Petőfi Népe, 1971. június (26. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
Az ifjúság érzelmi életéről I A Magyar Pedagógiai Társaság Bács-Kiskun megyei tagozata 1971. április 5-én, Kecskeméten tartott tudományos ülésén az ifjüság helyzetével foglalkoztak. A közérdekű témára való tekintettel néhány előadást, hozzászólást, rövidítve közlünk. A technika szédületes fejlődésének korában élünk, s ebben a gyorsuló időben érzelmi életünk is változik, alakul. Nem mindig kedvezően. Kétségtelen, hogy a gazdasági, technikai gyors ütemű előretörés a mai ember intellektusát duzzasztja elsősorban. Érzelmi életünknek nincs elegendő lehetősége, ideje a kibontakozásra, nemesedésre, árnyalt színeződésre. A CSALÁD Ez a megállapítás — úgy vélem — mind a felnőttekre, mind az ifjúságra egyaránt vonatkozik. A felnőttek túlterheltsége fáradtságot szül, s a fáradt ember könnyen közönyössé válik, a közöny pedig nem kedvez a nemes érzelmek kivirágzásának. Az ifjúság többször tapasztalható közömbössége, érzelmi fakósága nagyon sokszor onnan ered, hogy a felnőtt, a szülő, aki gyermekének nem tudott mindig igazi apja, anyja lenni, az ifjú mellett sem tud jó vezető, tanácsadó, barát, vagy kezdeményezésre, önálló életforma keresésére serkentő erőként szerepelni sem a családban, sem az iskolában, sem a munkahelyen. A felnőttek életében tapasztalható ellentét, szó és tett között, az ifjú ember csalódásainak válik okozójává. Az idősebbeknek kijáró szeretet, tisztelet, hála, bizalom érzése sokszor ezért hiányzik a fiatalság életéből. Természetesen az eddig vázolt tünetek nem általánosíthatók. Közhely, hogy a család harmonikus érzelmi légköre a tanulók családon kívüli reakcióiban is kedvezően tükröződik. Ugyanez vonatkozik az iskolára, munkahelyre is. De olyan fiatalokkal is találkozhatunk, akik az otthoni viharoktól nem durvává, közönyössé válnak, hanem hősiesen hordozzák terhüket, s ellenállnak az ilyenkor szükségszerűen jelentkező bomlasztó érzések elburjánzásának. A KÖRNYEZET A szocialista társadalomban a munkás- és parasztszármazású fiatalok előtt megnyílt az érvényesülés útja. Ez a tény növelte nagyon sok ifjú biztonságérzetét, munkakedvét, optimizmusát. A mai fiatalok nagy része könnyebb és kedvezőbb életkörülmények között élhet, tanulhat, dolgozhat, mint szülei. Ez olykor, sajnos, felelőtlenséget, elbizakodottságot is vonhat maga után. Sok igazság van abban, hogy a mai öregeknek nehezebb volt a fiatalságuk, s ezt a mai fiataloknak jobban kellene méltányolniuk; több szeretettel, hálával kellene viszonozniuk a társadalomnak, felnőtteknek, szülőknek — értük tett áldozatait, fáradozását. Felbecsülhetetlenek azok az érzelmi hatások, amelyek társadalmunk kollektivizmusából erednek. Egymás segítése, megbecsülése, a közösség szeretete, mind olyan érzelmek, amelyek iskoláink, ifjúsági szervezeteink, kollégiumaink, üzemeink, hivatalaink részben már megvalósított, részben megvalósitásra váró feladatai is egyben. A SZERELEM Ifjúságunk érzelmi élete alakulásának harmadik fő forrása biológiai természetű tényező. Mai fiataljaink jobban táplálkoznak, általában gyorsabban fejlődnek, magasabbak, erősebbek, mint elődeik voltak. A meggyorsult szellemi és testi fejlődés szükségszerűen meggyorsítja a különböző nemek egymáshoz való közeledését is. Világjelenség ez aminek egyaránt van jó és rossz oldala, A fiataloknak ma már nem kell annyi akadállyal megküzdeniük, mint régen; a konzervatív családi hagyományok ma már nem akadályai egymás gyorsabb, őszintébb, reálisabb, igazabb megismerésének, az érzelmek, a szerelem kibontakozásának. A képmutatás, az irreális ábrándozás ma már nem okoz any- nyi kárt a fiatalok között, mint régebben. Ebben se- gít a koedukált tanítási rendszer is. Számolnunk kell azonban a káros következményekkel is. Nagyon sok esetben a szerelem nélkülözi azokat a színfoltokat, amelyek ezen érzelem lényegéhez tartoznak, így a finomságot, a megbecsülést, odaadást, lelkesedést, hűséget, helyettük sokszor okoz disszonanciát a durva hangnem, a felelőtlenség, a közöny, esetleg gyűlölet. A szexhullám szabad áradásának élvezői igen sokszor áldozatok is. A gyorsuló időben sem ártana az érzelmek fegyelmezése, okos lassítása. SPORT, KULTÜRA Korunkban a testnevelés, a sport szerepe a növekvő testi energiák következtében is fokozódik. A testnevelés, a sport az egyoldalú intellektualizálódástól is megóv, egészséges ellenpólusává, kiegészítőjévé válik az intellektuális érzelmeknek. A sport öncélú, sokszor foglalkozásszerű művelése, kiszakadva, kiemelkedve a személyiség fejlődésének komplex folyamatából, azonban ifjúságunk érzelmi életét is torzítja, leszűkíti. Az élet egyéb, komolyabb feladatai iránt mutatkozó közöny, felelőtlenség, egészségtelen versenyszellem, rekordhajhászás, fölényeskedés ifjúságunk érzelmi életének nem kívánatos tünetei. A kultúra elgépiesedése, a rádió, a televízió sem mindig hat kedvezően a pozitív érzelmek táplálására. (Különösen a tv műsoraira kell itt gondolnunk.) Ma már megszokott látvány: a szabadban sétáló fiatalok, kezükben, vagy vállukon táskarádió. Mintha kiveszőben lenne a természetben való önfeledt gyönyörködés, mintha a modern tánczene muzsikája már a természetben sem hagyná magára az embert, a fiatalokat. TORNYAI JENŐ tanár A szegedi határban nemrégiben még a Rózsa Sándorral való komasággal volt szokás hivalkodni. Ha hihetnénk a sok dicsekvő beszédnek, bízvást megállapíthatnánk, hogy a nevezetes haramiának nemcsak a híre volt rendkívül nagy, hanem a rokonsága is. Mostanra aztán változott a helyzet: divatba jött a táj jeles írója, Móra Ferenc. Nagy a szegedi tanya- . világ, Móra is sokfelé megfordult, de az azért nehezen hihető, hogy minden félreeső dűlőben annvi ismerősre tett volna szert, mint ahogy azt az itteniek makacsul állítják. A szóbeszéd szerint kisebb hadsereget lehetne összeállítani azokból, akik — saját bevallásuk szerint — jól ismerték az írót, és nemcsak néhány szót váltottak, hanem közelebbi ismeretségbe is kerültek vele. Bár az itteni népélet kiváló ismerője és megjelenítője kétségkívül barátkozó ember volt, földijének tekintett minden kétkezi munkást, akivel csak összeakadt. De azért csak tamáskodtam, amikor egy zegzugos Iskolai pince kazánházában elémállt egy hórihorgas ember, és eldicsekedett vele: ő bizony személyesen is ismerte Móra Ferencet, aki szüleivel olyan barátságba keveredett, hogy nemcsak szívességet tett nekik, hanem írt is róluk. — Aztán mit? — Hát azt bizony nem tudom, mert nem tudtuk soha mögszörözni. Hanem, akik voltak nálunk ásni, azok mondták. A régészek, S mint kiderült, a hórihorgas férfiú famíliájáról szóló sorokat jó negyven esztendeje vetette papírra az író — és annak is van már egy évtizede, hogy összegyűjtött műveinek „Fele se tudomány — Utazás a föld alatti Magyarországon” című kötetében újra megjelentette ezt a tárcát is a Magvető Kiadó. * * * A4 óra még e névvel illette e helyet: Insula Lebő. ■ * Az insula szigetet jelent, latin szó. a Lebő viszont tősgyökeres helyi név. Akik adományozták, valószínűleg mit sem tudtak a rómaiak létezéséről... Előbb átal kell menni a Tiszán. Komp nem jár, hanem van helyette pontonhíd. Nyöszörög, himbálódzik az autó súlya alatt, de azért elég jól bírja magát. Még néhány méter, és már ott is vagyunk a túlparton. Mögöttünk, messze: Tápé. A Porgány felé kacskaringózó út kőtörmelék és sártenger. Messziről idelátszik a ma- roslelei templomtorony. Jobbról meg-meglebbenő ezüstös szalag a látóhatár alján: jegenyesor. Mellette ártéri erdő. Előttünk meg, öreg fákkal körültűzdelve tekintélyes domb. Tetején fehér falú tanya. Ez itt köröskörül — illetőségét tekintve — a tápéi rét. A közepében pedig: Lebő. Tavaly, amikor előbb a Maros, maid nem sokkal később a Tisza elöntéssel fenyegetett itt mindent, ez a domb még a legnagyobb veszély idején is biztonságos helynek látszott. Bármekkorára dagadt az ár, tetejéig úgysem ért föl. Kitapasztalták és jól tudták ezt már a több ezer évvel ezelőtt idevetődött, majd itt megtelepedett emberek is. A nem sokkal lentebb egymásba olvadó két folyó hordta ide. ki tudja, mióta a homokot, kavicsot, meg mindazt, amit forrásvidékétől idáig sodort. A halom nőttön nőtt, mígnem dombbá magasodott. Megszilárdult, megkeményedett, hátán gyökeret vert a növényzet, és nem volt messze az az idő sem. amikor elvetődött erre az e tájon kóborló ember, hogy fölfedezze. maid birtokba vegye. Valaha hatalmas lehetett a két folyó árterülete. És aki azon átvergődött, szembetalálta magát a fenyegető szélességű Tiszával vagy a Marossal. E dombon megtelepedtek tehát többszörösen is biztonságban érezhették magukat: az elemek és az ellenségek váratlan támadásától nem kellett tartaniok. Egymást hosszú sorban követő nemzedékeik hűséggel ragaszkodtak e helvhez, amely még ma is — noha már sokszor megvallatták a kutatók — kincsesbánya a régmúlt emlékei iránt érdeklődő régészek számára. Jó négy évtizede Móra bolygatta meg ásójával e dombot, és a fél holdnyi területről kocsiszámra hor- datta a szegedi múzeumba azt a sok „himmit-hum- mit”, ami a kő- és rézkorszakban itt élt emberek temetőjéből, falujából öt-hatezer év után megmaradt. Aztán itteni tapasztalataiból írta meg az „Insula Lebő”-t, amely — ahogy ő mondta, akár — „Levél is lehet a pénzügyminiszter úrhoz”. — Hogy is volt az Piros? (Tán csak megbocsát nekem az idestova már hetvenöt éves özvegy Farkas Mihályné, hogy a hatás kedvéért úgy szólítottam, mint ahogy egykor az író tisztelte.) — Hát úgy — telepedik le a kemencepadkára —, hogy hét évig vártam az uramra. Kislány voltam még tizenkettőben, mikor elszerettük egymást. Nemsokára el is vitték katonának. Dalmáciában szolgált, és mikor kitelt volna az ideje, gyütt a nagy háború. Én vártam rá, hűséggel. Leveleztünk is. Mikor aztán elszabadult a frontrul, mögesküdtünk tizenkilenc júliusában. Semmink nem volt. Az uram is katonaruhában röstellködött a pap előtt, mert civil gúnyára nem telt. Igaz, örököltük a tanyát, itt a dombon, de az olyan hogy ha Szögedön esött, itt mán csurgott is a nyakunkba. Hát hogyné lőttünk volna azon, hogy fordítsunk a sorsunkon. Béröltünk öt kishold fődet, aztán, hogy kocsit-lovat vöhessünk, eladtunk mindönt. Ügy higgye el, ahogy itt állok, hogy még a dunyhát, mög a fejünk alól a párnát, de még az uram zsebóráját is. Mikor leszakadt rullunk a lábbeli, mezítláb jártunk a fagyban kukoricát törni részre Tápé községbe... — Egvször aztán magához hivatott bennünket a Bogos Béla esperös úr azzal, hogy fogjuk ki a fődjit. „Bevetik lucernamaggal. Az első év termése a maguké. Jövőre a harmadát, később meg a felét én kapom” — mondta. Hamar mögegyeztünk. Hanem a második évben eladta az esperös úr a mi lucernánkat is. Pedig előző nap kilenc komát hittünk segítségül, kötöttük. Reggel már rakták is a szekerekre. — Mink nem nyugodtunk azért bele a dologba. Né- medy ügyvéd úr segítségivei pörre vittük a dolgot. Az esperös úr tízünkkel szömben is megesküdött a bíróságon a maga igazára. Mink is mögesküdtünk. Három évig pörösködtünk... — És aztán? — Mögnyertük. — Hogyhogy? — Nem büntettek mög bennünket. * * * __ A ztán vergődtünk tovább. Az uram homoki származék volt, mög akart próbálkozni a borral. Kiváltottuk hát az engedélyt. Kicsiben nem engedték a botot, csak ötven literiivei árulhattuk. lav lőttünk bornagykereskedők. Egy kocsi ital volt a tő kénk. Annyi haszonnal adtuk tovább, hogv mögfeleU egy jó fuvarkőccségnek. De még így is irigvködtek ránk a maroslelei kocsmárosok. Föl is jelöntöttek bennünket, hogy kicsiben mériük a bort. Nyakunkra küldték hamarost a fináncokat. Akkor már itt volt a Móra igazgató úr is. A munkások ásták az árkokat mög a gödröket. Ü ott állt a szélin, szíttá a szivart. Ingujjban volt. Mög mellényt viselt. És fülelni kezdött, amikor a fináncok kiszolitot- ták az uramat az árokbul. Nem szólt ü bele semmibe, csak amikor mán elkotródtak a fináncok, akkor kér- dözött mög bennünket, hogy is lőttünk mink bornagykereskedők. Osztán mert mögengedtük neki, hogy föltúrja az udvar gyöpit, ü ott mindjárt mögígérte, hogy húsz nap múlva mögszörzi nekünk a törvényös italmérési engedélyt... — És megszerezte? — Mög az. Tíz nap múlva mögkaptuk. Jó embör volt az igazgató úr. Pedig hogy szégyülltem magam előtte, mikor bevezettem nálunk a tisztaszobába ... (Hogy is írta? „Jaj, Piros, ha tudnád, hogy a tekintetes úr is ilyen szobából szakadt ki a világba”.) — ... Aszonta, hogy a mi ágyterítőnk pont olyan rongyos, mint amilyen az ü édesanyjáé volt. Mögvan még most is. De mán inkább csak a dunctosüvegeket szoktam vele takargatni. — Mikor itt ástak az embörei, gyütt mindön nap. Sokszor möghíttam ebédre. Egyfélét főztünk, mikor mit, azt. Paprikás krumplit, krumplistarhonyát, krumplilevest. Nagyon szerette a túrós száraztésztát. Mondtam is neki, mönnyön a kenyereskosárhon, amikor csak jólesik. Ott az élelmünk, ögyön. Mindig aszonta, olyan kenyeret sütök, mint az édesanyja az ü gyerökkorá- ban. — Egyször kiüzent, hogy vögyünk neki birkát. Nekünk nem volt. Együtt vittük be az urammal. Ü is bevezetött minket a szobájukba. Aszonta neköm: látja. Piros, ez se olyan úri szoba, mint amilyen a fölsőbb- ségnek van... De bizony azért csak úri szoba volt az. Később mögvendégölt bennünket kávéval, süteménynyel. A gyerököknek mög rántotthúst küldött. — Amikor kigyütt hozzánk a barátaival, mindig föl- emlögette, hogy ez az ű kocsmája. A társai mög tűnő- ködtek, hogy festőgatyában várja űket a kocsmáros. * * * A z akkor harmincnégy éves Piros ma már a het- venötödik évét tapossa. Haja megfehéredett, arca sárga lett, elráncosodott. De régi mozgékonysága csak nem veszett ki egészen belőle. Mondom is neki: — De jól bírja magát, néném ... — Jaj lelköm — veti rám a pillantását —. tízfajta nehéz betegségöt állapított mög neköm a szögedi ór- vosbizottság... Az akkori Aranykalász Tsz-ből ment nyugdíjba a hatvanas évek elején. Férje, Farkas Mihály azt még megérte, hogy hat és fél hold földet kapjanak az osztáskor, de a nyugdíjkorhatárig már nem futotta erejéből. Még az ötvenes években elhunyt. S fia, akiről Móra egykor így emlékezett meg: ...... ebben a kis f ényes orrú, sasok-szaggatta ruhájú Fercsikében magamra ismerek”, ma meglett, jó ötvenes, családos ember. Erejének teljében van Ferenc öccse. Mihály is, aki egykor nekem, a zegzugos pince kazánházában az íróval való ismerettséggel előhozakodott. — Tudja — mondja Piros kint az udvaron, már bű- csúzkodás közben —, azt írta neköm akkoriban az emböröm még vőlegény korában Dalmáciábul, hogy kimögy majd Amerikába, aztán hoz sok-sok ékszert. Telt-múlt az idő, már régön a felesége voltam, amikor egyszer csak mögkérdöztem tülle: „Te apjuk, aztán mi lösz azokkal az ékszerökkel?” Különben hallgatag embör volt. de most széttörölte a bajuszát, osztán így felelt: „Ahun vannak ni, Piros, az ékszerök.” Elnéznem a keze irányába. A két gyerök állt ott... Ötöt világra, ük, ketten, hála istennek, mögmaradmi neveiködtek ... C ''•'ligát aztán a Piros. Egy darabig csöndben “ állunk a lebői dombon, majd látom, hogy ar•■-f'.iA néz. ar-e-re a jegenyesor ezüst szalagja beszegi a látóhatár alját, PAPP ZOLTÁN
