Petőfi Népe, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-05 / 183. szám
A 12-es autóbusz (Walter Péter (elvételei.) utasai Fényképezés: Minden embernek mást jelent. Van aki annyit tud róla, hogy el kell helyezni a gépben a filmet, állítani kell a távolságon, a blendenyíláson, és az exponáló gombot meg kell nyomni. Van, aki vastag albumokban őrzi önmaga és családja emlékképeit, történetét, és természetes számára, hogy az időt, a visszapörgethetet- len pillanatokat őrzi. De ennél többet, sokkal többet őriz — a látást. Mert az egyszerű látás mindannyiunké: látunk egy szép nőt. Látunk egy gyönyörű virágot. Látunk egy mindennapi házat, utcát, követ, fát, teret, tömeget, mozdulatot, arckifejezést. Látjuk a valóságunkat. Szűkebb környezetünk parányi epizódjaiban megszoktuk egymást. Az egyhangúságot, az örömet, a fájdalmat, mert ezekből ötvöződünk. A fényképezés optikai és kémiai, tehát bonyolult technikai áttéteken keresztül megvalósuló ábrázolás. A folyamatok végeredménye; a kép, ember közreműködésével töltődik és töltődhet csak fel tartalommal, esztétikummal, mert a foltok, színek, vonalak csak bennünk visszatükröződve válnak szépségélménnyé. önmagukban holtak. * Az itt látható öt foto nyomdatechnikai nehézségek miatt az eredeti kép értékeit kevésbé hordozzák magukon. Közlésük alkalom arra, hogy megismerjük — viszontlátott önmagunk példájával — a látás igazát, örömét. „Ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” — „József Attila-i” gondolatból táplálkozik az olyan szándékú fotózás is, amely felhívja az ember figyelmét önmagára. Hogy mi is sugárzik egy bevásárlószatyrot szorongató néni arcáról, egy fülig lekváros fiú arcáról, egy öreg néni szemüvegéről — vagy a kövér, arcban ülő parányi szemekből, az arcba vésődött ráncokból? Az, ami mindenki számára egyformán fontos: az élet — életünk. És ugyan ilyen fontos az is,_ hogy tudjunk erről. A művészet ezért is egyidős az emberrel. * Lapunkban gyakran olvashatunk híreket foto- klubjaink sikereiről. Több művelődési ház termeiben, folyosóin — de a hivatalokban is, sőt lapunkban is — sokszor találkozhatunk egy-egy jól sikerült fotóval. A művészetnek ez az ága — mivel a fényképezőgép a tudományos és a technikai forradalom egyik vívmánya — együtt fejlődött azzal a korral, amely a legnagyobb tömegekhez juttatta el a kultúrát. A fotóművészet jelentősége is egyre nagyobb. Képes hetilapjaink emelkedő példányszáma arról tanúskodik, hogy a képekben közvetített tények és gondolatok — tehát maga a képi látás — a kor emberének igénye. Csató Károly Kapaszkodj a fellegekbe A könnyed, fordulatos meseszövés mestere, így vélekedik a közönség és a szakma Szász Péterről Aki nem hiszi, nézze meg új filmjét, amelyet Kapaszkodj a fellegekbe címmel a közeli hetekben mutatnak be megyénk filmszínházai. Kaland kalandot követ a kétrészes, színes, szélesvásznú magyar—szovjet koproduk- ciós vígjátékban, amelynek születéséről érdemes lett volna külön filmet forgatni. Aki csak egy kicsit is tájékozott a magyar sportrepülés berkeiben, tudja, hogy Pál Zoltán a legjobb pilóták egyike. És a legbátrabb. Szinte élvezi a veszélyt. Néhány forgatási napon mégis alaposan megizzadt, már-már elhagyta híres nyugalma, ö kormányozta, vezette a filmben központi szerepet játszó repülőgépet, a cár pilótájának alakját — pillanatnyi helyzettől függően — harsány vidámsággal, vagy unott mélabúval alakító Gunnar Ci- linszkijt helyettesítve. Drótokkal, merevítő léPerczel János (Darvas Iván), aki Moszkvából fontos küldetésben Budapestre tart cekkel összetákolt masináját még az első világháború éveiben fabrikálták. Szász Péter azt várta ettől a múzeumi relikviától, hogy bukfencezzen, fecskeként, „földet szántva” röpdössön és ha más lehetőség nincs, „kapaszkodjon a fellegekbe”. Köhögött, erőlködött a bip- lán és hála Pál Zoltán tudományának, maradéktalanul teljesítette az előírásokat. Pedig az egyik forgatást Moszkva környékén végignéző kíváncsiskodók egy árva kopejkát sem adtak volna a pilóta életéért. ■íist;? hazafelé igyekvő magyar kommunista a menet fölött lavíroz. A stáb, jókora helikopterről fotog- rafálja a jelenetet. Any- nyira elmerülnek a munkában, hogy észre sem veszik: a légi jármű óriási légcsavarja által keltett örvény már-már a földhöz lapítja Pál Zoltán pillekönnyű gépét... A történetről most csak annyit, hogy egy Moszkva —Budapest légiút kalandjait olyan kitűnő színészek tolmácsolásában élvezhetjük, mint Darvas Iván, Mensáros László, Bújtor István, Kállai FePcrczel Tukman tábornok fogságában. A képen a bajt okozó Millyt (Szvetlána Szvetlicsnaja) is láthatjuk NYÁRI forráscseppek ÉRTELMEZŐ SZÓTÁR Autós turista — az az ember, aki ötezer mérföldet utazik azért, hogy az autója előtt állva lefénykiépeztesse magát. Business — az az eljárás, amellyel brutális erőszak nélkül elvehetjüík mások pénzét. Cirkusz — az a hely, ahol az állatok úgy viselkednek, mint az emberek, az emberek pedig mint a majmok. Diéta — egy kis éhenhalás azért, hogy valamivel tovább éljünk. Diplomata — az az ember, aki képes meggyőzni a feleségét arról, hogy egy bunda kövérítené. Főnök — az az emíber, aki mindig akkor érkezik pontosan a munkahelyre, amikor az ember késik és akkor késik el, amikor az ember pontosan jön. Házvezetőnő — az a nő, aki meghatározott bérért elvégzi a háztartási teendőket (azt a nőt, aki mindezt ingyen végzi, feleségnek nevezik). Legényember — az az ember, aki minden reggel más városrészből érkezik a munkahelyére. Mesék — ijesztő történeteik, amelyet azért mesélünk a gyermekeknek, hogy felkészítsük őket az újságolvasásra. Nevelés — a gyermek jellemét alakító tevékenység, amely azzal kezdődik, hogy először a gyermeket megtanítjuk beszélni, végül pedig — hallgatni. Az országúton egy korabeli autó a főhősnőt menekíti. Biztonságára lovas katonák ügyelnek és a gépjármű mögött versenykerékpáron kari- kázó ifjú. A cár hajdani pilótája és a fedélzeten renc, Szvetlána Szvetlicsnaja és sokan mások. Az operatőr, Szécsenyi Ferenc jól érzékelteti 1919 történelmi napjainak feszültségét, szépségét. Ileltai Nándor A GÉPEK, a szupercivilizáció korát éljük. A városok kőrengetegében botorkáló ember feje fölé gyárak, gépkocsik terítenek füstlepedőt. Az üzletekben minden megkapható, csak a természet lebírásá- nak öröme nem. Ellenpólusként egyre többen keresik fel a fák, folyók világát csendért, emberi magányért. Az elszántabbak vadásznak, halásznak, megkísérlik — ha távcsöves puskával és műanyag zsinórral is — átélni az izgalmat, ami zsákmányszerző ősünket rabul ejtette. Ez a nosztalgia hatalmába kerítette a művészeket is. Hatása érezhető Lotti Mihailova bolgár fotóművész Hangulat című képén is. Érzékenyen adja vissza az esti tó meghittségét, a ritka és borzongató pillanatot, mikor az ember együtt rezdül a természettel. P. M.
