Petőfi Népe, 1971. október (26. évfolyam, 231-258. szám)
1971-10-31 / 258. szám
Antalfy István: Füvek partján Fekszem a füvek partián. Felettem megöregedett, bölcs fik parittyáiból repülnek szét gyermekkorom parittyakövei, és most megölik Góliátot. Simon Lajos: Szerenád Kukorica sírásszavakkal becézlek, ! kény ér-leső-szemmel | sóvárogva nézlek. ' Holdfényű szememben, ' bánat-féle látszik, ■ mert szeretlek én a boldogtalanságig. Harkányi Ionos: Éjszakai séha A csönd megbotlott a sarkon, de zaj nélkül fölállt; a fák földbe fogóztak és megpróbálták fejüket ég felé tartani; zsoltárról álmodott a templomtorony, így zengett magáért is végre egy éneket, s a csönd szavára csöndvisszhang felelt. Szabó Egy esztendeje távozott el az élők sorából. Hetvenhét esztendős volt. de nem látszott annyinak. Csak az utolsó hónapok törték meg, de tartotta magát szívósan, s egyszerűen nem vett tudomást a lappangó kórról. Nem akarta, hogy sajnálkozzanak rajta. Tréfálkozott, mutatta, hogu semmi baja, s úgy dőlt ki a sorból, mint a magas, sudár jegenye. Szabó Pál tiszántúli volt, mindvégig az is maradt. Biharugrát vallotta szűkebb hazájának, s az utolsó kívánsága szerint itt is temették el. Ügy ragaszkodott ehhez a földhöz, ehhez a tájhoz, ahogy csak a szegénysorról indultak tudnak ragaszkodni. Veres Péter, Erdei Ferenc — a már távollevők —, s az élők közül Darvas József és Ortutay Gyula ennek a vonulatnak legjobb képviselői. Sajnos, egyre jobban ritkul ez a névsor, s velük nem csupán a magyar irodalom jeles képviselői fogyatkoznak, hanem az írói mivoltot a közéletiséggel egybefűző típusok is. . Pál emlékezete Nekünk Szabó Pál azért is jelentett nagyon sokat, mert hiába volt „tősgyökeres” tiszántúli, valójában inkább alföldi paraszt volt ő mindvégig. Illetve olyan munkásember — ez a szó illett rá inkább — aki otthon érezte magát mindenütt, ahol a kétkezi munkának becsülete volt. Különösen szerette ezt a mi vidékünket — a Tiszántúl után biztosan a legjobban —, ahol a szőlő- és gyümölcskultúra oly szépen, s neki tetszőén klvirágzott. Biztosan az sem véletlen, hogy itt vállalt képviselőséget is* s ez még szorosabbra fűzte kapcsolatát Bács- Kiskunnal, Kecskeméttel, Kiskőrössel, a' homokon is megélő emberekkel. Róluk írta Szépülő szegénység című regényét, amely nemcsak a homokkal, de az értetlenséggel is birkózó ember regénye, aki végül is győzedelmeskedik mindkettő fölött. Emberi sorsokat és indulatokat fes ett áradó mesélőkedvvel, izgalmasan és érdekesen. Megejtően szép gyötrő és boldogító szereimet — amilyet csak tiszta szívű emberek tudnak elképzelni, megálmodni. „Itt nagyon kell hinni valamiben, ebben a sívó világban derűs szemlélődés és megdönthetetlen hit nélkül élni nem lehet, de nem is érdemes” — irta meggyőződéssel. Nem tartozott azok közé az írók közé, akik a meghökkentéssel, sokkolással, az elidegenítés eszközeivel igyekeznek olvasóikra hatni. Stílusa pózmentes volt, ahogyan a természetes emberi beszéd is az. Talán ezért érezzük frissen áradónak régebbi munkáit is. Lehet tanulni tőle írónak és bárkinek. Bölcs, derűs kedélyt, a közügyek szolnálatában el nem fáradó lelkületet, szenvedélyes józanságot, az áltekivf"iirt fálresöprő emberi méltóságot. Egy esztendeié, hogy meghalt. Életművét még ma sem mértük fel igazán. Szétszórt írásait, leveleit, megyénkhez fűződő kapcsotatginak számos dokumentumát érdemes volna külön is feljegyezni és összegvűiteni valahol hogy végleg el ne kallódjanak. F. Tóth Pál . (Pásztor Zoltán felvétele) Szabó Pál: Párbaj a pusztán CSanak Jóska, soros vízhordó, letette hátáról a csobánt, és nagyot rikkantott; — Inni, hé! A kiáltás nyomtalanul folyt szét a pusztán, mint a kőre öntött víz, a partra borított háló, de napszámosok, búzagyomlálók, egyazon pillanatban fordultak. Gyermekek, lányok, legények, öregek gyomlálták az uraság búzáját. Széles, hullámzó vonalban mentek, húzódtak, munkálkodtak, tarkán, rikítón. A lányok gyors babrálással megigazították szélfútta rokolyáikat, a gyomlálót a földbe szúrták, jöttek, szaladtak, lobogták. Á legények a levegőbe dobálták sapkáikat, nagyokat kurjantottak és szaladtak a lányok után. Még az öregek is erre ballagtak. Tülekedve vették körül a csobánt, némelyek letérdeltek, mindannyian inni akartak. Nem szomjúságból, csak úgy, szokásból. Időtöltésből. Van itt idő elég. Egy lány, egy legény, így ittak: aztán megint egy lány, megint egy legény, de mit isznak ezek, miért isznak ezek? Valahányszor a vizhordó jön, körültolongják a csobánt és isznak és isznak. Kicsit marakodnak, kicsit hancúroznak, telik az idő, múlik a nap. — Erzsi iszik elébb, Rlntók Erzsi — mondta ki a vétót Csanak Jóska hivatása jogán, és tenyerével bétapasztotta a csobán száját. Egy legény, Seres Imre meglódult mohóságában a kezére csókolt. Mellbetaszította hát, hogy hanyatt bukott a búzában. Többiek, lányok, legények, kacagva nézték az eldőlt legényt, aztán nézték a lányt, Rlntók Erzsit, aki hiába, legszebb lány volt a napszámoláson. Ez, mintha nagyon is tudta volna, úgy térdelt le a csobán elé, a búzában, nevető arccal tapadt a csobánra. Ivott. Úgy ivott, mintha a föld, a vetés minden édességét akarná kiszívni. Mintha a csobánban az élet vize volna, a föld íze, dal, nevetés, csók- és az, hogy a csobánnal együtt a végtelen mezőt tartja karjaiban. Olyan piros volt a szája, mint a vér, mikor felállt Szemében a puszta melege, fénye, de Csanak Jóska azt is látta, hogy ez a szem mélységesen mély, mint a rét vizében az ég. — Most mán én! — ugrott fel az iménti legény, Seres Imre, aki egyébként nagy legény volt a faluban, mert immár a kocsmában kétszer is be vertélv a fejét Ez pedig nagy sor, ha az ember meggondolja. — Osztán ippen nem te, hanem én — nyújtotta ki a vízhordó, Csanak Jóska az öklét, a csobánt felemelte. csak úgy fennyedén, félkézzel és szájához Vette. Ivott. De közben Rlntók Erzsire pislogott; mintha mondta volna; csak nem hagyhatom, hogy te utánad igyon ez az izé, ez a Seres ... Seres Imre tátogott, mint a vízbehaló. Nagy széfyen ez nagyon. Irtózatosan nagy szégyen, de akárogy is. ezt mán mégse viszi el senki szárazon... — Hát rühes vagyok én, he? — toppant Csanak Jóska elé, félelmetes, irtó toppantással, de meg se pisszent ebbe a vetés. Se a föld. Se a másik legény. Csák azt mondta, de azt is végtelen egyszerűen; — Én nem tudom, hogy mi vagy. Én csak azt tudom, hogy a múlt héten egyszer azt montad, hogy lennél lógós lú Erzsiért Váradig. Ezt mondtad vagy nem ezt mondtad? — s szúrós, kegyetlen szemmel nézte vetélytársát. Seres egyelőre nem szól, felemelte a csobánt, tüntetőleg, félkézzel, ivott mérges, iszonyú mérges kor- • tyokbiin, aztán megtörölte száját, a csobánt letette. Ezt csakugyan mondta. De, hogy Erzsi elárulja a másiknak, azt mán mégse hitte volna... A víz úgy ömlött benne széjjel, hogy tűnőfélbe szorult tőle a méreg, mindazonáltal ezt tmán mégse hagyhatja annyiban. összefonta mellen a kezét s szembenézett a másik legénnyel — Ha mondtam, akkor mondtam. Tán te nem lennél, he ? — Gyerünk, gyerünk, mert itt vér fel a nádfiók bennünket — kiabált a csősz, és botját meglóbálta, de csak úgy, szokásból. Csali úgy, tessék-lássék. Lányok, legények, napszámosok, előbbi helyükre szaladtak, de hátra-hátra néztek, tudták, érezték, hogy igen vészes vihar van ott keletkezőben. A két legény magára maradt, a két barát, a két örök Benedek Jenő rajza. ellenség egyazon időben néztek a távozók után. Szél borzolta fel a vetést, a távoli erdőt az égre cipelte a a délibáb, végtelen a tér, végtelen az idő a két legény körül, de mi lesz, ha ezek itt összecsapnak? Egymásra néztek, aztán a dologra hajló lányokra néztek, és látván látták, hogy senkinek másnak nem ülik úgy kezébe a szerszám, mint Erzsinek. Látták, hogy senkinek másnak nem öleli úgy körül a szoknyáját a szél, mint Erzsinek. Ez a híres mégis azt merte mondani... — Nesze! — mondotta Seres suttogva, a foga közül, és belevágott a Csanak arcába. Ököllel pedig. Erzsi éopen akkor fordult erre, mikor a két legény összefogózkodva, henteregve görgetni kezdte egymást a búzában. Furcsa, apró kis nevetés vibrált az arcán, szemén, de megszégyellte magát, hiszen ilyenkor nevetni mégse illenék. Lesütötte hát fejét, hogy megőrizze híres nyugalmát, fölényét, ajkán megzendült a dajb Zöld búzában terem a cifra kígyó..: Elszórva, majd összecsomósodva kapaszkodott bele a napszámosokba a dal, aztán együtt mondták, fújták, Csak egy fiatal legényke bukott bele a búzába, röhögve. Röhögött elszántan, vadul. Ki tudhatja, mit nevetnek tavaszban, búzában a fiatal legények? A verekedők körül sírt a búza, porzott a por, de ők nem látták ezt, igen erős kézzel szorították egymás nyakát. Szemük összeakaszkodott egy-egy pillanatra, aki felül, az alól. Ez a világ sorja. Az egyik legény, Seres Imre, elég híres legény volt, hiszen már a kocsmában is beverték egyszer a fejét, mindazonáltal Csanak Jóskát se a gólya költötte. Ha ütött, mintha a földre ütött volna, ha fogott, mintha hajló, imbolygó fabokrot ölelt volna meg, mások az ütések, mások az ádáz tusakodások a mezőn, mint bent, a faluban, a kocsma közepén. —■ Te mondtad azt, he, hogy lennél Erzsiért lógós Iú Váradig? — kérdezte Csanak Jóska lihegve, szakadozva, de álltak rrtár ekkor szemtől-szembe. _Kiröppent belőlük a méreg, szétfolyt a végtelen mezőn, eltűnt a rögökben és a föld millió repedéseiben. — Én hát. Osztán most is azt mondom, ha nem vót még elég... — csikorgatta meg Seres a fogát és csak úgy, egy álló helyéből nekidőlt a másiknak, lábát se tette odább. Így dőltek újra össze ők, mint két zsák, egymásra boruló boglyák, vagy akár az égen mászkáló két esőfelleg, de nem tudtak már se ütni, se haragudni. Mérgük, ha volt is, úgy szétszóródott a végtelen térben, Irdatlan időben, nem maradt meg belőle más, csak a didergő idétlen legénykedési szándék. Csak azért se. Ne hagyja senki a maga jussát... Hol az egyik, hol a másik nézett kínlódva széjjel, hiszen csak volna itt valami ütőszerszám. Kapanyél vagy kaputámasztófa. De semmi. Csak így haránt nézve olyan szelíd, olyan jámbor az ég... a vetés hátán lágyan hullámzik tova a ringás. Tökéletesen kifáradtak, rimánkodva néztek a tovahaladó napszámosok felé, azok erre sem néztek. Itthagyták őket. Ha úgy tetszik, egyék meg egymást. Csak egyszer, egyetlenegyszer mondotta suttogva, könyörögve Rlntók Erzsi a csősznek: — Nézze mán őket, Sándor bátyám... ne hagyja mán őket... Sándor bátyám ... — Hühh... lyányom! Hagyjuk csak. Még arra se nézzünk. Legalább megtudjuk, hogy meddig bírják szusszal az ebadták — legyintett a csősz, aztán utánatette, de ezt már hangosabban, hivatalosan: gyerünk, gyerünk, mert a nádfiók itt vér fel bennünket. Erzsi riadozva nézett hátra, mert a két legény újra a búzában feküdt már ekkor, és lehet, hogy újra tapogatták egymás nyakát. De olyan volt ez már csak, tessék-lássék. Becsület. Virtus. De lábaik, kezeik olyan nehezek, fáradtak lettek, mint az ólom, semmit se mondtak többet, de eleresztették egymást. Erzsi dalolt messze a búzában, a két legény a ruháját leporolta, széjjelnéztek a mezőn, arra is, amerre a szelek, harangok mennek, arra is, ahol nevetve hajlongott feléjük a nyárfaerdő. Hiszen tavaszban, fényben, kerek minden erdő. Majd az egyre inkább távolodó lányok, napszámosok után néztek, látván látták, hogy lobogtatja rokolyáikat a széL A fénylj5, tavaszi szél. Akkor aztán Seres Imre, a híres legény, ballagva megindult a többiek után, Csanak Jóska is vette a csobánt, ő is ballagott a többiek után, de csodálatosképpen egyiknek se maradt szikrányi harag se a szívében. Hiába, történnek néha ilyen párbajok a pusztán. ,
