Petőfi Népe, 1971. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-16 / 63. szám
4. oldal 1911. március 16, kedd „Ismerjék meg a magyar valóságot..." lám diáit Soltvailkerien Az egyetemistákkal — a községek lakói megyeszerte csak ezzel a gyűjtőfogalommal illetik a tíznapos népművelési gyakorlat résztvevőit — a művelődési ház klubtermében találkoztam. Egy jogász, egy bölcsész és egy orvosjelölt mutatkozott be. Elhelyezkedünk a kényelmes karosszékekben, házigazdánk, az intézmény igazgatója jó, itt szüretelt borral kínál — a körülmények tehát minden szempontból kedvezőek a beszélgetésre. Pöröcz Margit negyedéves joghallgató — a Dunántúlról származik. Furcsa és érdekes a számára az alföldi nagyközségek világa. Azt mondja, még nem is tudta rendszerezni benyomásait, annyi élménye akadt. — Mintha nem is Magyarországon lennénk, sok dolog annyira meglepő... — meséli. — Micsodá házak, micsoda gazdasági udvarok, pincék, színek mindenfelé ... Felénk, ha valakire azt mondják, hogy gazdag, az bizony nem dicséret számba megy. Itt viszont? ... Mindenki csak a vagyonával dicsekedik, és nem is alaptalanul. Nekem ez van... én ezt meg ezt szereztem ... Soltvadker- ten a szegénység szégyen, és egyfajta élhetetlenség tanújele... És azt kell hinnem, hogy valóban az, mert a községben látottak a gazdálkodás eredményességét és becsületét bizonyítják. — A szőlő, egyedül a szőlő és a munkaszeretet a magyarázata mindennek — mondja Kari Péter, aki ha vizsgái sikeresek lesznek, két év múlva orvossá válik. Öt kevéssé álmélkodtatták el a látottak, mert a szomszédos bócsai tanyavilágban született és ott járta ki általános iskoláit. — Nagyon szorgalmas a nép ezen a környéken — magyarázza. — A szakszövetkezet megfelelő kereteket kínál a gazdálkodók egyéni kezdeményezéseinek, és ennek meg is látszik az eredménye. — Ezzel szemben éles kontrasztokat is észrevettünk — veszi át a szót Földényi Éva, német—történelem szakos bölcsészhallgató. — Valaki azt mondta nekünk — még Szegeden —, hogy Soltvadkerten egy mintaközséget vehetünk majd szemügyre. Az itt eltöltött idő azonban meggyőzött bennünket, hogy a külszín mögött bizony — mint ahogy mondani szokták — ott lap- panganak az árnyékok is. A csodaszép, kivételes módon felszerelt iskola mellett ütött-kopott, elavult művelődési ház és barátságtalan, szűk községi könyvtár próbálkozik a községi kultúra terjesztésével és ápolásával. Az alápincézett sokszobás, vadonatúj családi házak pedig eltakarják a félreeső, kisebb utcák vályogból készült szegényes épületeit. — Éppen a társadalmi differenciálódás következtében kialakult éles különbségek okozzák azt, hogy Vadkert egyáltalán nem nevezhető mintaközségnek — érvel szigorú jogász logikával Margit. — A gazdag családok zárt közösségi formát alkotnak. Be- j szélgetéseink során megvi- j lágosodott, hogy a legtöbben alig érdeklődnek a község általános fejlődése 1 iránt. Dolgoznak, illetve dolgoztatnak a földeken, a szakszövetkezet előnyös feltételek mellett átveszi tőlük a termést, és így értékesítési gondjaik sincsenek, A gazdasági és termelési problémákon kívül a községet érintő ügyekkel nemigen foglalkoznak. Gépkocsikon a budapesti és a környező városok szórakozóhelyeit látogatják és idehaza csak a népes lakodalmak és névnapozások nyújtanak számukra kikapcsolódást. — A községi KlSZ-szer- vezet gyengesége is egyoldalú szemlélet következménye ... Néhány éve még országosan is elismert ifjúsági klub működött a művelődési házban. Aztán egyszercsak megszűnt, a fiatalok szétszóródtak és azóta sem tudták hasonló színvonalon megszervezni őket. Engem pedig — mint jövendő pedagógust — nyugtalanít az Ifjúság elhanyagoltsága és a művelődési lehetőségek hiánya. A vita tovább gyűrűzött Soltvadkert kulturális és társadalmi helyzetéről. Kévés szavak, pontos meglátások és a fejlődés ellentmondásainak józan megítélése jellemezte a beszélgetést. A legmeglepőbb a számomra: az egyetemista fiatalok. a rövid négy nap alatt, ilyen sokoldalú és alapos ismereteket szereztek a község életéről. «— Ezért jöttünk — válaszolták a kérdésemre. — Az egyetemen nem sok útmutatással láttak el bennünket — „Menjenek, és ismerjék meg a nagy magyar valóságot”— valahogy így szólt az általános irányelv, amit követünk. Mi meg szüntelenül úton vagyunk, utcán. lakásokban, irodákban beszélgetünk a község lakóival, és azok kertelés nélkül mondják el ügyesbajos dolgaikat. Jóleső érzés ez a nyílt őszinteség, mert ennek köszönhetjük, hogy valós képet alkothatunk majd magunknak egy községről, mely sok vonatkozásban már megelőzte az ország átlagos falvait. Esimecserénk vége- felé még egy „kényes” kérdést tettem fel. Valóban szándékukban áll vidékre telepedni? Pöröcz Margit a zalaszentgróti járásbíróságon helyezkedik el — ide köti társadalmi ösztöndíja. Földényi Éva még nem határozott — „hiszen csak első éves vagyok, még nem dönthettem” — mondja. Kari Péter pedig sebész szeretne lenni, és ez a terve a városhoz köti. Kifejtették: a soltvadker- ti példa is azt bizonyítja, hogy a falu—város sokat emlogetett ellentéte egyre inkább eltűnőben van, és így a kérdés sem olyan sorsdöntő, mint néhány évvel ezelőtt volt. „Mindegy, hol él az ember, a lényeg: legyen értelme munkájának”. A kérdés tehát megválaszolatlan maradt. És ezt ők is érezték a búcsúzáskor. Pavlovits Miklós 12. „Pedig nem lehetett Valami utolsó fickó” — töprengett Fleurot, valahányszor a különböző összefüggésekben belebotlott Matranga nevébe. Fleurot csoportjának nyomozói már hetek óta utazgattak Nyugat-Európa és Észak-Olaszország között. Harminc-negyven gyanús fickót követtek eddig, ö maga nyolc napig tartózkodott Palermóban és ez alatt Végigtanulmányozta az összes fellelhető iratot... És sehol semmi, ami arra utalhatott volna, hogy a maffiának köze van a mostani nagy kábítószerüzlethez. Két embere és Casetti detektívjei ugyan a parti őrséggel és a vámhivatal tisztjeivel együtt nyomára akadtak egy bizonyos Di Pisa nevű fiatal vagánynak, de mielőtt elkaphatták volna, valaki az orruk előtt lelőtte. Casettiék most a gyilkost keresik... A maffia kezét sejtik az ügy mögött. A nyomozás során a gyanú rávetcdött egy köztiszteletben álló, idősebb úrra, Manzellára is, aki a palermói főpolgármester szoros baráti köréhez tartozott és a város előkelőségei közül a legbőkezűbb adományozó volt minden karitász-meg- mozduláson. Manzellát ez ideig sem kihallgatni, sem Letartóztatni nem lehetett. Nem volt rá törvényes alap, de még csak ürügy sem. Casetti mast a fejét verte a falba, mert hiszen addig-addig kerülgette a macska a kását, mígnem Manzelia, tegnap, viEája kapuja elől odébb akarta tolni a bejáratot eltorlaszoló és ott üresen parkírozó sport Giuliettát... Az eredmény: Casettiék a robbanás után csak Manzelia táskáját találták meg a közeli fa tetején. A robbanás ugyanis autóstól, kapustól és a gazdája segítségére siető inasostól eltüntette az „áj tatos manónak” becézett öreg miliomost. Hogy a palermói rendőrség gyanúja nem volt alaptalan és helyes nyomon járt, amikor Di Pisára gyanakodott, kiderült a Manzelia táskájában talált feljegyzésekből. Casetti szerint arra is találtak utalást, hogy a közelmúlt napokban Manzelia villájában valamilyen okból a maffia nagytanács ülésezett... Az eseményeik elemzésére egyelőre nem maradt idő, mert a palermói rendőrséghez tegnap óta egymásután érkeztek az elhagyott és felrobbanó sportkocsikról szóló bejelentések. „Valaki újított’’ — mondta Casetti. Ez az újítás Fleurot szerint a maffia modernizálásának folyamatába illeszkedett be és feltehetően valami üzleti nézetA táppénzellátás és fonák oldalai nács a Fémmunkás kecsA dolgozók egészségének védelméről való gondoskodás mint társadalmi, mind egyéni érdek, egyszersmind szakszervezeteink egyik központi feladata is. Államunk és kormányzatunk az ingyenes orvosi ellátást, gyógykezelést nemcsak biztosítja, hanem rendszeresen jelentős összeget is fordít annak fejlesztésére, korszerűbbé tételére. Az elmúlt évben országosan 30 és fél milliárd forint, de megyénkben is tetemes summa jutott társadalombiztosítási célokra. Az arányokat tekintve e két tétel az 1969 évihez képest 12, illetve 60 (!) százalékkal magasabb ráfordítást jelent. Ezeknek a kiadásoknak jó részét a táppénzköltség teszi ki. Bács-Kiskun megyében az elmúlt tervidőszakban az e célra fordított összeg kis híján megkétszereződött: az 1966. évi 68 millióval szemben tavaly már 128 millió forint ösz- szegű táppénz került kifizetésre. A statisztika grafikonjának ezt a meredek felfelé- ívelését több tényező eredményezi. Egyrészt a dolgozólétszám gyarapodása, a kereset növekedése, másrészt az, hogy bár a lakosság egészségi állapota összességében javul, mégis vannak bizonyos betegségek, amelyek egyre inkább terjednek. A korszerűbb, hatékonyabb egészségügyi ellátás következménye az is. hogy a betegek gyakrabban fordulnak orvoshoz, így több a táppénzes állománybavétel, illetve meghosszabbodik a táppénzes állományban töltött idő. A táppénz nem munkabér Az össztársadalom, a szocialista közösség, a népgazdaság elsőrendű érdeke, hogy a dolgozó termeljen, javakat hozzon létre. A munkából való kiesés azonban egyúttal az egyént is károsítja, hiszen keresete, jövedelme számottevően csökken. Megyénkben az edmúlt évben naponta átlagosan 8244-en éltek táppénzen. Ez szerényen számítva is két nagyvállalat munkáslétszámával egyenlő. Az év folyamán a termelésiből több, minit két és fél millió munkanap esett ki, egymillióval több, mint négy évvel korábban. — Említést kell tennünk bizonyos szakszervezeti szervek lazaságáról is — tájékoztat tárgyilagosan Végh Pál, az SZMT társadalombiztosítási bizottságának elnöke. — A legutóbbi felmérés alkalmával például a megye 8900 táppénzes betege közül a hivatalos ellenőrzés több mint hatszázat „házon kívül” talált. A táppénz elvonására mégis az eseteknek alig a tizedrészében került csak sor. Igen helytelenül értelmezett „érdek- védelem” ez... Az üzemi szakszervezeti társadalombiztosítási takeméti gyárában 11 ilyen, otthon nem talált „beteg” közül tízet igazolt. A gabonafelvásárló vállalat illetékesei viszont 9-ból 9 esetben nem rendelték el a táppénzletiltást. De száz- százalékos volt az arány a Bács-Kikkun megyei Tervező Vállalatnál és a Kecskeméti Községgazdálkodási Vállalatnál is. A Kecskeméti Konzervgyár betegei 9 alkalommal saját maguk javították át a táppénzes okmányokat. Emberségesen, de nem elnézően Gyakorta a szakszervezeti szervek is népszerűtlen feladatnak tekintik a jogtalanul felvett táppénz megvonását. Helyes lenne ezt a kérdést a vállalati érdekeltség síkjára terelni, s mind a hivatalos betegellenőrzést, mind a szankciók alkalmazását a munkáltató feladatává tenni. — De szólnunk kell a kérdés orvosi oldaláról is — folytatja Végh Pál. A felülvizsgálatok olykor rendszertelen voltáról, ami részben az orvoshiányra vezethető vissza; mindenekelőtt azonban a sokszor tapasztalt túlzott elnézésről, engedékenységről. Korántsem azt várjuk az orvostól — amire konkrét példák vannak —, hogy gépies, részvétlen, bürokrata legyen, s a beteg egészségi állapota végképp hidegen hagyja. De nem egészséges tünet a másik véglet sem: a szó fonák értelmében vett jószívűség, az „egy szóra” táppénzes állományba helyezés. A gyógyító szakember alapos vizsgálat és józan mérlegelés után következetesen kell, hogy egyensúlyba hozza a beteg jól felfogott érdekét a népgazdasági szempontokkal A munkáltatók felelőssége Rontják az arányt az indokolatlanul táppénzes állományban tartott terhes anyákat is. Törvényeink előírj álc, hogy részükre egészségügyi szempontból megfelelő, könnyebb munkakört kell biztosítaná. Erről gondolkodni mindenekelőtt a munkaadó kötelessége. Nem egy üzem vezetősége azonban lerázza magáról ezt a kötelezettséget, kijelentve, hogy ilyen munkakört biztosítani nem tud — mondotta még az SZMT tisztségviselője. Végső tanulságként kimondhatjuk: a káros tendenciák csökkentésére mi a teendő. Az említett szervek mindegyikére hárul feladat. Az orvosokra a gyógyítás mellett a kereső- képesség következetes elbírálása, a gazdasági vezetőkre a munkahelyi közegészségügyi feltételek, a munkaszervezés javítása, és a munkafegyelem megszilárdítása. A szakszervezettől a hatékonyabb ellenőrzést, a rendszeres meggyőző és nevelő tevékenységet kérjük és várjuk, míg az egyén — a téma középpontjában álló dolgozó — öntudatát, önkritikáját, s a jogaival való vissza nem élést kell, hogy adja ez egyáltalán nem jelentéktelen társadalmi ügy lehető legjobb megoldásához. __ Jóba Tibo| eltérés tisztázása kezdődött két egymással rivalizáló banda között Fleurot felügyelőt töprengéséből az ügyeletes tiszt megjelenése zavarta fel. Rádiógramot tett az Interpol képviselője elé. Fleurot rápillantott és mint akit a kígyó mart meg, felugrott. — Mikor megy a legközelebbi repülőgép Milánóba? — kérdezte izgatottan. — Félóra múlva indul egy gép Nápolyba és annak közvetlen csatlakozása van Róma—Milánó felé — válaszolta a rendőrtiszt, miközben a kopott faliórára pillantott. — Kérjem az ügyeletes kocsit? — Igen — bólintott Fleurot miközben a fogasról sebtében magára kapta felöltőjét és kalapját — Legyen szíves, adja át embereimnek az üzenetemet is: Milánóba mentem, a csoport továbbra is működjön szorosan együtt a palermói hatósággal.., • Már magasain a város fölött keringett á repülőgép, amikor Fleurot lenézett a kéken fénylő öbölre a parti sétány medúzafejű pálmáira és eszébe ötlött, hogy idefelé hajón jött, kényelmesen és lassan és most, mintha csak menekülne erről a sejtelmektől terhes, elátkozott szigetről. „Talán Milánó több szerencsét hoz”, vigasztalta magát. Maga elé képzelte főnökét, a jó öreg Marcot. A párizsi központ padlásszobájának is beillő második emeleti kuckóját, ahol egy lomha keresztespók mozdulatlanságával ül a háló közepén és vizslaszemekkel pislog át a falon, át Párizson, át Európán és mint egy keleti mágus, bűvöli ellenfelét: jöjjön, jöjjön végre már. ... A milánói repülőtéren a helyettese és a milánói rendőrség bűnügyi csoportvezetője fogadta Fleurot. — Estére várjuk a nagyfőnököt is — hadarta helyettese, a gyors beszédű Jármot. „Marc tata js befutott?” meditált Fleurot, „akkor ezek elkapták a madzag végét”... — Nos, mi újság? — kérdezte hangosan, miután a milánói kolléga magavezette gépkocsijában elhelyezkedtek... — Azt hiszem, nyomon vagyunk, főnök — kezdte Jannot — sikerült egy szálat kihúzni a gombolyagból... azt maga is tudja főnök, hogy a Liggio-csel nem sikerült... Hagytuk meglépni Svájcból és vissza is ment Szicíliába, de amint hallom, ott most valami vendetta tombol és ebbe belekeveredett a mi Lig- giónk is... Fleurot értetlenül hallgatta Jannot első mondatait: — Mi az ördögöt akar maga ezzel a Liggióval? Az a fickó a palermói kollégák ügykörébe tartozik. — Hát ez kolosszális... — csapott combjára mindkét kezével Jannot — Micsoda fej az öreg Marci... ... Szóval, még magát se avatta be a Liggiót nyomon követő kampányba... Igaz, így legalább maga, főnök, nyugodtan fo’ytathatta történelmi tanulmányait... — és kajánul Fleurotra vigyorgott. (Folytatjuk.} <
