Petőfi Népe, 1971. május (26. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-07 / 106. szám

6. oldal 1971. májas 1 pénto* Kis csavar Kényszer- hely reá 11 ítás Kecskemét, nagyállamás, éjszaka. A rendőrség va­súti járőre szolgálatát tel­jesítve, egymás után néz­te végig a vasúti kocsikat. A meleg, tavaszi illatokkal terhes éjjeli órában ked­vetlenül világított elem­lámpájával az őrmester, az üresen álló padokra, cso­magtartókra. A lámpa fe­hér fénye végigsiklott a pádon, átfogta a egész fül­két, majd kihunyt. Az őr­mester fáradt volt már, amikor az utolsó kocsihoz ért. A lépcsőn egy szusz- szanásnyi időre megállt, s benn a kocsiban kezdte ott, ahol egy perccel ezelőtt abbahagyta: padló, ülés, csomagtartó, de ebben a pillanatban a fény megál­lapodott egy megmozduló rongy csomón. — Van itt valaki?! — kérdezte az őrmester, s közelebb lépett. — Csak mi .11 — Hal­latszott egy hang a sa­rokban. A lámpa fénye végre befogta őket, két maszatos arcú, foltos ruhás srácot — olyan 10—12 éveseket —, akik félve bújtak ösz- sze. — Hogy kerültetek ide? — csattant az őrmester hangja — miért nem vagy­tok otthon? ... Hogy hív­nak benneteket? Az egyik srác, a maga­sabb, az idősebb nem jött zavarba, s a rázúduló kér- désözönre világosan, őszin­tén válaszolt. — Bejöttünk a kocsiba, mert aludni akartunk... Haza már nem tudtunk menni, mert nem akartunk kiállni az útra „stopol- ni” ... Engem Emilnek, őt, az öcsémet — fogta kézen a kisebbik emberkét — Endrének hívják... — Igen — nyújtotta a szót az őrmester —, gyér­téit csak velem. — Kézen fogta a gyermekeket, s az őrsre vezette őket. A szo­bában, a két fiú kíváncsi­an fürkészte az őrmester arcát, várták a korholó szavakat, sőt talán a pofo­nokat is. Az őrmester azon­ban csak szúrós szemmel mustrálta őket, s az író­asztal mellett álló kétI székre mutatott. — Ülje! tek le.... Vacsoráztatok már? I — Két kiflit — mondta Endre —, de én éhes va­gyok. A rendőr egy szalvétát terített az íróasztalra, ke­nyeret, vajat, szalámit he­lyezett rá, akár csak ott­hon, amikor az ő gyerme­keit kínálja. A hangja morcos volt, arca félelmet keltő, de szemében ott búj. kált a gyermeket féltő apa minden gondoskodása. — Bicskátok van? — A két gyerek hümmögésére az őrmester tovább folytat­ta — egyetek, majd ezután jön a... vallatás! A gyerekek nem ijedtek meg, falták a kenyeret, a szalámit, s az őrmester mosolyogva nézte, hogyan rágnak, hogyan tömik ma­gukba az ételt. A gyere­kek jóllakottan törölték meg a szájukat, álmosan pislogtak. Az idősebbet, Emilt maga elé állította az őrmester, s kérdezgetni kezdte. A történet gyorsan kikerekedett. T. Emil és T. Endre két nappal ezelőtt gondolt egyet, s elindult Ócsáról. Az 5-ös úton egy darnbi'i ballagtak Kecskemét fele, maid integetni 'kezdtek az autóknak. Az egyik kocsi Inárcsig vitte el őket. Az út mellett egy épülő ház­ba húzódott be a két srác. ott aludtak, s reggel me­gint kiálltak az útra. Egy Trabant tulajdonosa hozta őket el Kecskemétig, aki­nek azt lódították nagyma­májukhoz jönnek. A férfi még négy forinttal megtol­ta az ingyenutazást: „Ve­gyetek fagylaltot” meg­jegyzéssel. A két gyerek takarékos­nak bizonyult, mert csak egy-egy forintért vásárait fagyit, a többi pénzt kif­lire költötték, mert éhesek voltak. Estig a várost jár­ták, s Emil ötletére az ál­lomás parkjában játszot­tak. Esteledett már amikor Endrének kerékpározni volt kedve. Emil gondolkodás nélkül elemeit egy kerék­párt a vasút épülete elől — száma: 33 855 —, s ka- rikázná kezdtek az utcá­kon. Késő éjszaka volt már, amikor belopóztak az üresen álló vasúti kocsiba. A két gyerek már édes- deden aludt a puhának ép­pen nem nevezhető vas­ágyon, amikor az őrmes­ter telefonálni kezdett. Nem sokkal később meg­tudta, hogy a nyolcgyer­mekes özvegy T. Emilné a fiúk szökése estéjén már kereste a gyerekeket, be is jelentette a rendőrségen. Egész nap nem tud velük lenni, hiszen Budapesten dolgozik, s így a gyerekek magukra maradnak. Az őr­mester nézte az alvó srá­cokat, akik otthagyták az otthont, s bár alig látsza­nak ki a földből, már el­követtek egy bűncselek­ményt. Egy darabig hall­gatta a gyerekek jóízű szu- szogását, aztán fáradtan, papírlapot helyezett a gép­be, megírta a jelentést... Gémes Gábor Hosszú útra indulnak a kádak A Lampart Zománcipari Művek több nemzetközi ki­állításon vesz részt az idén is termékeivel. Képünkön a kecskeméti gyáregységben csomagolás előtt ellen­őrzik az algériai nemzetközi vásárra készült fehér és színes kádakat. (Pásztor Zoltán felvétele.) „Osztályom a 4/1960. (X. 2.) ÉM—PM. sz., valamint az 1/1967. (VIII. 18.) ÉVM —PM. sz. rendeletek alap­ján hatósági kényszer-hely­reállítást eszközöl a Kecs­kemét, Kazinczy u. 21. sz., Reiszmann Sándor u. 16. sz., Bethlen krt. 48. sz., Széchenyi krt. 1. sz., Kasza u. 3. sz. és Czollner-köz 11. sz. alatti házingatlanok­nál...” — Így kezdődik az ügyirat, melyet a helyreál­lítás elrendeléséhez szüksé­ges költségvetés elkészítése céljából juttatott el az épí­tési és költségvetési üzem­nek a városi tanács vb il­letékes szakosztályvezetője. Magántulajdonú lakóépü­letek kényszerhelyreállítá­sa... — mennyi minden rejlik emögött! Az ott la­kók állandó rettegése az életveszélyt jelentő falak között, a szüntelen békét­lenség, tépett idegek... Legalább is — kevés kivé­teltől eltekintve — ezt ta­núsítják a tapasztalatok. Tegyünk azonban egy pró­bát, válasszuk a fentebb idézett címek közül láto­gatásunk' célpontjául pél­dául a Kasza utca 3. szám alatti házat. Az egyik fél jószándéka kevés Utcai frontját szemlélve, nem tűnik szembe semmi helyreállítani való. Sőt, az utolsó tágas ablakról ítélve, azt nemrégiben korszerű- síttethette a gazda. A jó­kora udvarra kerülve pedig az első pillanatban a tisz­taságot veszi észre az em­ber. Csak azután a ve­szélyt. Igen, a veszélyt, amely szinte a csodával ha­táros módon, eddig még nem következett be. A két lakónak otthont nyújtó udvari épületet bal­ra húzza, ferdévé teszi a megcsúszott gerincű, ócska tető. Falát az utcai ház fe­lől jókora, kétágú akáctörzs támasztja, védi a ledőlés- töl. — Jaj, tessék csak be­Bajuszos porcelánbabák Akinek, nem in­ge, ne vegye magá­ra. Ugyanez java­solható ruhára néz­ve, elsősorban férfi bűnözők számára. Az utóbbi időben két eset is igazolta e tanács helyessé­gét. S, hogy állítá­sunk általános ér­vényű, bel- és kül. földi példázatokkal támasztotta alá a sors. A belföldi ese­ményről a Pető® Népe május 5-i szá­mából értesültünk, amelyből kiderül, hogy ennek „hőse” földinlk, egy izgága lelkületű kecskemé­ti egyén. Ez az atyafi, fity- tyet hányva arra a társadalmi elvárás­ra, hogy ha már amúgy is büntetett előéletű, húzza meg magát, míg jó dol­ga van. —• megint hőbörgőtt. Ügy gondolva, hogy ha ittas, neki mindent szabad, a szó szo­ros értelmében aj­tóstul rontott apó­sa lakásába. Ro­kon, nem rokon, a kora hajnali órában felzavart papa, ala­posan megabriktol- ta a veszélyesen du­lakodó vöt. Ügy- annyira, hogy azt kórházban kellett rekonstrukció alá venni. A felépülés jé! sikerült. Elany- nyira, hogy a ga­rázda muksó az il­lendőségről is meg­feledkezett. Tudni­illik, hogy hálával tartoznék minda­zoknak, akik újfent visszaadták emberi formáját. Nem. ö ehelyett egy békés órában összelopkod­ta az ápolónők fe­hérneműit, köpenye­it, s mint a cikk cí­me mondja, nővér­köpenyben megszö­kött a kórházból. No nem sokáig élvezhette diadalát. A rendőrség rövi­desen elfogta, és őrizetbe vette. Per­sze, néki könnyeb­ben ment az olaj- ralépés, mint an­nak a dán fegyenc- nek, aki Koppenhá­ga egyik börtöné­ből elegáns női ru­hában távozott an­golosan. Igaz, mind a ketten fiatalem­berek, — a kecske­méti 28 éves, a koppenhágai 32. De ennek az aranyho­moki huligánnak egyenesen tisztelet- teljes külsőt köl­csönözhetett a szép fehér nővérköpeny. Aztán mai világ­ban, amikor olyan divat a férfiak el­nőiesedése haj, ken­dőzőszer, mozgás dolgában, ki figyel olyan részletekre, hogy nővérköpeny­ben grasszál ki a kórházból egy ba­juszos porcelánba­ba. Köpeny — kö­peny. Mert ha csu­pán valamelyik nő­vér fehérneműjébe öltözötten kezdi a meglógást, bizonyá­ra feltűnőbb lett volna. De így, még ha kapkodott is magára néhány kombinét, torpedó­nadrágot, ki gyana­kodott volna? Még ha kilátszik is a köpeny alól a ló ... izé... a férfiláb. Alá meg ki néz? A dán fegyenc többet reszkírozott a női toalettben. Si­került is meglépnie a börtönből, de úgy látszik, nem elégítette ki a si­ker feletti meg­könnyebbülés. Ezen túl is meg akart könnyebbülni, s itt veszítette el józan ítélőképességét. Le­het, roppant szorí­totta már a dolog, és az utcán nem akarta keresztbe rakni a lábát, hogy visszatartsa, meg ez nehézkes is lett vol­na menetközben. Betért hát a közté­ri illemhelyre. De az agyát is elborít­hatta a feszültség, mert úgy, dámának öltözötten a férfi­mosdóba tért be. Ezen a „kis dolgon” bukott le. A kecskeméti kórházi szökevény nővérköpenyben nyugodtan végez­hette dolgait. Ám ő is lebukott. Mi­ből is következik a tanulság, hogy: ad­dig jár a férfi bű­nöző női ruházat­ban, míg rács mö­gé nem kerül. Tóth István jönni és megnézni, hol tölt­jük álmatlanul az éjszaká­kat. Beteg, öreg emberek vagyunk, nem lehet már bírni ezt a folytonos rette­gést! — Bármikor ránk sza­kadhat az egész... — in­vitál keserű-panaszosan egyszerre két idős asszony is: Farkas Istvánná és To­ma Istvánná. Tomáék parányi szoba­konyhája hiába viseli ma­gán a rendet, tisztaságot szerető bérlő erőfeszítései­nek nyomait. A belső kar­bantartás, festés egymagá­ban kevés a fenyegető ve­szély ellen. S láthatóan, a két helyiség aládúcolása sem mentheti már sokáig a rogyadozó házat. Sok he­lyen megrepedezettek a fa­lak, „lelóg” a mennyezet. A tűzfalat meg már talán csak a gondolat fogja ösz- sze. Farkas Istvánék — ha­sonlóan gondos lakóra valló — szoba-konyhájában ugyanez a helyzet. — Tessék nézni, itt kí­vülről, az udvari részt is mi, magunk hozattuk rend­be. Összefogtunk a szom­széddal, ami tőlünk telt, megtettük. Legalább ez az egy fal tartja, különben már összeroskadt volna az épület. De több erőnk nincs. A házigazda pedig direkt a pusztulásunkra tör. Napon­ta elmondja: dögöljetek meg, ti ilyenek, meg amo­lyanok! — panaszolja Far­kas néni. Aztán szomszéd- asszonya, Torna Istvánná szól: — Ilonka, hozza, legyen szíves, a Lipcseiné kulcsát, mutassuk meg az elvtárs­nőnek azt a szobát is ... — S miközben az utcai ház­ban levő szoba-éléskamrás bérleménybe tartunk, Torna néni sorolja: 1962-ben kezdődött — A házigazdáról nem beszélek, most nem is tud­juk, hogy hol dolgozik. De a felesége szorgalmas, tisz­ta asszony, a munkahelyén kiváló dolgozó. Mert ma­napság megbecsülik a jó munkaerőt És nekünk mégis pokollá teszik az éle­tünket. Mert tetszik tudni, 1962-ben 22 ezerért meg­vették a ház fele részét, három lakóval együtt és most a legkegyetlenebbül szeretnének szabadulni tő­lünk. Csak lenne hová menni! De a fiataloknak sem tud lakást adni a vá­ros, hová tehetne hát min­ket? Megpróbáltunk mi már mindent... A 68 éves Lipcsei György- né félhomályos szobácská­jábán is hasztalan a rend. A falak fürtösek, a plafon itt is „lóg”, mintha a pad­lásról szándékosan kívánt volna behuppanni ide va­laki. — Szegény Lipcseiné a kórházban van. Eltörött a karja. Tavaly is azzal ke­zelték, akkor a házigazdáék törték el... Per volt belő­le, el is ítélték az háziasz- szonyt — magyarázza To­ma néni. Aztán otthonosan, az asz­talon levő kézitáskából egy írást vesz elő. 1963. április 1-én kötött megállapodás arról, hogy az 1938 óta itt élő Lipcseiné elcseréli szo- ba-konyhás lakrészét a mostani bérleményére az új házigazdával. Ennek fe­jében Szabó Gyuláék 1963. május 31-ig felhúzatják a I kéményfalakat, kicserélik a 1 parányi ablakot, mozaik-1 lappal boríttatják be a föl­des szobát. Sok év eltelt azóta, s á megállapodás — papíron maradt... Téglahegy az udvaron Íme, látogatásunk igazol­ta: nem fogtunk mellé a kényszer-helyreállítás előz­ményeinek képlet-felvázo­lásában: rettegés az életve­szélytől, békétlenség, tépett idegek. Legalább is az ál­dozatok, az idős lakók ré­széről. Mert a házigazda, mintha szánt szándékkal várná a bajt, az időette, s már régen javításra szo­ruló falak összedőlését. A Kasza utca 3. szám alatti háznak — mint nem egy hasonlónak — vaskos aktacsomója van már a vá­rosi tanács illetékes szak­osztályán. Panaszbeadvány, fellebbezés, határozat. Az­tán újra fellebbezés, eluta­sítás, bírság kiszabása, és megint panasz, és ismét ha­tározat, és újbóli fellebbe­zés, miközben az ügyiratok tárgya: az amúgy is öreg lakóépület állaga rohamo­san romlik (ha még egyál­talán romolhat). Az utolsó, a kényszer­helyreállítást elrendelő vá­rosi tanácsi határozat má­sodfokon, a megyénél való megpanaszolásánál azonban érdemes megállni. Mégpe­dig azért, mert a házigaz­da ezúttal rossz anyagi helyzetére hivatkozva nyúj­totta be fellebbezését. Hol­ott... Tény, hogy a saját er­szényébe mindenki maga lát bele. Csakhogy az is ta­gadhatatlan, hogy Szabó Gyuláéi! udvarán négy év óta mintegy tízezer dara­bos téglahegy áll, kitéve az időjárás pusztításának. (De sokan örültek volna tavaly, ha hozzájuthatnak!) S a pince is őriz kellékeket az építkezéshez! Csakhogy — nem a lakók számára... S ebből is kiviláglik: a házigazda szándéka egyér­telműen nyilvánvaló. A jó szándék, a hajlandóság hí­ján ezért volt szükség a kényszer-helyreállítás elren­delésére. Mert Szabó Gyula panaszát — érthetően és jogosan — elutasította a megyei tanács elnöke. f* Megértéssel könnyeben áthidalható A kis ház megjavítása után — remélhetőleg rövi­desen — helyreáll a lakók biztonsága. A helyreállítás költségét — az állami kö­vetelés teljes összegének megfizetéséig — Szabó Gyuláék terhére jegyzik be jelzálogként a telekkönyv­ben. Mégis, nagy kérdés marad nyitva: megszűnik-e a békétlenség a házban? És a Kasza utcaihoz ha­sonló többi házban? Kecskeméten is tömérdek erőfeszítés történik a la­kásgond felszámolásáért. Mégis, hosszú időre van eh­hez szükség. Az esetben méginkább, ha a lakóépü­letek szándékos hanyago­lásával, s nem ritkán ron­gálásával a probléma fel­számolásával ellentétes erők is hatnak. Régi igazság: megértés­sel, jó szándékkal, egyszó­val emberséggel, jó légkör­ben minden gond könnyeb­ben áthidalható. S ez alól nem kivétel a lakásproblé­ma sem. Perny Irén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents