Petőfi Népe, 1971. április (26. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

H anyaitt fekszik. Feje alatt nincs párna. Hogy ne kapjon tüdőgyulladást. Teljes arccal a mennyezetre vicsorog. Piszkosszürke szőke haját két hónapja nem nyírták, nem mosták. Ragacsos, undok galuska-csomókban szétfelkszik a feje alatt, válláig ér. Homloka őrült lámpa. Orra gyanúsan, hegyesedve válik ki az arcból.

Feküdt.

Az orvos nézte. Legyintett. A nővér feltűrte a beteg ingujját. Az orvos a felső karon felcsípte valahogy az összezsugorodott bőrt. Recsegve beleszákította magát a tű.

„Kórházi zárójelentés.. i A beteget ápolásba vettük 1945. szeptember 3-án. Kórisme: — Nephrolithiasis. Mindkét tágult vesemedencében jóformán az egészet kitöltő korállkő... kiválasztás; bal vese 6 perc 16 másodperc, jobb vese 8 perc 10 másodperc. Műtét: bal veséből zöld mandulanagyságú követ távolítottunk el. Műtét után exsiccatió — konyhasó-infúziót kapott. Secunder infectió miatt kétoldali amputáció vált szükségessé. Beteg szülei saját felelősségűikre Váci Mihály: visszautasították. Azóta a '

beteg állapota erősen romlott. A beteget nem gyógyult állapotban elbocsátjuk. 1945. december 24- én.”

hajnal, mint a balta éle. Szikrázott tőle a világ.

Hazaértünk. A kapuban, az udvaron, a tornácon fekete berlineres nők, ködmönös nénikék: álltak hajbókoló sopánkodássaL Fekete ruhás férfiak, levett kalappal. Egész éjjel virrasztva vártak ránk. Most kijöttek elénk Csend van. Csak a hó recseg a lassú kerekek alatt.

— Megjöttetek?

— Meg. Megjöttünk.' — Suttogás, összehajolnák a fekete kendős árnyak. Kosa kifogja a kapáló lovakat. Az emberek körülállják a szekeret

— Hogy vegyük le?

— Ki ne takarjátok! — Tanakodás. Végül áz egész fűzfakast kihúzzák a szekéraljból, bundástól, duny- hástól, betegestől. Négy férfi fogja, öleli a fűzfakast.

— Jaj, csak lassan!

A melegben áradni kezd A fűzfagallyak keserű illata. A férfiak leteszik a kast a földre Erőlködést kifejező arcuk fölém hajol. Felegyenesednek. Megváltozott tekintetüket nem veszik le rólam. Könyörögve néznek. Leveszik lassan a kalapjukat. Csak néznek merev és borzadóra nyílt tekintettel. Rokonok mind a négyen. Testvérek, szomszédok. Nem jön szájukra szó. Nem ismernek fel. Csak néznek.

És nem tudnak megmozdulni.

rosszéli téli este. Hull a hó. Ä villany nem ég.

Az asztalon a petrólámpa sóváran énekel. Anyám tésztát gyúr. A szoba sarkában félhomályban, fehér dunyha alatt fekszem. Hanyatt, párna nélkül — hogy ne kapjak tüdőgyulladást. Harmonikázom. A mellemre teszik esténként nagy háromoktávos harmonikámat. a szíjakat átcsatolják a vállamon. Én fekszem hanyatt. Bal kezemmel kihúzom a levegőszekrényt. Lehunyva a szemem. Jobb kezem, mint egy hemyó- rágta levél megmaradt erezete, legyezi a billentyűket. Szól a harmonika. Ezer sírású dudorás zása gyermekkorom óta naiv öröm nekem. A szünetekben beli al látszott az ablakon át: apám — óvatosságból — a ház előtt, az utcán az omló havat seperte. Suhog, dalol a nyírfaseprői laza vesszőcsokra, és rajta a por- pehely hó fúvódik, omlik. Hirtelen megszűnik a seprés. Gyors léptek. A küszöbön apám leveri a havat, belép, izgatottan suttog.

— Hagyd abba, hagyd abba! Gyorsan!

— Mi baj, mi történt?

— Megint itt az az orosz!

— Mit akarhat az?

— Mit! Mit!

H árom nap múlva nem bírtam tovább.

— Adjátok ide a harmoninát öcsém bálokba Jár.

• — De fiam, kihallatszik!

— Akkor kihallatszik!

— De azt mondják a szomszédok, azóta is minden este itt járkál az orosz az ablak alatt.

— Nem bírom már! Adjátok a harmonikát

Újra harmonikázom hát. Apám — óvatosságból — havat seper.

Mi az, újra kezdődik? Apám berohan. Topog, kiabál.

— Hagyd abba! Megint itt az orosz. Már itt van!

Én ki se nyitom a szememet, játszom tovább. A legerősebb regisztert nyitom ki. Mélyen zeng, folyó bőg a dalban. Apám topog, a vállam kopogtatja. Ingerülten kiáltok rá.

— Mit akarsz? Ki veheti el tőlem ezt az egyetlen mankót!

Apám áll, áll. Néz, gondolkozik. Káromkodik egyet.

— Hát jó! Akkor legyen! — Legyint egyet és kisiet indulatosan. Most én hallgatok el, kíváncsian hallgatózom. Apám az utcaajtóból kikiált.

— Jó estét! Mit akar? Jöjjön be!

— Jó estét! Nem akarok. Csak hallgatni egy kicsit. Erre járok.

— Jöjjön be! De csak jöjjön be! — apám odamegy, karjánál fogva vezeti befelé. Üt közben is szabadkozás. Apám, anyám és én folyamatosan értettük az orosz katonák beszédét.

Az ajtón dőlt be a párás hideg. Ott állnak ketten. Apám a székre mutat. Mellette fiatal, vékony katona. .Durva szürke köpenyén olvad a hó. Rövid, elválasztott haja összetapadt a meleg sapka alatt. Köszön, aztán hallgat. Áll, kényelmetlenül érezheti magát. Körülnéz. Meglátja a félhomályban a gyermekjáték- csillogású harmonikát. Szomorúan elmosolyodik, aztán le nem veszi a szemét róla. Csak jön, Jön közelebb, közben hol apámra, hol anyámra, aztán újra a harmonikára néz. Mosolyog a harmonikára. Nyújtja a kezét. Apám és anyám összenéznek, mozdulnak már mind a ketten, elszántan.' Hirtelen odalépnek.

— Beteg, nagy beteg a fiam. Az övé!

Az orosz rájuk se hederít. Az asztalra teszi a sapkáját A harmonika fölé hajol. Szemtől szembe látom az arcát. Huszonnyolc éves lehet Fáradt szomorú, nagyon szomorú. Kioltott szerelem a szemében. Egy gyermek sóvárog az arcán. Én értettem ót, mert tudtam, mennyire lehet a harmonikát szeretni. Anyám siránkozott.

— Jaj istenem! — Apám zsebredugta a kezét. Nézte, rettenetesen.

Az orosz meg egészen közelhajolt. Jobb kezét felemelte. Szokatlanul vékony és finom ujjú keze volt. Karja íve megtört. Keze élt — ujjai csodálatos élvezettel nyíltak szét, lágyan, lazán —, a simogatás, a dédelgetós, a becézés egy-egy dallama énekelt fel ezekről az ujjakról. Körülmutatta, aztán ujjhegyével

végigtapintotta a harmonikát. Mint a vak az ismerős arcot, úgy szólítgatta meg ujjai ideges simogatásával a harmonika csillogó berakásait, a hófehér billentyűket, a regisztereket. Ujjaival esetlenül nyomogatta le a billentyűket. Rögtön láttam, hogy nem tud harmonikázni.

Észbe kapott, felegyenesedett, aztán már az orosz katonák egy kicsit csinált, közvetlenkedő modorában folytatta.

— Haraso. Nagyon-nagyon szép!

Aztán? Most mi lesz? Csak állt zavartan. Anyámék néztek egymásra. Anyám újra elkezdte a régi trükköt

— Nagybeteg! Csak ezzel van. — Az orosz nem vette észre. Apám megemberelte magát. Széket tolt alá.

— Üljön le. Üljön csak le. Te meg most már har- monikázz, ha olyan nagy legény voltál, aztán majd meglátod mi lesz.

Én elkezdtem hirtelen azt a dalt, mélyet a temető jegenyefasorai alatt gyakorlatozó orosz katonáktól a nyáron tanultam: a Jablonkát.

Alma nyílik, virágzik a parton.

Száll a réten a tavaszi szél...

Mondd meg annak a büszke katonának,

Hű Katjusa mindig visszavár.

Ezt a refrént — a két utolsó sort — mindannyiszor egy másik regiszteren játszottam, teljes hangerővel, mélyzengésű hangszínekkel és dús jobb — bal kéz kísérettel. Vidám, győzelmes indulódallama van e két sornak. És az orosz ezt már nem bírta. Láttam, hogy itt már nem a harmonika kalandjaitól indul fel. Ösz- szevonta a homlokát, hirtelen a tenyerébe temette, aztán, hogy én halkabbra fogtam, türelmetlenül intett, hagyjam abba. Vártuk mi lesz, de ő azonnal összeszedte magát. Már próbált ránk mosolyogni.

Odaintette anyámat, megérintette a vállát.

— Mámká, Mámká! — és előtette tárcáját. Fényképeket szedett elő. Körbejártak a képek. Komoly, szép fiatalasszony és egy kisfiú mosolygott ránk. Nem tudtuk, mit mondjunk, összenéztünk.

— Szépek. Milyen kedvesek.

Az orosz sokára ezt mondta:

— Kaput.

XKttól az estétől gyakran üldögélt az ágyam mellett. Megtudtuk, hogy orvos, most orvos-főhadnagy. Szülei falusi emberek, nem tud róluk semmit. Most itt a tábori kórház egyik orvosa Néhány utcával arrébh. Kérte, hogy járhasson ide. Nagyon szereti a harmonikát gyerekkora óta, de neki sose volt

— Miért nem szereztél?

Legyintett. Kért, tanítsam meg harmonikázni. Megmondta nekünk a hosszú nevét is, de mi nem tudtunk belőle megjegyezni többet, csak ennyit: Názár. Názámak hívtuk. Ült órákon át mellettem és csak hallgatta, hallgatta a harmonikaszót Így aztán egyszer végignézte, mikor a városbeli egyik orvos, aki magánbetegként kezelt harmadnaponként, átkötötte a sebeimet. Itt sem ment sokkal különbül, mint a klinikán. A kötözés előtt kértem:

— Adjon fájdalomcsillapítót.

— Hogyne, hogy megszokja.

Elkezdte bepólyált lábamról legöngyölítem a gézcsíkokat. Végül csali a vastag vattaréteg maradt. Azt átitatta a vér és a seb leve. Mindkét lábból három— három üvegcső állt ki. Hegyük a vattacsomón át két centiméterre is kilátszott.

— Ne tépje le a vattát. Elájulok. Áztassa le! Áztassa le! Feltépi az egész sebet

Aztán ujjaival kíméletlenül kinyomkodta A sebet, alkohollal körülmosta, új vattát ég gézt rakott az eleven sebre.

Názár távol ült a sarokban. Gyakran felugrált, fel- alá járkált és cigarettázott.

A kezelés végeztével anyám az orvoshoz fordult:

— Doktor úr, nem tudtunk mára szerezni. De tessék türelemmel lenni, megszerezzük. Holnapután is tessék még eljönni. Egy héten belül meglesz, drága doktor úr!

— Nénikém! Az a két liter olaj nem sok. Nem éri meg amúgy sem, hogy én ide kibiciklizzem érte a város szélére. Ha nincs, hát nincs. Vigyék kórházba, ott sem hal bele. — Azzal elment.

— Mit mondott?

Názár nem értette pontosan. Anyám magyarázta neki. Názár káromkodott, aztán ezt mondta;

— Misa, én majd bekötözlek.

— Frászt! — kiáltottam ingerülten. — Nem érted. Názár, hogy én mar minden ox-vostól félek. Hanyag

disznóik voltaik, majdnem a két lábamba került. Láttad, hogy bánt velem ez is. Én nem merem, most — ne haragudj. Nem érted?

1^8 ázár még másnap is szótlan volt, csak a harmonikát hallgatta. De azért harmadnap velünk együtt várta a magyar orvost, eljön-e mégis? Vártunk, négyen vártunk. Az orvos nem jött Nem volt olaj. Názár felugrott, káromkodott és elrohant Apám korholt minket, amiért nem engedtük, hogy Názár kötözzön.

— Miért ne? Orvos — orvos.

— És ha még jobban elront mindent?

Zörögtek. Názár jött vissza. Mellette egy nő, katonaköpenyben. Gyógyszeres zsákot és orvosi táskát hoztak. Názár már nem kérdezett semmit Rendelkezett.

— Mamka, meleg vizet, lavórt, -törülközőiket

Nem szólhattunk most egy szót sem. Lesz, ami lesz,

nem halok bele. Néztük Názárt, mennyire megváltozott. A nő hallgatagon, szófogadó tisztelettel leste, dolgozott a keze alá. Ápolónővér volt Az asztalra szétrakták a műszereket, gyógyszert, kötszert. Názár egy port adott

— Vedd be, Misái — Aztán injekciót szívott fel a nővér. Názár beadta, öt perc múlva közönyös bódulatban, szinte álmodtam, ami történt velem. Názár mosta, sokáig mosta kezeit, aztán a nővér alkoholt öntött a kezeire. A gézt a nővér már lecsavarta. Názár felemelte a vatta szélét és ahol a sebhez ragadt, alkohollal addig- áztatta, amíg el nem vált a sebtől. Lassan, hosszadabnasan így áztatta le mindkét combomról a vattapaplant, mely már teljesen átitatódott. Alkohollal lemosta a sebfelületeket. Egy nagyméretű fecskendőbe öblítő folyadékot szívott fel a nővér, és Názár — nem nyomorgatta a sebeket — befecskendezte ezt a furcsa, jó illatú, hűs folyadékot.

Mire a kötéssel készen lettek, elnyomott az álom. Huszonnyolc órát aludtam egyfolytában.

Názár attól kezdve családtagként járt hozzánk. Minden szabad idejét ott töltötte, mindennel ellátott, amit csak elő tudott szerezni, hogy gyógyulásom segítse. Haemokakaót hozott nekem, ezt a kincset érő, ritka vérképző haemoglobindús táp- és gyógyszert, rengeteg Ultraszeptilt, annyi gézt, hogy tíz év múlva is volt belőle. Mikor az emberek melasszal éltek, ő nekem fazékkal hozta a cukrot. Enélkül nem gyógyulsz meg! — Almát kerített, mézet, bögreszám. És kétnaponként egy citromot! Mindent tömött belém. Táplálkozásomat nyomasztóan pontosan ellenőrizte. Tulajdoniképpen naponként többször pontos viziteket tartott, mintha az osztályán feküdnék. Lázat mért, hetenként egyszer súlyt mért a szomszéd tengeriT daráló malomból áthozatott tizedes mérlegen. Milyen körülményes volt!

— Nem báj, Misé!

Ha a vesém újra megfájdult, vagy egyet köhögtem, azonnal elhozta belgyógyász kollégáját

— Én sebész vagyok. — mondta —, amaz biztosabban ért hozzá:

— Sietni kell! Gyógyulj meg, mert én elmegyek. Májusban elmegyek.

— Nem igaz! — És bizony torkunkon akadt a szó.

Május első napjaiban kivitetett az udvarra. Apám

és az öcsém cipeltek ki. Szánalmas cirkusz volt. Názár .hozott a lakásáról egy hintaszéket, abba ültettek. Szédültem, hányinger gyötört. Hat hónap óta vízszintes testhelyzetben éltem. De most ott kellett ülnöm negyedórát. Názár ragaszkodott hozzá. Aztán egyre többet. Esténként és reggelenként — eddig is — tornáztatta a lábam. Felemelte, behajtotta, kinyújtotta. Tíz percekig. Először üvöltöztem.

Egy hét múlva aztán a hintaszékből felemelt ő és az öcsém. Hónom alá karoltak és vittek. Én mint a szalmával tömött bábu. Lábaim lógtak, mintha rongyból lettek volna. Názár kiabált.

— Lépjél rá! Próbálj lépkedni!

De bizony csak napok múlva éreztem, hogy a talpam alatt föld van. Hangyák tépték az izmaimat és szánalmasan összecsuklottak a térdeim. Hányszor kiáltoztam. — Hagyjuk abba, nem megy! Szégyellem! — Hány nap és mennyi veszekedés, nyögés, őrült türelem kellett ahhoz, hogy támogatásukkal megálltam 3 lábamon, egy-két másodpercre. Aztán, amíg az ágyamtól az asztalig léptem. Ketten tartották körém a karjaikat Egy lépés volt mindössze. Egy lépés! Megtettem, s rárogytam az asztalra. Aznapra Názár is elegendőnek tartotta ezt a teljesítményt. Így tanultam meg járni újra És Názár erőszakos volt, tornáztatott, káromkodott, biztatott és az öcsémmel együtt cipeltek hetekig. Végül ’is egy hónap alatt annyit éléit, hogy egy-két lépés erejéig egyik támogatóm karjai közül a másikba tudtam esni, bicegni.

— Nem baj! Megmozdult a lábad! A többit már ti is elvégzitek.

Egy hét múlva Bécsbe helyezték.

E

fc-gy hónap múlt el. Éjszaka volt. Olvastam. Esv- szercsak verik az ablakot.

Anyám felugrik az ágyból. Kinéz.

— Jaj istenem! Egy orosz. Mit akar? — és kinyitotta az ablakot y

— Mámká! — Názár borult a nyakába. — Misá hogy van?

Beengedtük.

— Názár! Hát te, hogy kerülsz ide?

— Gépkocsival megyünk hazafelé, a tokaji hídon at. Ott van a pihenő. Azonnal kell visszamenni Misa akartam látni, hogy vagy?

Egy óra múlva útnak is eredt. Most már én kísértem a kapuig. Éjszaka volt. Elment.

— Hé! Názár! Hová is mégy?

— Murmanszkba.

— Írjál!

— Írok, Misa!

Sose írt. Sose hallunk róla többet