánkezelői tanfolyamot. Tíz dolgozójuk a nagykanizsai olajipari technikum levelezői szakán tanul, úiabb tízen a marxista középiskola hallgatói. de járnak közülük autóközlekedési, gépipari ás villamosinari technikumba is. természetesen a mindennapi munka mellett — Milyen gondjai vannak a nagyobb családnak: a községnek és környékének. Ügy vélem, hogy erről, mint országgyűlési képviselő, bizonyára tud beszélni, hiszen ilyen minőségben a kiterjedtebb kollektívának is „gondviselője”. — Érdekes tapasztalataim vannak. Ügy érzem, s ebben nem vagyok egyedül, mintha Bács-Kiskun megyében nem tudatosodott volna még eléggé a szénhidrogén-bányászat jelentősége, szerepe. Ezzel van összefüggésben Szánk fejlesztési elmaradottsága, viszonylagosan hátrányos helyzete is. Például Kis- kunmajsa felől az ország legjobb műútja fut be a községbe, de a falu másik feléből már csak földút vezet tovább. Átmenő forga- galom így nincs, nem lehet. A letelepedési igény nagy, de a tanácsnak érthetően nincs elég pénze a közművesítésre stb. Az olajipar viszont korántsem olyan pénzeszsák, amelyből korlátlan lehetne kiszedni. Az iparágnak vannak, s később méginkább lesznek gondjai. Nekünk — most mint olajmérnök beszélek — meg kell fogni a forintot — érvel Fáik Miklós és hozzáteszi, hogy amit tudtak, megadtak az olajosok Szánknak. Kétségtelenül igaz viszont, hogy az olaj jelenléte a szanki aknái is bizonyos mértékű igényváltozást, növekedést eredményezett. Ez nagyon jó. De — sorolja az országgyűlési képviselő — a művelődési ház már-már életveszélyes, a moziban sem a hang, sem a kép nem kielégítő. Az új, nyolc tanteremre tervezett, de végül is négyre sikerült iskolában nincs tornaterem. A tornaórát a lépcsőházban tartják (!), reggeltől estig egyfolytában megy a tanítás, mert kevés a terem. Körzetesí- teni kellene, mert például Móricgáton a gyerekek nem tanulhatják az orosz nyelvet — nincs ilyen szakos tanerő, stb. — Szánkon a következő évtizedekben olajipar, gáztermelés lesz. Olyan emberekre van szüksége az üzemnek, de nemcsak annak, akik legalább az elfogadható nyolc osztállval rendelkeznek. Meggyőződésem viszont, hogy akik itt, a mi iskolánkban fejezik be az általánost, n?gv hátrányban vannak például a majsai, a kalo^s^i gyerekekkel szemben. Volna mit javítani az egészségügyi ellátottságon is. de a me'mövekedett igényeket a helyi tanács saját erőből képtelen kielégíteni, a fejlesztésben lépést tartani azokkal — sorolja a nagyobb család gondiait az olajmérnök képviselő. Abban az egyetértésben válunk el, hogy Szánk megkülönböztetett feljssz- tési gondoskodást érdemelne... Gál Sándor 'Szívvel, szeretettet... * vendéget a kiskapun ** figyelmeztető „Harapós kutya” felírást megcáfolva, a Vendel utcai ház udvarán kedélyes farkcsóválással fogad bennünket Tücsök, a zsemleszínű házőrző. Sutus Lászlóékat keressük, akiket Lajosmizsén mindenki arról ismer, és azért tisztel, mivel az évek, évtizedek során állami gondozott gyermekek egész kis csapatát vették gondjaikba, nevelték fel. A házigazda a verőfényes téli reggelen kerékpárját javítgatja a szabadban, de jöttünkre abbahagyja a foglalatoskodást, és — mintha csak régi ismerősök lennénk — őszinte sziröskereszt járási szervezetének titkára. — Csaba, a legújabb kisfiúnk — mondja, a hangjában melegséggel, Sutusné. — Itt laknak a harmadik szomszédban, az édesanyja olykor-olykor ránk bízta, s lassan annyira ideszokott, hogy már egészen otthon érzi magát. De most szegénykémet leverte a lábáról az influenza. A lázmérő 38 foknál is többet mutat, s bizony ilyen körülmények közt hiába kérleljük hároméves kis barátunkat, hogy mondja el a Kis Bencét. A doktor bácsihoz több a bizodalma. A Sutus család az embevélvességgel tessékel a lakásba. Odabenn, a fűtött szoba heverőjén apró legény'te fekszik. Kapkodva szedi a levenőt. pufók kis arcán lázrózsák virít/ ri segítőkészségnek, a sze- retetben való maradéktalan feloldódásnak olyan szén példáit tanúsította, amelvek felidézésére szinte szerény eszköznek bizonyul a riporté ri tol1 Sa'á.t édes oye-mekük — Nini, hát 6 meg ki- nem lévén, a mások kiesi- csoda9 — lepődik meg n vyeit ölelték magukhoz, ta- család helyzetét, tagjait Ián még a vér szerinti utó- alartnmv ismerő ( dóknál is forróbban... Már Ballagi P. Konrádné, a Vö- amikor 1947-ben egybekeltek, egy pár hónapos rokon kislányt istápolfak, akinek édesanyja mostoha körülményiek között élt. Előkerül a fényképes doboz. Sutusné egy portrét ad a kezembe, amely ragyogószemű fiatal nőt ábrázol. — ö volt a második, 14 éves koráig neveltük. Azóta férjhezment, mint kertész dolgozik, de gyakran meglátogat bennünket. s sorolják „gyermekeik” nevét: Gombai Borbála, Német Jóska, Jobbágy Gyöngyi... Hogy majd negyedszázad során hánynak nyújtottak már otthont, adtak a kezébe kenyeret, számát sem tudják. De hát a szeretet nem is rendszerezhető statisztikai rovatokba! Evekkel ezelőtt a hat- esztendős Kniesz Mihályt fogadták magukhoz. A gyermekvédő intézetben közölték, hogy a fiúvak van egy öccse is, só volna, ha egy nevelkerülhetnének. Sutusék, így is ioent mondtak. Azután a Mami — mert így hívják őt d*d~i--tettjei — kórházba került. — A folyosón megláttam egy hároméves forma kislányt: szakasztott olyan volt, mint a Misink. „Hogy hívnak, picim?” „Kniesz Marikának.” így bukkantam rá a harmadikra. Persze, hogy őt is hazahoztam. Misit nemrégiben a nevünkre is írattuk. A Kniesz gyerekek a helybeli általános iskolában tanulnak. Mondjuk meg őszintén, nem éppen kirobbanó sikerrel. A Mami először a tanító nénit látogatta rendszeresen, hogy magyarázza el neki a tananyagot. Ezt azután Misivel alaposan megvitatta, gyakorolta. Mikor nagyobb „zűrök” is keletkeztek a stúdiumok tekintetében a gyereket egyetemi hallgatóval korre- petáltatták. — Nem volt olcsó mulatság, de azt akarjuk, hogy boldoguljon — mondja Sutus László. — Jóálljsú, fain kisgyerek. Iparosnak szánom, biztosan megállja majd a helyét. A családfő a helybeli há- ~iípari szövetkezet diszpécsere, s „többrendbeli” tüz- rr>ftAS—éti parancsnok. A fixe 2600, s van egy kis szőleje-gyűmölcsöse. Az ólban már röfög a kolbásznak- szalonnának való. Tálén könnyebben, gondtalanabbá ellehetnének kettecs- kén?... — Soha nem bántuk meg, hogy a gyerekeknek szenteltük az életünket. Igaz, sok elmegy ruhára; tanszerekre is, most 10, most 20 forint. De higgyék el, nélkülük sivárabb, öröm- telenebb lennének a napjaink. A múltkor kalapot "kapott a két nagylegény. Sosem felejtem el a Misi csillogó szemét, és- lelkes kitörését: „Ha száz évig élek is eszembe jut, milyen gyönyörű kalapot tetszett venni!” Meg azután, az öregkor sem sokáig várat magára. Hátha támaszaink lesznek, hátha visszaadnak valamit a szeretetünkből,.. Esténként a nagyképer- nyős tv-t üli körül a cseléd. Közben hol a MiH kedvencét. a txiróspogácsát majszolják, hol pedig Marika újjonq az omlós lekváros tésztának. Mindegyikük em/formdn kedves, de nem csoda, ha a cicásam törlesz- kedő, ölbe kuporodó kislányt egy mákszemnyivel tán jobban ainározzák... Am a szeretetük célratörő, is, nevelési elveik határozottak, következetesek. Ne- velőszüleik a mxin''ához is hozzászoktatják őket. Amolyan makarenkói szempontok szerint. Egv kis szőlő- kötözés, rántáskeverés, csirkekoppasztás, jószág- etetés, nem árthat meg. — így válnak százszázalékos emberré — bólint rá a családfő, aki unit an""''.' 1 ilenced magával nevelkedett. — Tiszteljék, becsi'1- fék is egymást. Egx/etlen illetlen szó, kifexe-és a házban nem hangozhat el. jt Vöröskereszt kecske ” re éti járási szervere te a lajosmizsei Sutus családot kitüntetésre terjese tette fel. Egy emberpárt, akik többet nyújtanak c szárnyuk alá vett apróságoknak, mint sok „édes' szülő. Akiknek a jóséin f- Iyamatos tettekben nuV- nul meg. Abban, honv szeretve'- $ ez a ree-s „s ven -hatatlan ra'ami, ez különös sugárzás az, a nélkül mostohább, ridegeb lenne a világ! Jóba Tibor
