Petőfi Népe, 1971. május (26. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-13 / 111. szám
Remélteik ' etés az illtzí ( Próba: — Tiborkám, az ablaktól előre lépsz, nekiütközöl az oszlopnak és a közönség felé fordulva az mondod: „Oszlop” ... — Nem a szék mögé bújsz, hanem elé, mert az „öreglány” az ajtón jön be... — Nem, nem a kisasztal alá bújsz, hanem az íróasztal alá, úgy . ■. — Jó, akkor elölről kezdjük, Kálmánkám! — int a rendező a zenekart helyettesítő zongoristának. — Végszót kérek! Indul a jelenet! Forgács Tibort, a Kecskeméti Katona József Színház Jászai-díjas művészéit, próba előtt az öltözőjében sikerült „elcsípnem”. — Ugorjunk „fejest a témába” — mondom —, talán jobb a beszélgetést a közepén kezdeni. Forgács Tibornak mit jelent a színház? — Először azt, mint minden színésznek, akinek tényleg köze van a színházhoz — az életet; azután a munkát és a művészi alázatot, ami nélkül nincs igazi teljesítmény; — A színész egyéniség. Minden szerepben másmás embert, jellemet kell alakítania. Az ön véleménye szerint a színész isak azokban a szerepekben nyújthat kimagasló teljesítményt, amely közel áll az egyéniségéhez? — Én úgy mondanám, hogy a színésznek először szuggesztívnek kell lenni ás másodszor egyéniségnek. Persze egyik nincs a másik nélkül, de ez az ámyalatbeli különbség lényeges. Nem minden egyéniségre figyelnek az emberek — a színpadon főiként nem, —, de a szuggesztívre odafigyelne!?;. A jó színész (karakterétől távol eső szerepekben is jól játszik. — Ismerkedésem a színházzal? — kérdezi mosolyogva magától. — Rég volt, nagyon rég. Húsz éve játszom. Gyermekfőszerepet alakítottam az „Asszony a lejtőn” című filmben — ekkor határoztam ed, hogy színész leszek. Nem is mondtam le tervemről soha. Tudatosan készültem a pályára. Apám szintén művészember volt, iparművész. A családom nem ellenezte, hogy erre készüljek. ■ ■ ■ ■ A színjátszásról vallott nézetei iránt érdeklődöm: — Sok kolléga van, akinek határozott állásfoglalásuk van — a színházzal kapcsolatos problémákról —, és beszélnek, vitatkoznak róla órákig, napokig. Ezek a „nappali színészek”. De legtöbbjüknek estére már nem marad energiája, hogy jól játsszon. A másik színésztípus a ,jnunkás”. Nem szövegéi, hanem csinálja a dolgát és azon van, hogy estéről estére újra alkossa szerepét és „jó” teljesítményt nyújtson. Én inkább felmegyek a színpadra és játszom, és kevesebbet beszélek a színpadról és a játékról. A színészeket artistákká is kellene képezni, ök is élet-halál harcot kellene, hogy vívjanak a produkció sikeréért. Ha a társuk lezuhant a trapézról, a produkció megbukott. Valamiképpen színészek közt is ilyen ösz- szetartásra lenne szükség, hogy minden idegszálukkal, reflexükkel a másikra figyeljenek. Mindenki mindenkiért legyen a színpadon, mert különben „lezuhanunk”. ■ ■ ■ ■ — Hogy illeszkedik szerepeibe? — Húsz év sok-sok kis és nagy szerepei, jó és rossz alakításai, után eny- nyit tudok mondani: Alázat kell az átéléshez, roppant nagy alázat, J ászai- aíjjal — 'és anélkül is. Csató Károly Falvay 'Klárival az jén a „Ismeretlen ismerős” pinceszínházban. premierA szabadszállási avarkori magányos sírból előkerült, feltehetően az V. század elején készített kúpos üvegpohárról Irt tanulmányt — mint erről lapunkban beszámoltunk — H. Tóth Elvira, a megyei múzeum igazgatóhelyettese. A tudományos körökben nagy érdeklődést keltő kiadványt eddig 20 külföldi múzeum, régé- v szeti Intézet vásárolta meg, vagy kérte cserepéldányként. Képünk a poháron látható egyik lovasalakot ábrázolja: díszesen felszerszámozott, kengyel nélküli, hátsó lábairól elrugaszkodó lovon ül. A lány, a fiú és a csizma A fiúnak érdekes foglalkozása volt, kábelszerelőként a postánál dolgozott. Reggel fejére húzta hetyke, ellenzés sapkáját és elindult az ázott, szakadt telefonvonalakat gyógyítani. Szerette ezt a munkát. Keze nyomán dugta fejét — nem a vízből —, hanem az akna mélyéről. — Szia, te csizmás, — csettintett. A lány egy pillanatig meglepetten nézett lorül — ki szólt vajon? — Szia, kábeles — vethatnak. Hazatér a három éve eltávozott hűtlen férj, a nagymamának egy csapásra több tucat kérője is akad, az unoka is gyorsan házasságot köt a kedvező lehetőségek hallatára és a boldog jövő ígéretében mindnyájan ott élnek a végül már egyre inkább tömegszállásra hasonlító lakásban. Az ígéret valóra váltása azonban egyre késik, pedig a család az építkezni kívánó nagyváValattal is „rokoni” kapcsolatokat teremtett. Az összezsúfolt reménykedő emberek élete így újabb és újabb vígjátéki bonyodalmakat eredményez — egészen a probléma nem mindennapi megoldásáig. P. M. Mi az a dolog, melyre Magyarországon oly sok ember, fiatalok és idősebbek annyira vágyakoznak? ... Hát a különálló lakás. Egy új és ön- álió lakrész, ahol ki-ki csupán azokkal az emberekkel él egy fedél alatt, akikkel önszántából költözött össze, és nem kell viselkedését, szokásait másokhoz igazítani, egyszóval olyan körülmények között tölti napjait, amilyet önmagának alakított ki. Egy ilyen reménykedő, nagy és egyre gyarapodó létszámú család életéről készült el a Hunnia Filmstúdióban Rényi Péter új, színes filmvígjátéka. PonFürdőszobai családi jelenet Mert ez az ígéret nem mindig kedvezően alakítja a „reménykedők” életét. Ezt- a példázatot Tol- nay Klári, mint családfő, és a mulatságos történet többi szereplője, Kállai Ferenc, Garas Dezső, Bárdy György, Pásztor Erzsi és az egyre növekvő családi közösség többi tagjai is egyöntetűen bizonyítják. A lebontásra ítélt budai házikó lakói ugyanis egyre •okosodnak az új la'zás 'Veretének hírére. A room közösség részcsalá- lokká alakul — hiszen a rendeletek értelmében régi lakhelyük helyett mindnyájan önálló lakást kapgyakran egy-egy városrészben csengtek újra a telefonok, A lány egy cipőboltban kínálta a tompa és hegyes orrú, tű és lapos sarkú, pántos és zártfazonú, szebbnél szebb női topánkákat. Magának a legkülönlegesebbek közül választott. Télen hajszál vékony talpú színes körömcipőkben libegett. Amikor azonban az idő tavaszíasra fordult, divatos csizmát öltött. Rendhagyó módon ismerkedtek meg. A fiú a hajdani Unicum-reklámhoz hasonló módon éppen kiA megtért férj és a fiatalok tosabban azoknak az embereknek a sorsát mutatja be, akikre egy új lakás ígéretével mosolygott a kiszámíthatatlan for- gandóságú szerencse. te észre a fiút —, mit csinálsz? — Téged vártalak, de most már megyek — válaszolt a fiú és egy lendülettel a föld felszínén termett. A további találkozásaik nagyon egyszerűen bonyolódtak le. Délután a fiú félszemmel az akna körül járó szépneműek cipellőjét figyelte. „Kiszűrte” a lánccal díszített nyári kiscsizma tulajdonosát, aki világszép lábára még díszkötésű harisnyát is húzott. — Szia kiscsizmás, már vártalak! — selmeci —
