Petőfi Népe, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
N em búcsúzás ez, hiszen hamarosan visszatérek, tudod milyen az utazás háromszor huszonnégy órán keresztül? Én még soha nem ültem ennyit vonaton egyhuzamban, a napi bejárás Pestre az más, általában ismerős arcok között ülünk, de képzeld fcsak el magad most az én helyemben, amikor soha nem látott arcok és tálak között ülök és robogok a vonaton. Felbukkan a határon a vámőr, szinte semmit sem viszek ki. csak néhány üveg kisüstit, amikor az öregem értesült létezésemről, azt mondta: Most három napig vodkát iszom! A pálinka jobb, ebből elég három deci és kétszer látia a fiát, még ez a kétszerlátás sem pótolja a huszonöt évig nemlátás keserű valóját, fáj, hogy nem jöhetsz velem, ritka élményben lenne részed, bizony: ritka élmény, ha két férfi zokogni kezd, neked a gyermekkönny nem ismeretlen fogalom, láttál te már sírni és bőgni is engem, ha nevelőapám megvert a tehénlánccal, akkor is bőgtem, amikor a ballagásra karórát hozott, aztán mindketten leittuk magunkat. Azóta a szemét sem úgy fordítja rám. hogy fájjon, meséltem neked azt is, amikor négyéves koromban feleségül ment anyám hozzá, a térdére ültetett, egy hét múlva már „kezével” hívott, s a nevem nem is mondta ki, csak nyolcadikos koromban, pedig az iskola tanári közössége gratulált neki. ha kitűnő voltam, ilyenkor a foga között morgott valamit, s a bizonyítványosztás után, villámló időben kergetett legeltetni, sokszor csodálkozom a tanulmányi eredményeimen, a szomszádék Marcijának külön könyvtára volt, mégis lemaradt tőlem két osztállyal, pedig az apja mindenféle háziállatot vitt a tanítónak. Féltem a Marci ökleitől, erősebb volt nálam és az irigységét mindig ököllel fejezte ki, kora hajnalban megírtam a leckéjét, és este helyette gondolkodtam az orosz szavak jelentésén, furcsa betűk vannak az orosz nyelvben, nekem valahogy jobban ment az értésük, ötödikes voltam akkor kezdtük tanulni. Aztán jött az október, elégettük a nyelvtáblákat, a tűz alá én vittem petróleumot a lámpánkból, ezért a lopásért nem kaptam egy vacsorát, .novemberben új táblát és új tanítót küldött a tanács, felköthettük ismét a vörös nyakkendőt. Hidd él, aki nem érti a külföld nyelvét, legyen bármilyen nagy ember hazájában, olyan szánalmasan kicsi odakint, hogy sírni tudna a tehetetlenségtől. Megfogadtam hát, hogy ezután perfekt megtanulom az oroszt Apám szájából csodálatos dolog lenne hallani a szavakat, itt mellettünk is búcsúznak, közeleg már a Létay Lajos: A költészet útjain A közelmúltban Erdélyben jártunk, s Kolozsváron (fészt vettünk az Utunk című hetilap huszonöt éves ^születésnapjának” ünnepségein. (Erről Hatvani Dániel számolt be a Petőfi Népe hasábjain.) Létay Lajos költő, az Utunk főszerkesztője vezette be az ünnepi irodalmi estet, majd egy szép versét olvasta föl: „Csak ház, csak udvar, semmi más — maholnap a szülői ház, — alig több, mint az ára. — eladni-megvenni lehet: — ki lelke volt, oly messze ment. — emlékem pe találja.” Létay Lajos a szülőföldhöz, a hazai tájhoz. az_emlékekhez nosztalgikusan, melegen ragaszkodó költő most lírai jegyzeteit adta közre. Költő ő. aki a világ ezernyi rezdülését önmagán szűri át. Legtermészetesebb kifejezése: a halk vers, a lágy ritmus. Létay nem a nagy hangon szólók közé tartozik. Az élet apróságai állnak közel hozzá. Lehajol, megnézi, elmereng. Ezek Versekbe kívánkoznak. Létay most mégis a próza nyeltét választja. Az érzéseket halványítja, p. hangot tompítja, a természetesebb mozzanatokat keresi. Nem akar prózakölteményt írni. „Hány utat jártam be a húsz év alatt? Tájakat, «melyekről álmomban se tudtam elképzelni, hogy egyszer szívemhez nőjenek. Milyen arca van egy tájnak? — kérdezheti az olvasó. A segesvári óratoronyban a történelem leheletét érzi. A Szamos melletti sziklát szétrobbantják, erőmű lesz ott és új út. Létay előtt a jövő képei kavarognak. Keserűség vesz erőt rajta, amikor az árvíz pusztította tájat látja. „Árvíz sepert végig az országon. Nyomában sárba fúlt mezők, gerincükben kettéroppant házak, iszapba dermedt motorok. Iszapba dermedt arcok.” S amerre jár Létay Lajos, mindig „leltározza a változást”. Riporteri frissességgel és költői érzékenységgel veszi észre a falu új képét, a villanyfény szépségét, a gyerekek változó arcát és képességét. A költő Létay üt át a prózai sorokon, ha az élmény erős, ha a téma nagyon megragadja. Petőfi Szeptember végén című verse Költőn született. Létay- nak az ősz hangulata kicsit mindig a Szeptember végén hangulata is. Így fonódik össze a konkrét tájélmény az irodalom emlékeivel. Aktuális problémák, évfordulók, ünnepek késztetik az írót tolifogásra; Asztalos István emléke, Arghezi évforduló, az Utunk vagy a kolozsvári román folyóirat, a Steaua ünnepe. S rengeteg apró emberi pillanat. meditáció, olvasható ebben a kötetben. A Juharlevél című lírai hangú írással búcsúzik Létay Lajos olvasóitól: „Mindenek közt tán a juharlevél színesedik legszebben. Megcsippenti kicsit az ősz. s az erezet mentén elömlik a sárga, okker aránylik fel, rozsdavörös lángol, izzik a zöldben a piros, lilák. Van Dy^k-barnák. égetett szién^v t'"-nek át egymásba .. .” íme ott lappang a költő Létay is ezekben a lírai hangulatú prózai írásokban. Szekér Endre palacsintasütős „induktor”, nem búcsúzom tőled, azt hiszem, velem leszel végig, neked jobb a memóriád, hasznos lenne, ha eljönnél, előbb felismernéd az ezerarcú moszkvai állomáson az apámat. Siess haza, meg ne ázz, nézd, olyan esőbe lógó az idő. mint azon a iiúsvéton, amikor elmondtam neked származásom és mongolos szemem titkát. Te tudtad már nővéremtől régebben, úgy tettél, mint aki meglepődött, de kellemes meglepetést színleltél, hogy nekem ne fájjon a zabiság. Sokszor én is átkoztam anyámat, minden mostoha ütést miatta éreztem, már tudom, hogy a háború nem kitöréstől békekötésig tart. Huszonöt évvel a véres füst után is érzem a nyomát és érzed te is, ha megölellek, engem érzel, ilyenkor eszedbe jut a búj- kálás, a félelem, az esztelenség, pedig ma is ölnek, bújkálnak és ömlik a vér. Ma is születnek zabik, nyugodj meg, tegnap óvatos voltam, mint máskor is, mindig félsz, hogy nem jön meg, egyszer késett is, de az idegességed miatt. Lám te is ideges vagy néha. akkor születtél, amikor először vágott rám kapanyéllel az apám. No, siess, mert fennmaradsz a vonaton te is, leugrani pedig veszélyes, így ment el két lába tegnap egy öregembernek... Ha időd van. menj ki nagyapámhoz, már virágot is lehet kapni, és tedd rendbe a sírt, tavaly nyolcvan forintot adtam az őrnek, de a gyom azóta is hever a hanton. Anyádnak üzenem a legjobbakat, ne aggódjon ő sem, visszajövök, hiszen nem disszidálni indulok, s ha éppen akarnék, Bécs felé indulna a vonat, de huszonöt év után az ember nem vágyik idegen simogatásra. Jól élünk majd, hidd el, te nem ütöd a fiamat és én sem engedem, hogy káromkodjon. Látod, már esik az eső. menj. zöld a lámpa, engedd el a kezem. Jó lenne, ha egy éjjel mellettem feküdnél, de jövök hamar vissza... Esernyőt hoztál? Jól van, vigyázz a lépcsőnél, el ne sodorjon a vonat. Szervusz. Szúnyogh Ferenc: Kőfejtők. Régóta foglalkoztatja a helytörténeti kutatókat. hogy mikor költözött Kecskemétre Kodály Zoltán édesanyja, két nagyszülője. A Forrás 1970. évi 5. számában erről a következőket írtam. „A fiatalok — Jaloveczky Ferenc és felesége (a nagyszülők anyai ágon) — többször változtatták lakóhelyüket, foglalkozásukat. 1870 táján költözhettek Kecskemétre. Az irattári anyag pusztulása miatt a letelepedés pontos időpontját eddig nem sikerült kinyomozni.” A továbbiakban a helyi újság egyik cikkével bizonyítottam, hogy Jaloveczky Ferenc 1874-ben már kétségtelenül a. hírős városban tartózkodott. A Kecskemét „újdondásza” örömmel számolt be arról, hogy mindenki elégedett a Népkör új vendéglősével. „Jaloveczky Ferenccel egészen új, kedvező élet is költözött az azelőtt sokszor üres falak közé.” Hajdani kecskeméti kiállítások visszhangját kutatva akadt meg a szemem a Kecskeméti Lapok 1871. október 14-i számának egyik közleményén. A Hírek között olvasható. „A Nádor”-hoz címzett kávéház, Kovács László úr színházi helyisége tőszomszédságában új és az előzmények után mondhatni, jó kézbe került. Nálunk kávéház eddigilé oly kényelmesen és díszesen nem volt berendezve, mint e különben is szép helyet Jaloveczky Ferenc új bérlő berendezte ...” (A megyeszékhely második színházát emléktábla jelzi a Katona József tér és az Árpád mozihoz vezető rövid utca sarkán.) Kodály nagyapja ötven, nagyanyja negyvenhat, édesanyja 14—15 esztendős volt ekkor. A Jaloveczky tevékenységét dicsérő megállapításokból arra következtethetünk, hogy már ismerték őket, tehát korábban telepedtek le a hírős városban. Reméljük, hogy A népművelés és lehetőségei Nemrégiben, az Állami Déryné Sz nház néhány művészével beszélgetve, általános panaszként emlegették: számos vidéki művelődési ház épült az utóbbi években is olyan nagyteremmel, amely szinte teljesen alkalmatlan színházi előadások tartására, mivel sem zsinórpadlást, sem oldalszínpadot nem alakítottak ki, s mivel igen gyakran úgyszólván megfeledkeztek az öltözőkről is, — nem is beszélve a fűtésről, a vízvezetékről. A népművelők viszont állandóan emlegetik, hogy művelődési házunkban van ugyan nagyterem, de nincsenek kisebb, kluboknak, szakköröknek, olvasószobáknak, játéktermeknek való helyiségek, s emiatt nem tudják élénkebbé tenni a szakköri munkát. CSAK PÉNZKÉRDÉS Nem kétséges: a közművelődéshez tekintélyes pénz szükséges. Az új létesítmények milliókba kerülnek, s a régiek fenntartása is emészti a pénzt (néha még többet, mintha újat építenénk). Államunk fokozott és fokozódó erőfeszítéseket tesz, hogy megfelelő anyagi alapot teremtsen a közművelődés számára. Az elmúlt két-három esztendő több rendelkezése igyekezett jobban kihasználttá tenni azt az összeget, amelyet költségvetésünk — több csatornán, több forrásból — közművelődési célokra fordít. A hangsúlyt itt a jobb kihasználtságra tenném. Közismert ugyanis, hogy mennyire szétforgácsolódtak (s még ma is gyakran szétforgácsolódnak) a művelődési célokra szánt összegek a különböző szervek, intézmények, hivatalok között. Holott pusztán azzal, hogy a sokfelé szétszórt summákat közös kasszába irányítják, máris jelentős koncentrálási lehetőség adódik. Ettől függetlenül: a hatékonyabb népművelés nemcsak pénz kérdése. Nyilván egyszerűbb lenne mindenhol megteremteni az ideális tárgyi feltételeket, egyszerűbb lenne lebontani a régi, rossz, alkalmatlan művelődési házakat, s mindenhol új, korszerűen tervezett, a mai — de a holnapi, holnaputáni, tíz— húsz év múlva jelentkező — igényeknek is megfelelő épületeket emelni. Aligha kell magyarázni, hogy erre még oly erős anyagi koncentráltság, még oly észszerű rendelkezések sem adnak lehetőséget. Anyagi eszközeink végesek, sokszor nagyonis azok, úgyhogy még hosszú évekig lényegében olyan tárgyi feltételek között kell dolgozniuk népművelőinknek, mint manapság. ÉSSZERŰ HATÁROK Az igények nagyjából hasonlóan jelentkeznek egy községben és egy közepes lélekszámú városban, de az igények kielégítésének módját döntően befolyásolja mind a rendelkezésre álló személyi állomány (a népművelők száma, minősége), mind a tárgyi feltételek (művelődési házak, azok felszereltsége, korszerűsége vagy elavultsága). Éppen ezek miatt még évekig nagy feladatot jelent illetékes szerveink számára, hogy kiegyenlítsék ezeket a körülményeket — és ezzel még mindig nem egyenlítettük ki a különböző rétegek műveltségbeli szintjét, hanem csak megtettük a lépéseket, hogy elinduljon ez a kiegyenlítődés is. Nem mintha abszolutizálni kellene, lehetne, vagy szabadna a tárgyi feltételeket, mivel sok olyan közművelődési intézményünk működik kitűnően, ahol igen-igen messze vannak az ideális körülményektől. De azt tudomásul kell vennünk, hogy ésszerű határokon belül igenis szükség van a köz- művelődés jobb ellátására, s a művelődési házak jobb felszerelésére. (A közművelődés megfelelő — kicsit furcsán kerül ide ez a szó — gépesítése például ma már elengedhetetlen). adatok a „friss nyomon” továbbhaladva sikerül kideríteni, hogy mikor lett kecskeméti polgár Jaloveczky és felesége. A zeneszerző édesapja a fiatal vasúti ügyintézőként ide helyezett Kodály Frigyes itt ismerkedett meg a vendéglős házaspár leányával, Paulinával, akivel 1879-ben kötött házasságot. Kodály Zoltán a felszabadulás után nagy lelkesedéssel vett részt a demokratikus kultúra terjesztésében. A Magyar Művészeti Tanács elnökeként is hasznos kezdeményezéseket támogatott. Az 1947 őszén Kecskeméten megnyitott Falu-város vándorkiállítás megrendezését külön levélben köszönte meg az általa régóta nagyrabecsült Tóth László polgár- mesternek. Az eredeti kéziratot — ha úgy tetszik ügydarabot — eddig még nem találtuk meg, a levél szövegét a Kecskeméti Hírek 1947. október 10-én közölte. Érdemes ismét idézni: egyaránt jellemzi az akkori idő kulturális törekvéseit és a tanár úr körültekintő figyelmességét. „Polgármester Ür! Engedje meg, hogy a Falu-Város kiállításnak városában való megrendezéséért a Magyar Művészeti Tanács nevében köszönetemet fejezzem ki. A Tanács azzal a szándékkal indította útnak a kiállítást, hogy a korszerű lakásépítés elveit minél szélesebb körben ismertesse és kedveltesse meg. Polgármester Űr és munkatársai eredményes támogatása és lelkes munkája komoly segítséget jelentett számunkra. Polgármester Ür szíves közreműködését köszönve kérem, hogy tolmácsolja köszöne- tünket a rendezésben résztvevő valamennyi munkatársnak is. Tisztelettel: Kodály Zoltán elnök.’’ liellai Nándoi Besze Imre: Nem búcsúzom tőled T. I. Kodály Zoltán és Kecskemét Újabb
