Petőfi Népe, 1971. április (26. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-11 / 86. szám
Költészet n „Csak a törvény a tiszta beszéd” MILYEN ismerősek, milyen természetesen igazak ezek a szavak. Sokszor idézzük őket, de nem mindig gondolunk arra, hogy mit jelentenek, miféle igazság sűrűsödik bennük? Mi is az a törvény, amiről nagy költőnk beszél? A világ dolgainak olyan szigorú összefüggése, amely koroktól és helyektől függetlenül jelen volt kezdettől az ember sejtelmeiben, sorsában, majd később, tudatos gondolatiban. És jelen van ma is. Jelen van,- az ember szabadságvágya, az embernek ember utáni vágya, az egymásra találás vágya, az ismeretekre való törekvés, az egymásra utaltság ténye és az, hogy születünk és meghalunk. De törvény a tájban, népben, nyelvben való meggyökerezés valósága, a közösség formáló ereje, az emberség tisztelete, az anyaszeretet és a hazaszeretet. De felszólítás is az idézett verssor. Felszólítás a „tiszta beszédre”, az emberségre, az igazságra való törekvés. Közelebbről arra is, amit Petőfi csaknem egy évszázaddal korábban így fogalmazott meg: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni, Saját fájdalmad, s örömöd: Nincs rád szüksége a világnak!” Költői és emberi hitvallás ez is. Jöhetnek új korszakok, az ember eljut a „művelhető csillagokra", de e verssor igazsága nem veszít mai fényéből. Bennünket, magyarokat sokfelé a világon a költők népének neveznek. Nem véletlen ez sem. Ahogy a tv versmondó versenyén, amelyet nemrég elhunyt költőnk, Váci Mihály emlékére rendeztek, többször elhangzott, hogy szellemi nagyhatalmak vagyunk. Költészetünkre mindenképpen igaz ez. A lélekszám arányában kevés kis nép adott annyi nagy költőt a világnak, mint a magyar. S valóban, a költészet fogalmazta meg, Petőfi szavaival, azt a nagy igazságot, amelynek jegyében ma mind több nép vívja ki önállóságát, szabadságát. Ez a szó: a világszabadság. Nyelvünkön szépen, pontosan hangzik az időmértékes verteié*, mert kevés a magánhangzó-torlódás, szabályos a mély és magas hangzók váltakozása. NYELV NÉLKÜL a gondolat csak sejtelem. A szó ad formát érzésnek és ismeretnek. Általa lesz át adható. A nyelv zene és ütem. Ugyanakkor feloldódás is. Üt embertől emberig, kortól korig, múltból jelenbe Orosz István: József Attila és jövőbe. Az ember felejt, de a nyelv mindent megőriz. A költői nyelv pedig tudatos emlékezeti or múlás, ritmusba sűrít arcokat, cselekedeteket és igazságokat, életet és halált. Ez az ünnep tehát nemcsak költők, versek, szavak ünnepe, hanem az embereké, a valóságos életé. Soha ennyi verseskötet nem jelent meg, mint napjainkban. E tekintetben is világelsők vagyunk. Nálunk nagyobb népek költői nem egyszer elmondták, hogy egy kissé irigyelnek bennünket ezért. Élő angol, francia költők verseskönyvei csak ritkán jelennek meg ezernél na- <■ gyobb példányszámban; Magyarországon már évtizedek óta nincs ezer alatti példányszám. A KÖLTÉSZET ünnepe az emberi szellem ünnepe. Hiszen nemcsak a verset, a költőt, hanem a magasra törő emberi szellemet ünnepeljük, amely magában hordja a gyerekek tiszta beszédét, és a felnőttek tudatos, alkotó fegyelmét. Mindazt, amit szintén József Attila fogalmazott meg hitvallásként és útmutatásul: „dolgozni, csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. Kiss Dénes Erdő, falu Oszlik a hó, múlik a tél, szépsége megszégyenül, elveszti fogait, gyémánt-saiogású körmeit, szőre kihullik. Magasaik a fák. Magasból nézlek falu, füstölgő parányi csillag, nehéz, nyomasztó zsírok és zagyva borok bendője, tövis-szegénység tanyája, csikorgó lelkek csatapiaca, magasból nézlek falu, magasból, kenyerem és keserves kötelem, kis házam, hajlékom, hazám, ólam, aklom, küszöböm, Tejútig feltoronyló templomom, magasból nézlek, látom fényes ablakaidat, fertőzött kútjaidat dolgos fáradtjaidat és horpadt szívű vámszedőidet, csillog a tévé-feszület, lapul a loppogg gerenda, villa-nyéllel verik a tolvajra-éber kutyát, magasból nézlek falu, jézusi jászol, elhagynak újszülötteid, dörgő Danuvián és fekete vonaton robognak Jeruzsálembe, hisz mit adhatsz nékik: ostort, kapát, beleket rázó traktort, kő-gondot, pihe-pénzt, a kocsma ordibáló unalmát, félárva, fakó öregek görbülnek a répasorokoh, görnyed a kétszázhatvan-forintos remény, magasból nézlek falum, magasból nézlek, szárnyam, tekintetem fölötted köröz, talpam, tenyerem hozzád nőtt, hozzád fagyott. Oszlik az ikrás hó, múlik a tél, szépsége megszégyenül, elveszti fogait, gyémánt-saiogású körmeit, szőre kihullik. Magasak a fák, elérhetetlenek a rügyek. Lábamnál roncsolt levél, ősz fű, alul rohadt gyökér. Ne hagyj el hitem, varázsló vasharang! Gál Farkas: Meri- aki [űz... VÁCZI MIHÁLY EMLÉKÉNEK A nép nem szeretetre vágyik de jó munkára és kenyérre s magának érzi azt, aki tüzes lélekkel áll ki érte. Aki mezítláb hazatér s az ő gyalogútjait járja és rábukkan ott ősei cserbenhagyott igazságára, meghallja a csak csipogó sárgapihés panaszok hangját de jól tudja, hogy nem elég csak meghúzni a hit harangját. A hitnél több kell már ide: a tett — a tettek forradalma. Forradalom, szegények ökle szegények vasléptű hatalma. Te, aki Kelet felől jöttél magadból Dózsát mért csináltál miért, hogy lelked, húsodat égetted a hit trónusánál, jobbak lettünk-e, hogy dühöd maró lúgjával mostál minket fel tudtad e gyorsítani lustábban verő szíveinket? Megérte-é, hogy önmagad tüzében helyettünk is égjél bogy útmutató jegenye legyél az útkeresztezésnél hogy felfogd és jelezd nekünk nem a vihart, csak közeledtét amíg érzékeny lombodat sunyi, de vad villámok nyesték? Megérte-é, hogy beszaladd rossz tüdőddel a fél országot egy kérvénnyel, amelyben az öreg paraszt nyugdíjra vágyott vagy egy szegény sorsú diák (aki nemrég magad is voltál) bízott fejében s magasabb polcra vágyott a kapa-sornál? Megérte-é, hogy szívedet ezt az aláaknázott oltárt közvagyonná tedd, amikor méltatlanok is bitorolták? Megérte-é...? én jól tudom nem lehet kérdés, hogy megérte mert aki tűz, az ég, lobog s nem töpreng azon, hogy mivégre mert az éget és melegít önmagát adja, az a dolga. De egyszer őt is elviszi szívének túlpörgő motorja. Új könyv József Attiláról Méltán tarthatja bárki különösnek, hogy irodalomtörténet-írásunk mennyire éppen legnagyobb alkotóinknak adósa. Gondoljunk arra. hogy — hosszú, hosszú évek számtalan sürgetése, kezdeményezése ellenére — még csak hozzá sem fogtak szakembereink a Katona József-művek kritikai kiadásának előkészületeihez. Vgy gondoljunk arra: a költőről megjelent harmincnál több, többé-kevésbé rangos-színvonalas tanulmány ellenére nincs Ady életéről és műveiről korszerű értékelésű monográfiánk mindmáig. (Bóka Lászlóé torzó maradt, Király István munkája viszont csak a kezdet. Mellesleg: jó kezdet.) Hasonlót mondhatunk József Attiláról is. Igaz ugyan, hogy Németh Andortól és József Jolántól kezdve Fövény Lászlónéig és Tamási Attiláig, Szabolcsi Miklósig és másokig sokan írtak a legnagyobb magyar proletárköltőről, de ezek vagy csak a szubjektív, emlékezésre, vagy egyes részterületre korlátozódnak, s nem adnak teljes (s korszerűen láttatott) képet József Attila életének és költészetének egészéről. Arról nem is beszélve, mennyire hiányzik az esszéstílusban megírt, közérthető, mégis tudományos igényű, szakszempontból kifogástalan, mégis népszerű, sokakhoz eljutó monográfia irodalmunk legnagyobb alakjairól. Nos, a Móra Ferenc Könyvkiadó e hiány pótlására vállalkozott, amikor megjelentette most a „Nagy emberek élete” sorozatban Fodor András: Szólj költemény című kötetét. Ami legelsőnek szembetűnik: látszik, hogy költő (s nem is akármilyen) írta ezt a könyvet, mely életrajz is (történeti, társadalmi háttérrel), életmű-ér békelés is, műelemzések csokra is — de mindenekelőtt egy visz- szafogott, áradozásmentes, józan-komolyra hangolt vallomás a költőelődről, annak sorsáról, s költészetének kitapintható titkairól. A könyv számtalan erényei közül talán a higgadtan- okos, beleérző, olvasási kedvet csináló verselemzéseket említeném. S ami érdekes; nemcsak a híres-nagy verseket, a versóriásokat (A város peremén, Öda, Nagyon fáj, A Dunánál, Holt vidék) elemzi a megírás körülményeinek felrajzolásával, hanem a kevésbé ismert, de Fodor András szerint szerényebben megbújó remekműveket is. (Például a Gyöngy.) A másik, amit gyorsan említeni kell. az. hogy a költő életét, sorsát (s elsősorban műveit!) oly nagyon meghatározó szerelmeit, barátságait, családi és politikai — s irodalmi — kapcsolatait úgy ismertette, hogy közben az eddig kialakult, a köztudatba befurakodott előítéletek, téves nézetek, felfogások ellen a maga egyszerű eszközeivel-hangjával: a tények pontos ismertetésével megharcolt. Vagy, ha úgy tetszik: leszámolt. Itt csak a Vágó Márta-szakítás értékelését, a Babits- kapcsolatot, a Flóra-ügyet említem. Az olvasó sok érdekes dolgot is megtud, olyat, amiről eddig más fogalmai voltak. Hogy Flóra már megismerkedésük előtt elkötelezte magát Illyés Gyulának ... Megrendítő életút és életsors bontakozik ki előttünk a kétszázhúsz oldalas könyv lapjairól. A külváros mezítlábas kis proletárja, „az utca és a föld fia’’, ez a származását, egész életét, családi körülményeit tekintve oly szerencsétlen, oly kilátástalanul elárvult, örökké ütött, tépett, mindenki álal gyötört, mindenki szemében senki, rongyokban járó, éhesen csatangoló kis emberpalánta példát mutathat az egész világ munkásainak emberségből, látomásos forradalmi hitből, sziklaszilárd elkötelezettségből: ez szinte a csodát is meghaladja, azon is túltesz. Fodor András, a költő jól tudja: milyen elválaszthatatlan kapcsolatban, állandó kölcsönhatásban van költészet és társadalom, a mű és azt létrehozó-produkáló emberi élet. Ezért sikerült neki mindvégig — ha nem is végig egyforma erővel és következetességgel — úgy ábrázolni a költő életét, hogy a társadalmi-gazda- sági-polítikai háttér (még a nemzetközi is bizonyos mértékig) világosan — esetleg magyarázatként — ott lehessen az olvasó szeme előtt. Ez is nagy erénye a könyvnek. Igaza van Fodornak, amikor a József Attila-versek legfőbb jellemzői közt együtt említi a monumentalitást, a gyöngédséget és a közvetlenséget. A könyv lapjairól szemléletesen és rokonszenvesen lépnek elénk azok a kortársak, akik a költőt — így vagy úgy — életében (fejlődésében, költővé alakulásában) segítették. Ilyen volt Espersit János, Juhász Gyula, Hatvani Lajos, Szántó Judit. Kár, hogy arról éppen csak említést tesz a szerző, hogy a kortárs írók túlnyomó többsége nem ismerte fel életében József Attila rendkívüli tehetségét. Pedig lángelméje a megjelent (és visszhangtalan maradt) kötetek verseiből már kisütött. Ami számunkra külön érdekesség — s csak fokozza a könyv iránti érdeklődésünket —, az, hogy Fodor András Szabadszállás szerepét eléggé hangsúlyozza, mint József Attila költői fejlődésének befolyásoló tényezőjét. Érdemes ezzel kapcsolatban két mondatát idézni: „Ha ösztöneibe Öcsöd, tudatába inkább Szabadszállás rajzolódott bele mélyebben. Igazi, életre szóló faluélményeit itt szerezte." Büszke lehet a falu, amelyről egy világméretekben is jelentős költővel kapcsolatban ilyen mondatok látnak napvilágot. Végül egy nem ünneprontásnak szánt megjegyzés: Ha első pillanatban az öröm szólana is a recenzensből, amikor látja, hogy 23 ezer példányban jelentette meg a kiadó a művet, mégis elszomorodik utána, ha belegondol, hogy kétes értékű bestsellerek évek óta 40, 50, (sőt! 150 ezer) példányban jelennek meg. A nagy költőt életében nem értették meg. Sem politikai partnerei, sem pályatársai. Ma huszonhárom- ezer példányban foroghat közkézen az életéről szóló könyv. Kell-e beszédesebb bizonyíték, mekkorát fordult a világi Varga Mihály
