Petőfi Népe, 1971. november (26. évfolyam, 259-283. szám)
1971-11-21 / 276. szám
ll>ODf\LOM Boór András: Nagyapó Megrozsdált rajtad a borvirág Nagyapám — öreg zsivány Elfutott veled a nyolcvan év Lyukas vaskarikán A szürke tó is elfogyott Leballagott a hold Köszönni már csak azt tudod Hogy neked meghajolt * l „Az igazi értékeket tekintve a főváros egyenlő Magyarországgal.” „Magyarország Budapest külvárosa.” Hányszor olvashattunk ilyen- és hasonló' — mondatokat az elmúlt évek alatt! És hányszor hallgattuk a panaszokat: a fővárosban gyülekezik össze minden érték, a „vidéket” elnyomja az egyenlőtlen helyzet stb. Mondták és írták számtalanszor, más oldalról, hogy a vidéki' városok elmaradnak, hogy megöl ott minden jó kezdeményezést a kishitűség és a kicsinyesség, hogy az igazán tehetséges emberek érthetően és jogosan kívánkoznak el, s mennek el több „szerencsét próbálni” — amint alkalmuk van — a fővárosba. Am az utóbbi esztendőkben szemlátomást megváltoztak a dolgok. A városok, megyék a nagyobb önállóságukkal jobban a lábukra álltak, a „helyi” érdekek — összeegyeztetve az egészszel, az országossal — jelentősebben előtérbe kerültek, a helyi adottságok, sajátosságok jobban kibontakozhattak. E nagy kibontakozási — fellendülési — folyamatnak egyik része, szemlátomást, Bács-Kiskun megye irodalmi életének erősödése. Innen, nemhogy elkívánkoznának az írók — de megfordítva: éppen ide jönnek, itt telepednek le. látókör A titkár szobájába beszűrődött a délutáni napfény. A kinti zaj is belopakodott. Nem túl zavaróan, csak úgy köznapi módon, megszokottan, hogy érezzék itt bent is a kinti világot. A titkár ismerte jól az ablakon át érkező hangokat. És nem szívlelte őket, így idebent. Ezért is leskelődött folyton kifelé. Mintha menni akarna utánuk. Ki a mezőre, az országúira, a földekre. De most még nem lehetett. Fegyelmezte arcát ahogy rám nézett, és vá- laszolgatott kérdéseimre. Túl voltunk a manapság kötelező feketén, sőt a páncélszekrényben őrzött barackpálinkából is kóstoltam már. O csak egy gyűszűnyit ivott — ma még vezetek, mára elég volt! —. udvariasságból kínált és koccintott velem. Egymásra néztünk, mintha latolgatnánk, mivel is szeghetnénk be természetes módon a beszélgetést. Vd- „ _ variasan és barátian, hogy illő legyen az elkoszo- nés. Akkor nyitott be egy ember az ajtón. Alacsony, zömök, ötven év körüli férfi volt, és nem látszott rajta semmi feszélyezettség. A titkár hellyel kínálta, majd felém fordult. — Azt hiszem, nem fog zavarni. Maradjon csak — s marasztalóan tekintett rám. Nem értettem a dolgot, hiszen végeztünk már, de azért visszaereszkedtem a kényelmes fotelbe, ^ amely most furán otthonos volt. Mintha ide tartoznék régtől fogva. S aki jött, az volna az idegen. Vagy csak azért, mert egy közönséges széken ült, s azon is kissé mereven, katonásan, várakozóan. _ Hallgatom az elvtársat — mondta a titkár. — Kérem — kezdte el akadozva a férfi, aki Pusz- ai Sándor néven mutatkozott be az előbb — ne ha- ■aqudjon, hogy feltartom, de hivatni tetszett, és én előttem. — Igen, igen. A múltkor N-ben jártam és ott halottam. az elvtársról. Azt mondták: ott a járásnál, ■ogy hozzánk költözött. Itt él a mi vidékünkön, de iem tudunk magáról. Nem jelentkezett még nálunk. ízt is mondták, hogy jól ismerik, használható elv- írs, így mondták, ne hagyjuk parlagon. — Hát ez kedves, hogy így törődnek velem. Pedig k rúgtak ki félig-meddig. Azaz dehogy, szivtrom- ózist kaptam, ráment az egészségem, majdnem az 'etem is a sok veszekedésre, vitára. Lehet persze, ogy nekik volt igazuk. De amikor írtam nekik, hogy őst már felgyógyultam és dolgozni szeretnék, ha ilami könnyebb munkát tudnának adni, azt üzen- k, hogy minden helyet betöltötték már. — Most miből él? — Mén táppénzes vagyok, de már nem sokáig. !ána kell néznem valaminek. De hát oda nem metéli vissza ezek szerint. Az utcáról meg nem vesz- ■k fel senkit sehol. Mit is mondanék, ki vagyok, l vagyok. Ha akarnák elhinnék, ha nem, nem... E lhallgatott, mintha azt latolgatná, folytassa-e. De az is lehet, hogy csak a szava akadt el erős felindulástól. — Belátom, nem szakmám nekem a mezőgazdaság, t vetették mindig a szememre, ha nem egyezett véleményünk. És elég sűrűn nem egyezett. Külö- sen eleinte. Amíg laza volt a munkafegyelem. Azt kiszimatolták, hogy rendőrtiszt voltam valamikor, mfogták, hogy dresszírozom őket. Csak a gumibot te! — kiabálták utánam az asszonyok, amikor nkára noszogattam őket. Három éve pedig, mi- hogy elérte a negyven forintot a munkaegység, r nem tudtak semmit mondani. Rám uszították a isi népi ellenőröket. Nem találtak szabálytalan- ot. De a falu a szájára vett. Még a barátaim is dtek elhúzódni tőlem... Hetenként hazautaztam, tartotta bennem a lelket. Egyszer aztán már nem !ett visszamennem. A kórházban ébredtem fel. hónapig feküdtem mozdulatlanul... Ha nem tam volna, hogy életveszélyben forgok, még jól •sett volna az a csend és nyugalom. ■ És azóta mi van a szövetkezettel? — kérdezte idesen a titkár. . Már a hatvan forintnál tartanak. Jó a veze- elismerem. Ez már ö érdemük. Tudok róluk dent. Néha, csak vgy pihenésképpen kiutazom újuk. Szívesen lát ah még és tanácsaimat is hallgatják. De vissza nem akarnak fogadni sem- jen pozícióba. Azt mondják, eljárt felettem az idő. Rugalmasabb vezetési módszerek kellenek, és nagyobb szakértelem. De hogy már raktársonak sem lennék jó, azt nem hiszem. — És mihez értene vagy mihez érezne vonzalmat az elvtárs? — Nehéz kérdés. Tényleg rendőr voltam a fel- szabadulás után. Akkor oda állított a párt. Aztán jött ott is a nehéz időszak ... L ehajtja fejét, gondolkodik, majd neveket említ. Országos vezetőket, akikkel együtt volt bebörtönözve a személyi kultusz éveiben. — De én ezzel nem szoktam előhozakodni. És hozzájuk sem fordultam soha, habár tudom, hogy segítenének. Ez az én ügyem, az én bajom, nekem kell kikecmeregni belőle. — Az iskolai végzettsége? — Tanítói oklevél, de sose tanítottam, egy hónapot sem. Azaz mindig csak tanítottam, neveltem, de sose iskolásokat. Ugye nehéz eset? Mit is lehet kezdeni egy ilyen semmihez sem értő emberrel? — Mióta párttag? — Harminckilenc óta. Azt a néhány évet leszámítva az ötvenes években, de azt is igazolták. — A kerületben tudnak-e magáról? — Csak annyit, hogy létezem. Amolyan tarlékos- féle. A lerohant centercsatár.. Jó lenne már a hátvéd posztján is. Ha lehetne valahol... Csend. A titkár jegyez. Aztán nem ígér semmit. Majd utánanéz, mit is tehet az 'érdekében, mert tennie kell, az nem vitás. Csak a módját megtalálni igen nehéz. Egy csendes, nyugodt hely. Szívbeteg embernek való. Olyannak, aki már meghúzhatná magát, élhetne lerokkantosítva is, de ezt nem bírná ki. Dolgoznia kell. Valahol. Í Tezet fog Pusztai Sándor, és elmegy. Nem kér, k nem követel. A tartása egyenes. Nézünk utána elgondolkozva. — Nem haragszik, hogy itt marasztaltam? — kérdi a titkár. — Már hogy haragudnék, sőt köszönöm. Nagyon tanulságos volt számomra is ez a beszélgetés. — Gondoltam, jobban érdekli majd, mint egy magamfajta unalmas funkcionárius élete — mondta nemi öngúnnyal hangjában. S már nyúlt is a telefon után. Egy üzemet hívott, az igazgatót vagy a személyzetist. Viszonylag békésebb munkahelyet keresett egy megrokkant csatár, egy pályára kívánkozó tartalékos számára. F. TÓTH PÁL A provincializmus eredményes leküzdésének — az irodalomban épp úgy, mint az élet más területein — egyik legfontosabb feltétele az, hogy a vidéken élők, a vidéki életsorsot, s e sajátos életformát választók ne „ragadjanak le az élet sarába”, vagyis: messzire lássanak, a tőlük messze levő életeket is lássák, értsék, azokkal szoros kapcsolatban álljanak. Nos, a Forrás szerkesztő bizottsága rég felismerte már e kapcsolatteremtés fontosságát, s ennek szellemében végzi szerteágazó munkáját. Sorrendben a legfontosabb volt: szorosabb kapcsolatba kerülni elsősorban a velünk rokon körülmények közt működő folyóiratokkal. A Tiszatáj, a Jelenkor, az Alföld így lett ..szövetségesünk” és jóbarátunk. De rajtuk kívül az Életünkkel, a Napjainkkal és a Kortárssal is eszmecserét folytattunk az együttműködésről. Fontos feladataink közé tartozik a határainkon túl levő szellemi élet megismerése is. Lehet-e ennek jobb módszere, mint a kölcsönös látogatások egymás „műhelyébe”? így jutottunk el Pozsonyba, Újvidékre, Kolozsvárra, Szabadkára, Marosvásárhelyre. És Kassához, Zágrábhoz, Nagyváradhoz is szoros szálak fűznek. Mit adhat, mit jelenthet nekünk ez a sokfelé ágazó, gyümölcsöző kapcsolat? Elsősorban a látókört növeli. Sokféle ötletet, elgondolást kaphatunk cserébe másoktól — a miénkért. Létay Lajos és Aurel Rau kolozsvári főszerkesztők legutóbb Kecskeméten pontosan ezt hangsúlyozták. És hozzátették, teljesen jogosan: a két nép barátságát is erősíthetik ezek a szorosabbá váló kapcsolatok. Előttük járt a Forrás szerkesztőségében Levcsev bolgár, Rozsgyesztvenszkij szovjet költő, azután Bukarestből Mazilu drámaíró, Varsóból és Krakkóból tíznél több műfordító. Mindnyájan a barátság erősítését és egymás jobb, alaposabb megismerését szorgalmazták. Ezt hangsúlyozta még a nálunk vendégeskedő erdélyi Sütő András, a vajdasági Fehér Ferenc, a felvidéki Tolvaj Bertalan, s ugyancsak a szlovákiai magyar írók közül Duba Gyula, Mács József és mások, sokáig sorolhatnánk még. E szövődő, erősödő barátságoknak, melyek a szerkesztőségeket, s az egyes alkotókat egyre szorosabbra egybefűzik, sok-sok hasznát láttuk a magunk részéről már eddig is. Hiszen mások szemüvegén keresztül tisztábban láthatjuk meg erényeinket és hibáinkat egyaránt. De van még egy, felbecsülhetetlenül értékes haszna a fentieknek. Többet látunk a világból, jobban értjük is azt — a minket körülvevő dolgokat, és ami talán ennél is fontosabb: jobbán ,megszeretjükKülönöseri fontos ez napjainkban, amikor az eldologiasodás és elidegenedés — párosulva a közönnyel és cinizmussal —, lélektelenné és színtelenné szürkítik az emberi életet, olyanná, melyben jó talajra talál az érdektelenség és az egymás gond- ja-élete-öröme előli vállrándítás elzárkózás. Természetesen az országhatáron túli, s a vidéken megjelenő folyóiratokon, írókon kívül a fővárosban élőkkel is szorosabbra fűzzük a kapcsolatunkat. Elsorolni alig lehetne, kiket látogattunk már meg többször is, s kik voltak már a vendégeink. (Németh László, Weöres Sándor, Dobozy Imre, Csoóri Sándor, Ortutay Gyula, Féja Géza, Illyés Gyula nevét említem meg a sok közül.) Azért kell továbbra is ezt az utat járnunk, hogy ne lehessen igazuk azoknak, akik szerint a vidék a „sárbaragadt” szellem melegágya, s a földönjáró kicsinyesség és a tunyaság igazi otthona. S azért kell továbbra is ezt az utat járnunk, hogy azoknak legyen igaza, akik bíztak a vidéki városok, tájak felnőtté válásában, s abban, hogy e felnőtté válás erősíti majd egész társadalmunkat Varga Mihály Oidipusz szmokingban Időszámításunk előtt 525-ben vagy 524-ben, Athén közelében, egy földbirtokosnak fia született. Később felnőtt fiatalemberként nagyon szeretett költeményeket írni, de ezekkel nem volt igazi sikere a poéták versenyein. Furcsa újítást vezetett hát be. Divatban volt akkoriban, hogy a jó kedvű, vidámságot, bort hozó Dionizosz isten ünnepén olyan táncos játékot mutassanak be, amelyben a táncokon kívül egy verset mondó kórus is szerepel, meg egy színész, akik így, együtt, különböző történeteket, emberek és istenek szenvedésit, sorsát mesélték el. A fiatalember elhatározta: ne egy színész beszélgessen a kórussal, hanem kettő, akik egymással is dialó- gizálhatnak, az adott történetben szereplő különböző személyek álláspontját képviselhetik. Ez az újító fiatalember írt hát egy darabot, arról — a korabeli mondából jólismert — Oidipusz királyról, áki nem tudta, hogy egy verekedésben az apját gyilkolta meg, s hogy később saját édesanyját vette feleségül, akitől gyermekei is születtek. Mikor mindez kiderül. Oidipusz megvakítja magát és elbújdosik, de előbb megátkozza rajta gúnyolódó fiait, akik aztán egymás kardiától esnek el. Oidipusz leánya, Antigone is elpusztul, amikor azért küzd, hogy mindkét testvérének egyformán adják meg a végtisztességet. A történetet a nézők már a bemutató idején — 464-ben — mindannyian jól ismerték, csak így, párbeszédekben, dráma formájában nem találkozták még' vele soha, merthogy az újítással az akkor már nem is olyan fiatal költő —akit Aiszkhülosznak hívtak — a modern drámát teremtette meg, Oidipusz, Antigoné és a nagy görög drámaköltő többi hőse azóta, immár 2300 esztendeje, újra meg újra szerepel a világ színpadain. Ha ezek után valaki felteszi a kérdést: mitől klasz- szikus egy dráma, vagy bármely más műalkotás, akkor elég egyszerű válasz kínálkozik. Klasszikusnak nevezhetünk egy művet, ha megszületése után. jóval alkotója halála után is, játsszák a színpadon, illetve olvassák — tehát nem feledkeztek meg róla. Nos jó volna, ha ilyen egyszerű lenne a válasz, bár az igazság bizonyos elemei ebben az egyszerű válaszban is benne foglaltatnak. Közelítsük meg most fordítva a problémát: nem nevezhetünk klasszikusnak olyan műveket, amelyek már megszületésük évtizedeiben feledésbe mentek. Csakhogy már arra is akadt példa, hogy a mű megszületése idején, utána még sokáig, nem figyeltek fel az alkotás jelentőségére, hanem jóval később fedezték fel értékeit. S itt nem csupán arról az egvszerű esetről van szó, amikor jelentős művészekről mit sem tudnak a kortársak: például Franz Kafkáról, vagy Csontváryról. A késői felfedezéseknek nemcsak romantikus okai vannak. Előfordul, hogy egy. már életében jelentősnek elismert művésznek bizonyos művei mellett érzéketlenül mennek el a kortársak — esetleg az ufódok is — és csak késői nemzedékek éreznek rá. miiven értékeket rejt! Ha már a színházi példáknál tartottunk, érdekes Madách Mózesének az esete. Arany János felfedezte Madúchot és Az ember tragédiáját. A Mózes létezéséről is tudtak a szakemberek, sőt — 1925-ben — bemutatásával is megpróbálkoztak.
