Petőfi Népe, 1971. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-28 / 74. szám
140 éve született Tóth Kálmán 1831. március 30-án született a bajai Zöldfa utcai szülői házban Tóth Kálmán költő és drámaíró, szülővárosának legnagyobb fia. Ez az évforduló alkalmat ad arra, hogy többször is emlékezzünk reá, azért a jelen Korda Vince kiállítása Kecskeméten Már kecskeméti gimnazista korában kitűnt rajztehetségével Korda Vince. 1918-ban vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. A Tanácsköztársaság hónapjaiban került ismét Kecskemétre, a jó barát Boldizsár Istvánnal az Iványi Grünwald Béla által alapított művésztelepre. Később Nagybányára költöztek, ott folytatták tanulmányaikat. Korda sem vonhatta ki magát az ott élő nagy magyar mesterek és a táj hatása alól. Ö is a szabad természet festői látomásait, az ember és táj bensőséges kapcsolatát kereste. A Magyar Nemzeti Galéria gazdag gyűjteményéből a mostani, kecskeméti kiállításra került 65 remek tusrajz, akravell, grafikai lap közül számos a nagybányai művészet igézetét sugározza. Korda, fiatalon megmutatkozó hajlandósága szerint kiváló művelője lett a rajznak. Ezen kivételes képességének köszönhette később, hogy a filmdíszlettervezésben világviszonylatban is páratlan sikereket ért el. A huszas években Kecskeméten, Nagybányán töltötte váltakozó idejét, de már sokszor megfordult külföldön is, elsősorban Párizsban, így a hazai hagyományok ötvöződtek az internacionális tanulságokkal. 1931-ben költözött végleg külföldre, és így újabb alkotásaiból csak elvétve található idehaza néhány. Tíz olajkép szerepel mostani, a kecskeméti múzeumban ma megnyíló tárlatán. A huszas évek legjelentősebb alkotásai a Franciaországban, barátjáról, a fiatal József Attiláról készült portrék, melyek közül egyet — a Petőfi Irodalmi Múzeum szívességéből — sikerül bemutatni. Ezen már a francia „Fauves” hatás is érvényesül, amit a modell beállítása, az erőteljes, tiszta színek, az enyhe torzítás tesz nyilvánvalóvá. Londonban telepedett le végleg Korda Vince, ahol fivérével — Korda Sándorral (Sir Alexander Kordával) együtt a világhírű London Filmvállalat vezetői voltak. A VIII. Henrik, a Bagdadi tolvaj, Balaklava, Mi lesz holnap? stb. világsikert aratott filmeket K. Sándor rendezte, K. Vince pedig ezek díszleteit tervezte. Nagy bánatára festésre alig maradt ideje. A kiállítás tiszteletadás a művésznek, a kecskeméti művésztelep egykori tagjának. Dr. Telepy Katalin sorok legyenek csak gondolatébresztők. Szükséges ezt tennünk, nekünk, honi utódoknak, mert ő az a földink, akit hovatovább alig ismernek igazán még szülővárosában is, akiről annyi elmarasztaló vélemény hallik, akit a Petőfi-epigonok süllyesztőjébe löknének egyes szemellenzős irodalmárok is. Nézzük, hol a helye Tóth Kálmánnak, a költőnek, hogy is vélekedtek róla kortársai, majd a későbbi évtizedek irodalomtörténeti tekintélyei. Paulay Ede, o Nemzeti Színház igazgatója ezt mondja Tóth Kálmánról: „Drámaírói sikereid, lángoló hazafiságod dicsőítője volt nemzeti életünk múltjának, tükre jelenének, hirdetője jövőjének.” Gyulai Pál, aki élete során a legfájóbb sebeket ejtette >a költő lelkén, szigorú bíráló szavai mellett, dicséri is: „Senki sincs a szabadságharcot követő években a fiatalabb költők közül, aki Tóth Kálmánnal írói rangban, ízlésben, erőben, műveltségben és hatásban vetekednék.” Figyelemre méltó Császár Elemér professzornak, az Akadémia Értesítő 1915. február 15-i számában megjelent értékelése is: „ ... s nincs költőnk, még Petőfit sem véve ki, akinek versei olyan nagy számban élnének a nép ajkán.” „... Tagadhatatlan, hogy — bár óz esztétika (fejBárány Tamás: A szán apró csengői A , felcsilingeltek, ahogy a könnyen futó lovak elfordultak az erdei úton. Nem volt este még, öt óra körül járt, de csak a vastag hó derengetett némi világosságot. Az egyik utas a vadászház felé mutatott; most bukott elő tün- déri képe az út túlsó végénél, a fenyők hópólyás ágai árnyékában. Mindannyian odanéztek; a csöpp kis hajlék, olyan volt, akár a mesebeli házikók. — Lassabban! — szólt előre valaki a kocsisnak. A csöngők, megint hosszan cserrentek, ahogy a két ló trappból lépésbe váltott. Valaki mélyebben nyomta fejébe kucsmáját. — Azért foga van ám az időnek. Holnapra húsz fokot ígért a rádió. A kis házban meleg fogadta őket, sülő húsok vadító illata és palackok ütegei, szigorú glédában, a pohárszéken. — Főispán uram, méltóztassál! A legidősebb vendég puhán kicsúszott bundájából — valaki már ott állt mögötte, s tartotta, előzékenyen. — Készül a forralt bor, alispán uram. — Az, látod, jó lesz. Az erdész az urak bundáit szedegette össze, s vitte át a másik szobába. — Befűtsünk ott is, főtanácsos uram? — A fenébe ne! — Hagyd el! — intett a fővárosi vendég. — Szívesebben alszom fűtetlen szobában. Az erdőfőtanácsos mosolygott. — Ez nem Pest, államtitkár uram. Itt reggelre még a szemed is jéggé fagy a gödrében! Az erdészné bekiáltott a cseppnyi konyhából a férjének. — Teríthetsz lassan. S vigyed a forralt bort! Szekfűszeg és gőzölgő bor illata úszott rá a sercegő húsok szagára odakintről; az urak megborzongtak a gyönyörűségtől. — Aztán lesz egy kis blatt utána? — nézett körül az alispán. — Hoztam ám a paklit! — Kár volt — nevetett az erdőfőtanácsos. — Dunába, vizet? Van itt elég! — kihúzta a pohárszék egyik fiókját, s mutatta. Az erdész most beszolgálta a bort; fehér kendő volt az üveg körül, ahogy dukál. S egy másik tálban meleg pogácsa. Az államtitkár megemelte párás poharát. — Hát a holnapi napra, urak! A báró felhorkantott. — A medve bőrére? — Dehogy. Hanem hogy így összejöttünk... Ittak, s haraptak a pogácsából, dicsérték az er- * dészné kezét. Az pironkodva kukkantott be a konyhából. Leültek, megint koccintottak. A szemek lassan fényleni kezdtek. — Hát mi újság Pesten? — kérdezte a báró. — Mesélj. államtitkár uram. Mit mond István bátyám? __ A báró űr vadászik j ' Az államtitkár a miniszterelnök neve hallatára meghajolt ültében, s elmosolyodott, jólesett neki, hogy a nyolcezer holdas mágnás tegezte. — A kegyelmes úr bizakodó, kérlek. Két hete beszéltem vele a Ház folyosóján. Bizakodással tekint a jövő elé, ezt nyomatékkai hangsúlyozta. A kölcsön- ügyek szépen haladnak. — Na! — mondta a báró elégedetten és a főispánhoz fordult; rokonok voltak, apai ágon unokatestvérek. Látja, Gábor, mondom én, hogy csak lehull valamicske dollár vagy font minekünk is. Egy kis szeszfőzdén töröm a fejem, most kellene, amikor olcsó a munkabér ... Majd szóljon is, kérem, ha a dolog konkretizálódik, hogy utánanézhessek a bankkölcsönnek. — Szólok — biccentett a főispán. Ettek, ittak, s előkerült a kártya. Tízig játszottak, pengős alapon, s feküdtek is le; reggel korán keli kelni. [ános — szólt az öregasszony halkan. — János! Fölkelni! A férfi szemét dörzsölte és kibámult a fogvacogtató hajnalba. Az ablak üvegére dús rajzú, díszes páncélt fagylalt a farkasordító éjszaka. A konyhán kegyetlenül hideg volt, a gallyal fűtött kemence kihűlt még az este. Halkan járt-kelt, nem akarta a három gyereket zavarni. Az asszony kelt volna fel, hogy melegítse az esti levest, de visszaintette az ágyba. Sokáig tart, míg tüzet szít, átfázik addig. S idő sincs rá. analazni kezdte a vékony, jéghideg ciberelevest, összerázkódott, úgy megdidergett. Felugrott, arcára vizet loccsantott és belebújt foszlott, vékony bekecsébe. Aztán a kucsmát a fejébe és indult az ajtó felé, lopódzó léptekkel. — Mikor jössz? — Tán négykor, ötkor is lehet. Amíg az urak kedve tartja. — Csak ügyes légy. Hogy mákkor is hívjanak! Az erdészék háza előtt toporgott már vagy hat-nyolc ember. S még mindig jöttek, innét is, onnét is, a felvég és alvég felől. Süvegüket bökték, jóreggelt morogtak, hersegtették talpuk alatt a havat, bokázva, s várták az erdészt. — Egy kis papramorgó — szólt az egyik. — Az! — nevetett a másik. — Az volna jó! — Harminc fillér a nyolcvanból! — morgott a harmadik. — Ha marhák volnánk! — Majd ád az erdész úr! — rikkantott a negyedik. De nem adott. Frissen beretválva lépett ki a házból, vállán a puskája. — Jó reggelt, emberek. Mindenki itt van? Körülnéztek, számoltak egymást. — Húsz — jelentette vigyázállásban Kapor János: K lődésében különösen) nem ismeri el a tanulatlan közönségérzéket döntőnek — a nép érzékének megnyilatkozása is kifejezője bizonyos értéknek. A nép azáltal, hogy Tóth Kálmán műveit (dalait) a népi termékek közé avatta, nemcsak azt ismerte el, hogy bennük a maga érzelemvilágának tükröződését látja, hanem azt is, hogy megvan bennük •a népköltészet alkotóinak sajátos varázsa. Kosztolányi Dezső, az 1931-es bajai jubileumi ünnepségen hódolt Tóth Kálmán emlékének. Előadásában hosszan elemezte a Petőfi-utánzókat, akik a világforradalmár költő halála után azt képzelték, hogy nekik most már minden szabad. „Tóth Kálmánnak semmi köze a Petőfi-utánzók, a Petőfi-csúfolók lármás csoportjához!” — állapította meg. — Tóth Kálmán egyedül áll, magasan felettük, versenytárs nélkül. Véralkata is merőben más. Az ő finomságait hiába keresnénk az epigonok műveiben! Mi, Tóth Kálmán örökségének honi utódai, emlékének őrzői, büszkék vagyunk a költőre, őt érdeme szerint értékeljük. Tudjuk és elismerjük, hogy nem emelkedett a magyar irodalom legnagyobbjai közé. De, amikor ezek a szabadságharc utáni csillagoltó sötétségben „száraz ágon, hallgató ajakkal” bujdostak, ő, panaszos hangú, hazafias költeményeivel hirdette a reményt. Előlapjának, o sírva kacagó Bolond Miskának és színdarabjainak nem kis része volt abban, hogy az elnyomatás idején vigasz és reíménység ült a szívekbe. Szülővárosa lakóinak lelkében ő a legnagyobb, azért illő és kötelesség is megismerni az ő igazi értékeit. Legyen ez a 140. évforduó alkalom arra is, hogy a róla alkotott téves nézetek végre eloszoljanak. Bárdos Ferenc Pólyák Ferenc: Öreg paraszt nagyon akart máskor is hajtónak jönni. Igaza van az asszonynak: nyolcvan fillér, az nyolcvan fillér! — Jól van, akkor indulás! — Az erdész fellépett a szánra, elől, a kocsis mellé, térdére dobta a takarót és lekiáltott: — Aztán kilépni, emberek! Jó óra az út, és fél hatkor ott kell már lenni! — Igenis — mondta Kapor János, és szaporán megindult. A többi utána. Jólesett most ez a mozgás; álltában jobban fázott. Az a ronda vizesség se fájt any- nyira, odalent a talpánál. A főerdőtanácsos föl ötkör fújt ébresztőt. Addigra felmelegítette a konyhán a nagy fazék vizet, s felforralta a teának valót a kannában. Az erdész felesége este odakészített mindent, sonkát, vajat, dzsemet, kalácsot, cukrot, tejszínt — neki csak a teát kellett leforráznia. — Parancsoljatok, urak. A mosdóvíz és a reggeli. Ki melyiket kéri előbb? Csak egyszerűen persze, amúgy vadászosan... Ulőfürdőt is lehet a konyhán, ha valaki parancsol. — Én igen, köszönöm. — Én is. Megtisztálkodtak a forró vízben, felhörpintették a teát, sonkát haraptak és tepertőt. A főerdőtanácsos öt kupicát vett elő a pohárszékből, színig töltötte szilvó- riummal. — Egy kis lélekmelegítő. Ittak, gombolkoztak, szedelődztek. Az államtitkár megállt odakint, nagyot szívott a fagyos, kristálytiszta, fenyőízű levegőből. Régen érezte magát ilyen pompásan; tagjaiban még vére lüktetését is érzékelte. Szinte kedve lett volna beleharapni a sűrű, ikrás levegőbe. Hát hiába, a vidék. A jó, magyar vidék. Itt kéne élni, nem abban a büdös Pestben. |M őst értek ide a hajtők. Szemre csupa egyforma, * fekete figura, néma árnyék a hó szürke derengésében, akár egy festményen — itt toporogtak körülötte. Egyik kucsmáját emelte, másik csak bámult, s' köszönt, motyogva. — Adjon isten jó reggelt — húzódott közelebb egy bajuszos kis ember. Negyvenévesnek nézte, de talán csak harminc volt; „ezekkel a parasztokkal soha nem lehet tudni”. — Jó reggelt — mondta barátságosan. — Szép időnk van, igaz? — Szép, nagyságos ufam — felelte a kis ember. Az államtitkár elnézőn mosolygott — elvégre honnét tudhatná ez a figura, hogy ő méltóságos úr? — Nagyot járunk ma, igaz? — barátságoskod ott tovább. — Igaz — felelte amaz, és a foga megkoccant. Az államtitkár jobban odanézett, s meglepve látta, hogy az ember arca hamüszürke, reszket és lila az ajka. — No! Csak nem fázik? — De bizony fázok én, nagyságos uram. — Hogy hívják? — kérdezte, mert arra gondolt, adat neki az erdésszel egy kupica pálinkát. — Kapor Jánosnak, nagyságos uram — mondta a kis ember, s foga megint összeverődött. Az államtitkár nézte, és hirtelen szánalom járta át. „Elkorcsosult ez a nép” — tűnődött borongón, és Attila hunjai, Árpád honfoglaló vitézei körül jártak mélahús gondolatai, míg csak a hajtás meg nem kezdődött.
