Petőfi Népe, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-17 / 193. szám
«. oldal 1971. augusztus T7. kedd Testület és szakigazgatás Amióta életbelépett az új tanácstörvény, az állampolgár változások serege segítségével tapasztalhatja, hogy közelebb került egymáshoz ő és az államigazgatás. Nem kell a járási székhelyre utaznia - - esetleg többször is — az építési engedélyért, gyámhatósági ügye elintézéséért, az iparűzést lehetővé tevő okmány átvételéért, hanem helyben, a nagyközségi tanácsnál végére járhat mindezeknek. Ha meg érdeklődő természet, s figyelemmel kíséri lakóhelye tanácsának tényekedését is, meglepve tapasztalhatja, hogy a tanácstagok sok olyasmiben hoznak döntést, amiben korábban „valahol fönt”, a járásnál, a megyénél mondták ki az igent vagy a nemet. A változások tehát — s nem elhamarkodott ítélkezés ezt állítani — népszerűek az állampolgár szemében, hiszen egyszerűbb, könnyebb, világosabb lett a dolga, ügyeit azok intézik, akiket — legtöbbször — ismer, s akik nemcsak azt tudják, ami a papíron szerepel, hanem azt is, amit a hivatalos rpegfogalmazású mondatok nem tartalmaznak. „Helyi alkotmány“ Napjainkban készülnek a tanácsok szervezeti és működési szabályzatai, azok az okmányok, amelyek első ízben adnak módot arra, hogy minden tanácstestület a maga sajátos szerepkörének, feladatainak megfelelően alakítsa ki a munkavégzés kereteit. A szervezeti és működési szabályzat — természetesen a törvényekkel összhangban — a tanácsi munka helyi alkotmányaként szabja meg a döntéshozatal módját, a tanácsi vállalatok működését és felügyeletének mikéntjét, a településfejlesztés felelőseinek hatáskörét éppúgy, mint — a testület tagjainak és a szakigazgatás alkalmazottjainak viszonyát Aligha kell különösebben bizonygatni, hogy a tanácsrendszer egyik nagyon lényeges, s régóta vitatott kérdése ez utóbbi. Hiszen a tanácstag és a tanácsi tisztviselők, vagy ahogyan sűrűn emlegetik,,,a testület és az apparátus” kapcsolata nem formai, hanem nagyon is lényegbeli kérdés. Még inkább ez napjainkban, amikor egyszerre szerepel napirenden az államigazgatási munka korszerűsítése, s demokratizmusának növelése. Példákat — végletes eseteket is — nem nehéz sorolni arra, miként keveredett helyes és helytelen testület az apparátus munkájában. Volt, hogy a testület a legapróbb kérdésben is beleavatkozott az ügyintézők dolgába, olyasmit szeretett volna végrehajtani, amit a jogszabályok nem tettek lehetővé, egy-egy tanácstag meg egyenesen személyes sértésnek vette, ha „egy tisztviselő” valamire nemet mondott. Am igaz volt a fordítottja is. A szakigazgatásban dolgozók sűrűn vélték úgy, hogy a testület rábólint mindenre, amit ők javasolnak, akarnak, már- már formális aktusnak tekintették, ha egy-egy ügyet döntéshozatal végett a végrehajtó bizottság vagy a tanácsülés elé terjesztettek, hisz a döntés úgyis az lesz, amit ők papírra írtak. Azonos célért, de... ... másféle eszközökkel, s másféle utakon — fejezhetjük be a mondatot így, összegezve — némi egyszerűsítéssel — tanácstestület és szakigazgatás dolgát, kapcsolatát. Az a jelentős változás ugyanis, hogy a végrehajtó bizottság titkárát ezentúl nem választják, hanem kinevezik, nemcsak egy személyt hanem az egész szakigazgatási munkát helyezte más elbírálás alá. Nevezetesen: világos és félremagyarázhatatlan elvek alapján kell megszabni a tanácstestület és szakigazgatási szervei kapcsolatát, viszonyát, működését. A testület döntsön és ellenőrizze döntései végrehajtását minden lényeges, általános, áfogó kérdésben, de a végrehajtásba ne, vagy csak rendkívüli esetekben avatkozzék. Ezt hagyja a szakigazgatásra, az azt irányító vb- titkárra, az államigazgatási munka ipar-, pénz-, jogügyi, mezőgazdasági, építésügyi, kereskedelmi szakembereire. Persze, hogy a szakigazgatásban valóban szakemberek legyenek, az már megint a testület dolga... Igaz lenne, hogy — amint azt egy tanácstagtól hallottuk — az új helyzetben a tanácstagnak „ajtót mutathatnak az irodán”? Csak azok vélekedhetnek így, akik megbízatásukat összekeverték a kijárással, akik úgy hitték, hogy akkor dolgoznak jól, ha „kiverekednek” mindent a maguk körzetének, tói vonták el így az anyagiakat, A maguk helyén A testület is, a szakigazgatás is a maga helyén állja a sarat, ez a munka- megosztás, s ezzel az eredményes munka alapja. A település, a választókörzet dolgainak tisztázására a legjobb fórum a tanácsülés, s nem egy-egy hivatali szoba. Ahogy partnerként is a tanácstagtársak, s nem a szakigazgatás alkalmazottai kínálkoznak. Persze, van ügy, amikor néhány szóval, rövid közbenjárással igazság tehető, amikor elég benyitni valamelyik szobába a tanácsházán, de kivétel erősíti a szabályt. A testület, s minden tagjának dolga, hogy teljes áttekintése legyen minden fölött, ami a településen történik, ami a település lakóit bármilyen értelemben ér:nti, s áttekintése birtokában hozza meg a döntéseket, majd ellenőrizze a döntéseket követő mukát, az intézkedéseket, a megvalósítást. A szakigazgatás dolga pedig, hogy hűen követve a testület útmutatásait, a legésszerűbben, s a leggyorsabban ültesse át a gyakorlatba a határozatokat, biztosítsa azok összhangját a jogszabályokkal, a törvényekkel. A harmonikus, a munka ésszerű megosztásán alapuló kapcsolat már napjainkban sem ritkaság testület és apparátus között. S mivel a jövő útja mindenképpen ez az ésszerű munkamegosztás, jó ha a most készülő szervezeti és működési szabályzatok tervezetei nagy gonddal térnek ki rá. A holnap eredHivatást választottak... Megkezdték a tanulást a katonai főiskolás fiatalok Fiatal, kipirult arcú évben 250—750 forint, ane- fiúk között ülünk a megyei gyedik évtől kezdve pedig a maguk választóinak. Még akkor is, ha fontosabb, I ményeit alapozzák vele. többeket szolgáló feladat-1 M. O kiegészítő parancsnokságon. Néhány perccel ezelőtt fejeződött be a 10/1971. számú törvényerejű rendelet ismertetése, amely újólag szabályozta a fegyveres erők hivatásos állományába tartozók szolgálati viszonyát. Miért érdekelhei ezeket a fiúkat ez a rendelet? Azért, mert felvételt nyertek a katonai főiskola különböző szakára, elkötelezték magukat egy szép, de nehéz, egész embert követelő hivatásra. Két fiútól tudakolom, mi késztette őket arra, hogy a katonatiszti pályát választották. — Ez az új rendelet — kezdte Nagy András, aki Kecskeméten a Közgazda- sági Szakközépiskolában kitűnő eredménnyel érettségizett, s a főiskola had- táp szakára kapta meg a felvételt — a hivatásos tisztek és tiszthelyettesek nagyobb megbecsülését szolgálja. Elsősorban nagyobb előrehaladási lehetőséget biztosít a fiatal tiszteknek, s nekem személy szerint nagyon vonzó, hogy a főiskola négy évének sikeres elvégzése után majd hadnagyi vagy főhadnagyi rendfokozatban kerülök a csapathoz. Nagy András azt is ismeri már, hogy a katonai főiskolák hallgatói a harmadik év sikeres befejezése után zászlósi vagy törzszászlósi rendfokozattal kendik a negyedik évet. A szülőknek és a hallgatóknak egyaránt anyagi biztonságot jelent, hogy a teljes ellátáson kívül a hallgatók tanulmányi eredményüktől függően az első három Hajózózsilip és duzzasztómű £pjj| g OllllálltÚI vízi létesítménye legnagyobb Védelem a gemencí erdő vadállományának havi 1000 forintot is meghaladó illetményt kapnak. — A hivatásos állomány számára kedvezőbb nyugdíj, kedvezményes gépkocsivásárlási lehetőség, korszerűen felszerelt szolgálati lakás mind olyan előny, amely más hivatás gyakorlásánál hosszú évek munkáját kívánja. Erre azonban úgy érzem — mosolyo- dott el — szükség is van, mert a közelmúltban végrehajtott Opál—71 harcászati gyakorlat a hivatásos katonai szolgálatot teljesítőktől maximális szakmai ismereteket, jártasságokat, sokoldalúan képzett, kiegyensúlyozott egész embert kíván. A katonai főiskolás Nagy András jól tudja, hogy a tiszti hivatásra való felkészülés sok áldozatot, tanulást igényel. Ezért is hangsúlyozza minduntalan: azon lesz, hogy minél jobban elsajátítsa a tiszti hivatás által megkövetelt katonai és szakmai ismereteket. Bordás Ferenc számára nem teljesen ismeretlen a tiszti hivatás, hiszen édesapja hivatásos tiszt, alezredes. Az általános iskola befejezése után szakmát tanult, s a dolgozók esti gimnáziumában érettségizett. — Volt alkalmam megismerni és megszeretni a hivatásos tisztek életét. Akik ezt önként vállalják, azok nemcsak erkölcsileg, de politikailag is szilárdak, olyan emberek, akik nemcsak a hadsereg, de a marxizmus—leninizmus eszméje, a párt politikája mellett is elkötelezik magukat. Néphadseregünkben a szervezettség, a fegyelem mellett az elvtársiasság szelleme uralkodik. A parancsnokok és a beosztottak egyaránt tisztelik egymást, hiszen a gyakorlatokon-'éppen úgy egymásra vannak utalva, mint a háborúban. Jól értem, hogy tiszti hivatásomat csak úgy tudom tökéletesen ellátni, ha segítem beosztottaimat, s ők is támogatnak engem. Mi! kívánhat ehhez az újságíró? Talán annyit, hogy a tiszti hivatást választó fiatalok érjék el céljaikat, legyenek jó parancsnokok, pedagógusok, neveljék fiainkat igaz, bátor katonákká, szocialista emberekké... Gémes Gábor Elterelés A géménci erdő keselyü- si részében, Bogyiszló határában — Szekszárdtól mintegy 13 kilométernyire — épül a Sió-torkolati mű, a Dunántúl legnagyobb vízi létesítménye. A hatalmas munkálatok IV. és VI. üteménél tart a Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat. Már a tulajdonképpeni műtárgy: a hajózsilip és a duzzasztómű építése folyik, a 124 méter hosszú és 40 méter széles két U-szelvényű medencében. Az első ütemben a kezelőszemélyzet lakótelepét építették fel: nyolclakásos négy ikerházat, kerttel, gazdasági udvarral és teljes közművesítéssel. A második ütemben a védelmi vonalút menti, és a régi dunai, valamint az árvédelmi töltés összekötése valósult meg. Ennek célja a védelmi vonal elhatárolása, továbbá az, hogy menekülési lehetőséget nyújtson a gemenci erdő vadállományának a veszélyes dunai árvizek idején. A harmadik ütemben a műtárgy földmunkáit végezték el, s 49 mélykúttal a víztelenítési hálózatot építették ki. Az ötven méter mély kutak mindegyi helyeztek el. Ugyanis éjjelnappal szivattyúzzák a talajvizet, máskülönben ösz- szecsúszna a munkagödör a folyósodásra hajlamos homokban. A kutakból átlagosan 28 000 köbméter vizet szívatnak naponta, de a veszélyes talajvízszint emelkedéskor 49 000 köbméter szivattyúzására is képesek. Ez jóval több, mint például Dunaújváros napi vízszükséglete, amely átlagban 18 000 köbméternyi. A létesítménybe 25 000 köbméter betont, mintegy 2000 tonna vasat és 20 000 négyzetméternyi zsaluzást építenek be. Ehhez körülbelül 18 000 légköbméternyi állványzat kellene, de a tömérdek faanyag csökkentésére az építők olyan saját rendszerű kúszózsaluzatot terveztek, amely feleslegessé teszi, a nagy mennyiségű állványzat megépítését és lerövidíti a zsaluzatok kiépítésének az idejét. Jelenleg a fenék és az oldalfenék betonozását végzik, s már 15 000 köbméternyi betont beépítettek a műtárgyba. Hátra van az oldalfalak betonozása, ezt azonban az íves töltő-, ürítőcsatornák, tiltok és főkében búvárszivattyúkat I elzárók, valamint a hidraulika-olajkamvák kiépítésének munkái nagyon lassítják. A hajózsilip alsófőjén egy acél billenőhíd is készül majd. Ez felemelhető és visszaereszthető lesz, hogy a hajók áthaladhassanak alatta, hasonlóan a londoni Themze folyó hídjához. A hidat és az egyéb vas- szerkezeti munkákat a Ganz-MÁVAG végzi majd generálvállalkozásban, s a gyár júliusban kezdte meg a felvonulást a szerelésekhez. A mozgatóberendezések olajhidraulikai szerkezeteit az osztrák MABEG- cég készíti el. Az V. ütemben a vezetőmű-, móló, valamint az öb- lözetek földmunkáit végzik el, s ezeknek 1972. szeptember 30-a a befejezési határidejük. A nagyszabású építkezésnek elsősorban az lesz a célja, hogy kizárja a nagy dunai árvizeket, s így a védelmi vonalat 54 kilométerről 2 kilométerre rövidítse le. További feladata a jégtörőhajók téli kikötőjének és a szekszárdi hajókikötő lehetőségének, valamint a Sió menti öntözéses kultúra kialakítása. Ezenkívül a Sió-program részeként befolyásolja majd a Balaton vízgazdálkodását is» Ballabás László Hetenként autók százai suhannak végig a Kecskemét—Soltvadkert közötti 54-es számú úton és a benne ülők már hónapok óta azt tapasztalhatják, hogy Bocsa határában elterelik az utat. A főúton ugyanis hosszú idő óta tátong egy árok, amely fölött majdan hidat fognak építeni. Egyelőre azonban hiába keresne az ember egyetlen árva lelket is a műtárgy környékén, mert ott senki sem tartózkodik, s ennél fogva nem is dolgozik. Akaratlanul is felmerül a kérdés: ki csinálja ezt a hidat, illetve ki nem csinálja. Naivság volna azt gondolni, hogy olyan egyszerű kinyomozni az ügyben illetékest. Nem untatom az olvasót a részletekkel — telefonok, telexüzenetek ide-oda — lényeg az, hogy kiderült: a kivitelező az Alsó-tiszavi déki Vízügyi Igazgatóság, amelynek Szegeden van a központja. Miképpen kerülnek a szegediek Bó- csára? Erre a kérdésre nagyon is „logikus” a válasz. Megyénk ugyanis három vízügyi igazgatóság hatáskörébe tartozik: az Alsó-dunavölgyi. azAl- só-tiszavidéki és a Felsö- tiszavidéki igazgatóságokhoz. Nos az említett hídnál a szegediek hatásköre érvényes. Ezt persze csupán mellékesként említettem. Miért nem épül a híd? Erre a kérdésre az alábbi választ kaptuk Szegedről a már említett igazgatóság főosztályvezetőjétől, Wolf Mihálytól telexen: „Géotáviratra válaszolva értesítjük ho,rv az 54-es számú úton épülő hidat mi készítjük. A , híd építése vákuumkutas talajvízszint süllyesztés- j sel történik. A szükséges I vákuumberendezés eddig nem állt rendelkezésünkre. A Kiskunhalasi Építőipari Vállalattal történt tárgyalás alapján megrendeltük a berendezés telepítését és kértük az azonnali felvonulást. A híd építése előreláthatólag október 1-ig befejezést fog nyerni, addig a terelőúton a forgalom biztosítva van .. .” A forgalom valóban „biztosítva van" a tere- lőn, de ha az ember azt látja, hogy egy munkának nekifogtak és abbahagyták — választ keres a szokatlan jelenségre. Kielégítő e az igazgatóság válasza? Aligha! Amikor ugyanis hozzáfogtak, már tudniuk keä- lett a kivitelezőknek, milyen eljárással fogják építeni a műtárgyat. Miért kezdtek hozzá, ha egyben azzal is tisztában voltak, hogy nincs vákuumberendezésük? A késést ugyanis — a válaszból következtetve — kizárólag ennek a szerkezetnek a hiánya okozza. Végül engedtessék meg kételkedni az október 1- hen megjelölt átadási határidőben. A „nagy csönd” az átvágott út körül ugyanis feltűnt a megyei tanács illetékes osztályának is. Onnan egyenesen a KPM Közúti Főosztályához írtak az ügyben, s azt a választ kapták. hogy határidő-módo- sHás történt az átadást illetően, s tudomásuk szerint az ni dátum: 1972. március 23. Meggyőződésem, hogy az „igazi” dátumot senki sem tudja, s a két helyről kapott kétféle válasz is egyfajta — meglehetősen elterjedt és közismert — elterelés —dorgál—
