Petőfi Népe, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-25 / 199. szám
C oldal 1971. augusztus 25, szerda K T A Egymást segíteni, támogatni — nem új jelszó, s nem is új elképzelés a szövetkezeti mozgalomban. Voltaképpen egyidős azzal. Sikerült és kevésbé sikerült formái egyaránt voltak; némely elv eleve halvaszületettnek bizonyult, más elgondolások a gyakorlatban is beváltak, ha másképp nem, a kényszerűség, a kölcsönös egymás- rautalság folytán. Több mint tíz évvel a nagyüzemi átszervezés után nem időszerűtlen „felmelegíteni” ezt a gondolatot? Egyáltalán nem, sőt az ösz- szefogásban ma sokkal inkább integrálható az anyagi erő, mint bármikor. Csak a korszerű, a jelen valóság folyamatához leginkább idomuló formát kell megtalálni: Ezzel máris jeleztem, hogy tulajdonképpen miről volna szó. Bár még meg sem született, már neve is van a „gyermeknek”: Kölcsönös Támogatási Alap. Ám ez az embrió állapot csupán a mezőgazdaságra érvényes; a szövetkezeti mozgalom más ágazataiban — áfész-eknél, ktsz- eknél — évek óta létezik és sikerrel funkcionál. Miért ne lehetne a mező- gazdasági szakszövetkezetekben is? Hiszen a gazdaságirányítás reformájnak egyik alapelve az önfinanszírozás kiszélesítése. S ez a gyakorlatban már kellőképp érvényesül; amíg a „régi” mechanizmusban a mezőgazdasági beruházások hitelrészesedése 80 százalékos volt, addig a reform intézkedései — pontosabban: a pénzügyi mozgás öntörvényei — folytán ez mintegy 10 százalékra esett vissza. A mostani beruházásokban a hitelnek tehát nincs meghatározó funkciója. Annál inkább van az állami támogatásnak és a saját anyagi erőnek. Nos, a KTA rendszere ez utóbbi hatékonyságát hivatott növelni. A saját lábukon valamennyire is megállni tudó szövetkezetek évről évre képeznek tartalékalapot. Egyik eny- nyit, a másik annyit. Ez, amellett, hogy növeli a biztonságérzetet, megfelelő anyagi hátteret is jelent az előre nem látható pénzügyi gondok áthidalásához. Valahogy úgy, mint a magánéletben. S kár volna tagadni, hogy az előre nem látható problémák a mező- gazdálkodás természetéből következnek. S nem csupán az elemi károk nyomán keletkezett kiesések pótlására gondolok itt. Hanem — például — több évre szóló beruházási program menet közbeni módosítására. Vagy olyan vállalkozás gyors megindítására, amely nyilvánvaló és vitán felüli jövedelmezőséget ígér, de — lévén szó konjunkturális alkalomról — előre nem lehetett tervezni. S általában minden olyan pénzügyi akciónak csak a Kölcsönös Támogatási Alap lehet az ésszerű forrása, amely gazdaságilag hasznos, szükséges, ám sem a saját tartalék, sem a hiteligénylési lehetőség nem biztosítja sikeres lebonyolítását. Vitathatatlan, hogy a támogatási alap létrehozása nagy körültekintést igényel. E munkában a tsz-szövet- ségek vállalják az > oroszlánrészt — helyzetüknél fogva. Egy szövetségen belül több társulás is elképzelhető — teljesen önkéntes alapon —, s teljesen kézenfekvőnek látszik, hogy nagyjából azonos gazdálkodási szinten levő szövetkezetek létesítenek egy közös alapot. Az már részletkérdés, hogy az alaphoz való hozzájárulás mértékét a bruttó jövedelem, vagy pedig a tiszta nyereség megfelelő hányadában határozzák-e meg. A kölcsönök esetenkénti odaítéléséről a társult szövetkezetek vezetőiből alakult intéző bizottság hivatott dönteni. Egyetlen, de nagyon lényeges alapelvet kell itt leszögezni: a támogatási alapnak semmi köze a dotációhoz, a gazdálkodási veszteség visz- sza nem térítendő kiegyenlítését nem szolgálhatja; ilyen szempontból sem a bank, sem a hatósági szak- igazgatási szervek nem vehetik figyelembe. A KTA általános irányelveit a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa már kidolgozta, s közreadta. Ez azonban a megvalósuláshoz vezető útnak csak a kezdeti szakasza. Jó volna, ha mielőbb zöld út nyílna a kölcsönös segítség- nyújtás e korszerű formája előtt. H. D. Sikeres félév Csdvolyon A Csávolyi Vegyes és Építőipari Ktsz idei termelési terve 12 millió forint. Az első félév eredményei azt igazolták, hogy az előirányzott termelési érték nem megalapozatlan. Június 30-ig 5 millió 700 ezer forint értékű munkát végeztek és a tavalyi gyengébb év után most 671 ezer forint nyereséget mutat a mérleg. A jövedelem legnagyobb részét az építőipari és a készárutermelő részleg hozta. Az építők terve 7 millió forint. Jelenleg, mint első képünkön látható, legnagyobb megrendelésükön, a csávolyi általános iskola bővítésén dolgoznak. A több mint 2 millió forintos beruházás keretében négy új tantermet és a tagozatos oktatáshoz szükséges speciális (kémiai, fizikai stb.) előadótermeket építik fel. Az új létesítményeket az idei tanévben már az oktatás szolgálatába állítják. Második képünk a ktsz egyik legkeresettebb termékének, a festőhengernek készítését ábrázolja. Ezt az ország minden részébe szállítják a vegyiáru-nagykereskedelem számára. A tizenkét tagú asszonybrigád havonta 1500 hengert készít 93 féle mintával. (Pásztor Zoltán felvétele.) Holnapunk alapja Életünk alakulásának egyik meghatározó tényezője a boríték, illetve mindaz, ami a munka ellenértékét, elismerését jelenti. Mert a borítékon kívüli ellenérték is serkenti a ten- niakarást; a jól időzített és értő módon formált erkölcsi elismerés, valamint természetbeni, vagy egyéb jellegű juttatás-jutalom is kívánatos, hasznos gyümölcsöt teremhet. Ki tud, ki ér többet össztársadalmi helyesléssel találkozik, hogy aki jobban, többet dolgozik, aki nagyobb részt vállal holnapunk alakításából, nagyobb arányban részesüljön a létrehozott javakból is. Lassan nehéz már ezt közhelyek, banalitás nélkül leírni, mégis így van. Mindannak megítélése, elbírálása azonban, hogy ki jogosult többre, már nehezebb dolog; ebben már eltérőek a vélemények. Olykor elhangzik az ingerült kifaka- dás: „Miért keres négyezer forintot, én pedig csak 2600-at?!” Nehéz erre válaszolni, ha az illető híján van az önismeretnek, az önbírálatnak, viszont annál hajlamosabb mások munkájának lebecsülésére, s a demagógiára. S mégis válaszolni kell! Aki becsületes, törekvő munkája nyomán keres jól, s gyarapszik anyagiakban — nem érheti elmarasztalás. Senkire sem lehet sandán nézni csupán azért, mert autót, vagy telket vásárol, vagy esetleg építkezik. Becsület és megbecsülés A vállalatok alkotmányai, a kollektív szerződések — amelyek hosszú-hosszú párbeszédek eredményei — különböző előnyökben részesítik az igyekvőket, a szocialista módon élőket és tevékenykedőket, akikre mindig számítani lehet. A besorolásnál, a különböző juttatásoknál és kedvezményeknél, a nyereségrészesedésnél mindezt figyelembe veszik. Másutt telket vásárolnak az érdemes dolgozóknak, vagy építési kölcsönnel, anyaggal, fuvarral stb. segítik a családi otthont alapítókat. A szorgalmas munka révén bizonyos anyagi erővel ezek már rendelkeznek, s éppen addigi munkájuk biztosíték a jövőre, alapja a bizalomnak. Bűnbe züllik a kapzsi Egyesek azonban félremagyarázzák a lehetőségeket. A szorgalmat és az igyekezetei ügyeskedéssel váltják fel. Mások, s a közösség rovására igyekeznek „jól élni”, anyagi előnyökhöz jutni. Egy tsz-elnök a tagság tájékozatlanságát „aknázta ki” saját céljaira. Saját kocsiját használta az utakra, s a 80 filléres kilométerpénzen kívül megszavaztatta a tagsággal az üzemanyag-megtérítést is. A szabadságmegváltással, a tiszteletdíjakkal is manipulált, „ügyeskedett”, a megengedett 50 százalékos prémiumnál is többet vett fel! Két építésvezető is megkereste a „boldogulás útját”: a vállalat által kapacitáshiány miatt lemondott munkákat végeztek, vagy végeztettek el magánkisiparosként ... A kapzsiság, az emberi gyengeség, bizonyos jellembeli fogyatékosságok, és a hiszékenység, az ellenőrzés hiánya szülik az ilyen, s az ehhez hasonló ügyeskedéseket, nemegyszer bűneseteket. S a védő intézkedéseken kívül okos előrelátásra is szükség van: egyre nagyobb megbecsülést és elismerést kell teremteni a becsületes. az igyekvő munkának — és lehetőséget rá, hogy még inkább példaképpé, holnapunk formálásának alapjává legyen. B. K. Hogyan lehetne másképp? A magamfajta öreg- asszonynak mi alvás kell már? Mikor pirkád, már ébredek. Felkelni nem szoktam, minek, nincs már jószág a ház körül. Csak forgolódom és gondolkozom. Ilyenkor sok minden az eszembe jut. Mert nem megy itt minden jól nálunk. Nem mondom, a fiataljának igen. Azokra jó világ van. Ha most volnék fiatal, megnézhetnék, mire megyünk. De mi már öregek vagyunk. Az emberem évek óta nem tud nehéz munkát végezni. Nyolcvan felé jár meg amúgy is nem jól tartja magát. Beteges. Kétszer operálták, de látom, már harmadszor is kés alá kerül. Sérve van. Nem emelhet, nem hajolhat. Hát csak úgy teng a ház körül. Maholnap oda kell adnunk azt a kis szőlőt is, amit a háztájiban kaptunk, mert nem bírja az öregem a permetezést. A kukorica meg nem pótol any- nyit, mint a szőlő. Megöreaedtünk, En se bírom már a napot, magas vérnyomás, az a bajom, Ha kint vagyok egy kicsit a kertben már csak szédülök befelé. Hát így vagyunk mi ketten. Az öregemet nyugdíjba küldték, nem bírja a munkát. Négyszázhatvanöt forint a nyugdíjunk. Hogy élhessen meg ebből két öreg ember? Valahogy nem jól van ez a mi termelőszövetkezetünkben. Tíz esztendővel ezelőtt tíz holdat vittünk be és dolgoztunk, amíg bírtunk. Most már nem bírunk. Akkor mi legyen velünk? Hogy kérjek a fiaimtól? Mind a kettő városon él. De hogy álljak én a fiaim elé, hogy adjon, amikor az ö örökségüket vittem be a szövetkezetbe? Odaadtam a bizalmam. Hát nem a szövetkezetnek kéne egy kicsit gondolni velünk? Lehet, hogy nem jól mondom, de valami igazságom csak kell legyen. Gazdag a mi szövetkezetünk. Csak meggondolják magukat, aztán viszik a fiatalokat a Balatonhoz. Meg az idősebbeket is, akik még dolgoznak. Ide mennek, oda mennek, bejárják a fél országot. D e jólesne nekünk, ha egyszer azt mondaná az elnök: na, öregek, pakolni, megyünk egy kicsit megáztatni azokat az öreg csontokat. Vagy nekünk már úgy kell meghalni, hogy a Balatonig se jutunk el? Pedig nagyon szép lehet. Míg fiatalok voltunk, nem telt, most öregek vagyunk, már nem telik. Pedig de jólesne, ha ránk, öregekre is gondolnának egy ilyen kirándulásnál. Egy buszra- való összegyűlne, nem is lennénk talán többen, a tsz is kibírhatná ezt a költséget. Olvastam az újságban, hogy a mi szövetkezetünkben is segítik az öregeket. Kipótolják a járadékosok pénzét. A mienket nem, pedig tudja-e, hogy a kettő között csak egy lépés van. Azok 360 forintot kapnak, mi 460-at. Hát pénzben nem nagy különbség, csak a neve más. Ez is, az is nagyon kevés. Mégis azoknak minden karácsonyra terményt, tüzelőt, meg egy borítékban 200 forintot ad a szövetkezet. Nekünk nem, mert hogy mi nyugdíjasok vagyunk, nem járadékosok. Pedig én azt hiszem, csak a neve más. Nekünk is jól jönne, ha nem kéne fizetni minden fuvarért, lókapálásért, szántásért. Meg itt a tévé. Az egyik fiam azt mondta: Édesanyám megveszem én maguknak, hogy nézzék. Mondtam neki, jó fiú, hát hogy lehetne nekem televízióm. Ki tudná abból a 465 forintból a havi 50 forintot fizetni? Az lenne jó, ha nyugdíjasok olcsóbban nézhetnék. Hogy nem lehet, hát nem lehet... En csak mondom, hogyan lenne jó Mert az öregember, tud ja lelkem, sok mindent kispekulál, amikor csak forog álmatlanul az ágyában. Meg kérdeznék is. Mikor tőlünk bemennek a városba, hát mindenki kenyérrel a szatyorban jön vissza. Még szégyellem is, ahogy a sok öreg cseléd nyomakodik a buszra, kezében a kenyér. De hát az sokkal jobb, mint amit itt nálunk kapni lehet. Magyarázza meg nekem valaki, miért van az, hogy bent olyan finom a kenyér, hogy magában is szívesen eszi az ember. Amit meg ide kihoznak, arra uram bocsá’ néha még nézni is rossz. Hát mi dolog az, hogy a parasztember, aki termeli a búzát, az csak akkor kap jó kenyeret, ha a városban van útja. Látja, olyan sok minden megfordul az ember agyában, de amikor meghallgatnák, a fele se jut eszébe. Meg aztán akármire gondolok, a végén mindig csak a mi szegény öregségünk jut az eszembe. Hogy nem lehet rajtunk sehogy segíteni. A tsz, az tudna egy kicsit gyámolítani bennünket. A falu a régi öregek földjéből boldogul, nem juthatna egy kicsit több nekünk is ezen a jogon? Sok minden van itt még falun, amit városi talán nem is ért. Mi amolyan olvasó emberek vagyunk, mindig is azok voltunk. Amíg jutott, nem sajnáU tűk a pénzt a könyvre, újságra. A gyerekeket is arra neveltük. Es talán nem is hiszi, de van, aki megszól bennünket érte. Még a tanácstitkár is azt mondja: a művelődő Er- zsók néni, akinek mindig jár az esze valamin. Pedig csak azon gondolkodom, mi lenne jó, mi kéne másképp. Nézze, megépítettük a mi kis házunkat. Van benne hely még fürdőszobának is. De hát akkor még, most meg már nincs hozzá erő, hogy berendezzük. Me mondják nekem * * mindig, hogy a gyerekeim is gondoljanak rám. Nehéz egy anyának a gyerekétől kérni. Meg hogy is kérhetnék. Fiatalok, most rakja fészkét mind a kettő. Nem vehetek el tőlük. En azoktól várnék segítséget, akiknek én is segítettem. Mert a férjem még autóval is járta a falukat, biztatni a népet, hogy lépjünk be, mert most már ez lesz a jó. Ha fiatalabbak volnánk jó is lenne. De nekünk m.ár kevés erőnk maradt... Deák Rózsi
