Petőfi Népe, 1971. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-28 / 50. szám
Mérges levele* küldött egyik olvasónk. Nem ért egyet azzal, hogy — mint erről a lapunkból értesült —, a szakszervezetek 1 millió 700 ezer forintos támogatást adnak a munkás- és parasztgyerekek továbbtanulását megkönnyítő,segítő szakkörök, tanfolyamok fenntartására. Rosszindulatúnak, elhibázottnak, hazafiatlannak minősíti a hátrányos helyzetű tanulók megsegítésére szervezett akciót. Szerinte az „egész cirkusz” nem egyéb, mint „az értelmiség visszaszorítása” — a hátrányos helyzetű gyerekek felkarolása ürügyén. Olvasónk úgy véli, hogy „hátrányos helyzetű munkás- s parasztdiákok nem igen vannak, hiszen a tanyaiak háztartása teljesen gépesítve van, autón járnak a piacokra...” Bárcsak igaza lenne. Még sajnos nem tartunk itt. Szegény emberekkel valóban csak elvétve találkozunk, s széles e hazában jobban- könnyebben élnek a kétkeziek, mint két-három évtizeddel korábban. De akad még tennivaló bőven. Ha minden házban lenne mosógép, televízió — villanyenergia hiányában — jó néhány lakásban ezeket csupán dísznek használhatnék. Még a kecskeméti külterületi iskolák tanulóinak is majd egyharmada petróleum mellett készíti másnapi leckéit Egyáltalán: járt-e valaha levélírónk a kiskunsági itanyavilágban? Látta-e a tenyérnyi ablakokat? Az iskolába nap, mint nap, őszi, tavaszi sárban, téli fagyban naponta 5—6 kilométert kerékpározó, gyalogoló diákokat? Tud-e arról, hogy ezernél több gyerek még mindig osztatlan rendszerű iskolába jár? Hogy sok helyütt képesítés nélküli pedagógusok tanítják szaktárgyakra a termelőszövetkezeti gazdák, bejáró munkások gyerekeit? Olvasta-e azokat a hajdani kimutatásokat, melyekből kiderül, hogy a mostani általános iskolás gyerekek nagyszüleinek túlnyomó többsége két-három elemit végzett, és közülük sokan öreg korukra sem tanulták meg: „milyen szűrben jár az öreg A-bötű”. (Megyénk munkásságának nagy része csak a legutóbbi évtizedekben került az iparba, a közlekedéshez: elmondottak közvetve rájuk is vonatkoztathatók.) Ilyen, és ehhez hasonló okok következménye, hogy a fejmunkások és fizikai dolgozók egyforma képességű és szorgalmú gyerekei kör zül az előbbiek érnek el jobb tanulmányi eredményeket. Alapvető pedagógiai tétel,hogy a környezet formálja az embert, kibontakoztatja vagy elsorvasztja képességeit, hajlamait. Még a kisgyerekeknél sincs soha eredeti, „tiszta” adottságokkal dolgunk, hanem a készenlétben álló, de kiváltásra szoruló diszpozíciókról van szó. A hátrányos helyzetű tanulók megsegítését vállaló mozgalom a meglevő adottságok „előhívására”, erősítésére törekszik. Pótolja a szülők, a környezet hiányzó ösztönzését. Tanár, orvos, mérnök stb. fia odahaza is rákaphat üres óráiban az olvasásra: a házi könyvtárban, karnyújtásnyira bőven talál kedvére való regényeket, útleírásokat, meséskönyveket. Egy szónak is száz a vége: akkor járnánk el helytelenül, akkor követnénk el igazságtalanságot, ha nem teremtenénk meg a boldogulás egyenlő feltételeit. A gyakorlat persze mindig bonyolultabb, ellentmondásosabb az elméletnél, a megvalósítás és a szándék között kisebb eltérések adódhatnak. Félreérté„Miért nem vették fel az egyetemre az orvos fiát?" VÁLASZ EGY ELfOGULT LEVÉLRE sek, rossz beidegződések, emberi gyarlóságok következtében helyenként, időnként feszültségek is keletkezhetnek. Politikánkban az a nagyszerű, hogy alkalmazkodik az élet változó követelményeihez, és a valóság tényeit szüntelenül elemezve igyekszik kijavítani a kisebb torzulásokat, fogyatékosságokat. Lehetséges, hogy levélírónk joggal kifogásolt egy-két esetet. Előfordulhatott, hogy — nyilván a községi — orvos tehetséges fiát nem vették fel az egyetemre. De az elutasítás helyhiánynak — vagy mások még jobb teljesítményének — a következménye, és „nem a papa foglalkozása”. Az érintett egyén életében az ilyen eset természetesen nagy megrázkódtatást okoz. Az ilyen ritka esetek azonban nem jellemzőek. Sokkal aggasztóbb — pillanatnyilag — hogy csökken a kétkezi dolgozók gyerekeinek aránya a közép- és felsőfokú intézetekben. Országosan és megyénkben egyaránt. A tankötelesek 80 százaléka fizikai dolgozó gyermeke. A középfokú iskolák első osztályában 51%-os, az utolsó évfolyamon 45%-os az arányuk. Az egyetemekre, főiskolákra megyénkből évente 650—700 diákot vesznek föl. Közülük — hozzávetőlegesen 320— 400 szülei dolgoznak a gépek mellett, a földeken. Csak he'yese'hetjük az egyensúly, a helyes arányok helyreállítását segítő pedagógiai és szociális intézkedéseket. Vigyáznunk kell: egyetlen tehetséges gyerek se kallódjon el. Ezért üdvözölte örömmel a közvélemény a megyei tanács tavalyi határozatait: ösztöndíjakkal, további tanyai kollégiumok szervezésével, korrepetáló tanfolyamok szorgalmazásával igyekszik megszüntetni, csökkenteni a hátrányos helyzetet. Ez pórsze nem megy egyik napról a másikra. Seres Sándor: Asszonyok A Hajszálgyökerek köteteim nem véletlen. Illyés a nemzeti érzés, a közösségi tudat hajszálgyökereiről írt cikksorozatot, s a szerkesztők kérésére rövidítette le a címet: „Hajszálgyökerek”-re. Ahogy a fák kisebb- nagyobb gyökerekkel kapaszkodnak a földbe, szívják táplálékukat, hasonlóképpen kötődhetnek a valóság talajába az eszmék hajszálgyökerei is. Illyés Provance tetején, Régusse-ben járva a konstantinápolyi rabszolgapiacról 1526 után idekerült magyarokkal találkozott A régi anyakönyveket vizsgálja A mai Fouque család neve Fokos volt, a Sappe a Papp-ból származik, a Pórból lett Porré. Egy 1660-as bejegyzés szerint egy szülő neve: Louiza Bourgas és György Angol. Vagyis az apa magyarosan íratta be keresztnevét Györgynek, tehát még ekkor is őrizte magyarságát És családneve: Angyal volt. S aztán a kis község teraszán, majd a vendéglőben Magyarországról beszélgetnek. A baráti búcsúzás után Illyés elgondolkodik a magyarság szétszóródásán, „A világon mintegy 15 millió ember tartozik a magyar anyanyelvűek közösségébe. Közülük csak 10 millió használja az anyanyelvét. Minden harmadik magyar e közösség keretén kívül kisebb-nagyobb távolságra — van, hogy tízezer kilométerre — él.” A haza és az emberiség ügye fonódik össze Illyés kötetének írásaiban. A svájci Ramuzt idézi, aki arról vallott, hogy szereti hazáját, de nem nacionalista. S akkor a fasiszta. idők rettenetékor, a német fenyegetés éveiben a svájci három népből álló nemzet mellett tett hitet. „A világ összefügg; nem tesz jó szolgálatot más nemzetnek az, aki a masa nemzetét rosszul szolgálja.” Illyés első alkotásai óta napjainkig szinte minden művével, tettével használni akart nemzetének, s Európának. Ezért kereste az összekötő utakat a világ költői számára, ezért lett házigazdája a Magyar- országon rendezett költőtalálkozóknak. Babits Mihályt a német olvasóknak mutatja be. Fáklyaláng című drámájáról orosz olvasóihoz szól, a költészet egyetemességéről beszél a nemzetközi költőtalálkozón. Martinovot, a magyar olva-ókkal Ismerteti meg. Bárhol jár Illyés, népét nem feleiti. Ahogy egyik versében is arról vallott, hogy az óceán partjára Illyés Gyula: Hajszálgyökerek érve a hazai, gyermekkori emléktől lesz ismerős, emberi, otthonos ez a francia táj. Stockholmban is a magyarokat keresi. S örömmel hallja, hogy a „magyar név itt jól cseng”, az ezer stockholmi magyar szellemi foglalkozású. Jól élnek. De nehezen tudnak beilleszkedni. ,,Idegenben nem lehet gyökeret verni”, mondja egyik honfitársunk. És szeretnének többször hazajárni. Ha „gyökerekről” beszélünk, ha művészetünk népi kötöttségeiről szólunk, azonnal Kodály Zoltán nevét idézzük. Illyés a nemzet nagy nevelőjének nevezi Kodályt, mert „az egész magyar népet az énekre megtanította.” Az elröppenő szót szeretnék megörökíteni a kötet utolsó fejezetének írásai, melyek a közelmúltban elhangzott interjúkat, beszélgetéseket tartalmazzák. Végtelenül érdekes a műhelyvallomásokat őrző első beszélgetés; („Az írás fogásaival nem törődtem, lenéztem a rímet, a ritmust — nem riszálni kell magunkat.”) ; műfaji szempontból egyedülálló az „ön- interjú”. Minden hatás, tegyük hozzá: jó hatás — erősítés is. Erről vallott Illyés egyszer a rádió munkatársának, hogyan hatott rá a népmese, a Ludas Matyi, a Toldi, Berzsenyi verse, Cocteau és Eluard stb. A világosság szürrealistája címen olvashatjuk Illyés beszélgetését Hornyik Miklóssal. Az író pályáját, műveit, gondolatait talán ez az interjú mutatja be itt a leggazdagabban. Itt is felvetődik a „hajszálgyökerek!’ kérdése: Illyés teljesen európai nívójúnak tartja irodalmunkat, de keserűen veszi észre, hogy Magyar- országon kevés gyerek születik, és sok az öngyilkosság. De mégsem pesszimista. „A magyarság nem pusztuló, és nem halálba menő nép, hanem olyan történelmi szenvedésektől meggyötört nép. amelyik képtelen volt eddig betölteni mindazt, amire igénye volt.” Verseiben is. interjúiban is a nemzetért tenni akaró alkotó szólal meg, aki közben az emberiséget is gazdagítani szeretné. Ezért vitázott az angol Cushinggal, ki irodalmunk terjedésének korlátáit nemzeti jellegében látta. A magyar irodalom úgy vált európaivá, hogy épp nemzeti problémáinkat szólaltatta m°g. Szekér Endre A fizikai dolgozók gyereke! iskoláztatási problémáinak eredményes megoldása hexsszú távra szóló és tervszerűen végzett művelődéspolitikai koncepciókra épül. Így lehet megszüntetni egyes osztályoknak, rétegeiknek a történelmi múltból fakadó, és településigazdasági viszonyokból adódó hátrányait. Ez a munka pedig megér minden fáradságot. Találkozik az értelmiség túlnyomó többségének aktív helyeslésével. Ez az akció nem irányul senki ellen. Nem — mint levélírónk feltételezi — „az érdemjegyek felfelé kerekítésével” teszik könnyebbé a fizikai dolgozók gyerekeinek továbbtanulását (ahol ilyesmi előfordul: nagy hiba) —, hanem jobb pedagógiai módszerek alkalmazásával. Minden vonatkozó dokumentum azt hangoztatja, hogy „az általános iskola elvégzése után ki milyen irányban tanulhat tovább, vagy a középiskola elvégzése után ki kerülhet felsőfokú intézménybe, azt a felvételi keretek között a fiatalok rátermettsége és tehetsége dönti el." Humánusabb „rendszabályok” ezek, mint a Horthy-rendszerben kialakult gyakorlat, ahol értelmiségi gyereknek mintegy harmincszor akkora esélye volt a továbbtanuláshoz, mint a szegény szülők fiának-lányának. A hátrányos helyzetű gyerekek megsegítésére indított mozgalom nagyszerű kezdeti eredményeit statisztikai adatok helyett egy személyes élménnyel szeretném érzékeltetni. Néhány hete ország-világ láthatta a televízió képernyőjén a tanyai kollégiumok diákjai részére rendezett fizikai verseny országos döntőjét. Kedves olvasónk, emlékszik azokra a tiszta arcokra, az értelemtől csillogó szemekre? Megfigyelte azt a könnyedséget, amellyel a tanulók eligazodtak a bonyolult feladványok között, a különböző áramkörök rejtelmeiben? Vajon mire vitték volna ezek a fiúk—lányok a múltban? Vagy — tanyai kollégiumok nélkül felkészülhettek volna ilyen imponálóan? Aligha! Tisztelt levélírónk, legközelebb rájuk gondoljon, mielőtt a „buta munkás- és parasztgyerekek” boldogulása miatt sopánkodik. És azt is higyje el: az orvos fiát is felveszik előbb- utóbb az egyetemre — ha kitartó, ha valóban tehetséges. Heltai Nándor A bostoni fojtogató A filmszalagnak már a fele is csaknem lepergett, amikor végre megismerkedhetünk vele. Barátságos, jólszituáltnak mondható amerikai átlagember, aki a családi kör televíziót néző, harmonikus légkörét olykor megúnva, kalandozni indul luxusgépkocsiján, és nem tudni mi okból, valamiféle „benső parancsra” védtelen öregasszonyokat és magános nőket gyilkol halomra A tizenegy felderítetlen bűntény után apró hibát követ el, és letartóztatják. Az amerikai demokrácia rendőrsége azonban — „tisztességükhöz” köztudottan :étség sem fér — a legkorszerűbb bűnfelderítő eszközök birtokában sem képes a bíróság elé állításához elegendő bizonyítékot előteremteni, és ezért már csak egyetlen megoldása marad: beismerésre kényszeríteni a gyanúsítottat, akiről ugyan minden kétséget kizáróan megállapítható a bűntények elkövetése. Eme reménytelen „lélektani” kísérletet meséli el a film. A tettes ugyanis nem „tud” ezekről a nagyfokú körültekintést és óvatosságot igénylő bűntényekről, és ezért nem is számolhat be róluk. A gyilkost egy benne lakozó, „második én” kényszerítette a brutális és könyörtelen bűncselekményekre. A film is ezzel zárul; a hallgatásba burkolózott gyilkos a megérdemelt villamosszók helyett az elmegyógyintézet egy cseppet sem visszatetsző környezetét választva háborítatlanul tölti el életének hátramaradó éveit, hiszen ügyét még bíróság elé sem viszik. A néző összeborzad, de már-már szánakozik a gyilkos sorsán, aki lám milyen szörnyűségekbe sodródott — tudtán és akaratán kívül. De kikerülve a film kétségtelenül erős hatása alól, sokan gondolkodóba esnek. Mi az az általános mondanivaló, mely Richard Felischer rendezőt alkotásának leforgatására késztette? ... Az, hogy az amerikai rendőrség túlságosan megértő és liberális?... Vagy, hogy a gyilkosok a nem normális emberek közül kerülnek ki... vagy éppen ellenkezőleg, mindnyájunkban van egy ilyen másik, gyilkosságra hajlamos én?... Az a tragikus, hogy ebben az amerikai városban pánikhangulat és rettegés uralkodik el. vagy az, hogy mindennek ellenére az áldozatok többsége mégis lakásába engedte a pszichopata bűnözőt? ... A bostoni fojtogató című film egyetlen kérdésre sem válaszol. És ez olyan hiba, amit erényei kevéssé tudnak feledtetni. így a nagyszerű, a vásznat időnként több képsíkra bontó, szinkronban futó jelenetsorok hiába érzékeltetik reálisan a város hangulatát, a gyilkosságokat követő intézkedéseket, és a nyomozók tehetetlenségét. A modern ábrázolási eszközök csak felületes hatást eredményeznek, mert a film, miként a Mokép is hirdeti, „lélektanivá" válik. De mikéDp a komor társadalmi összefüggések jelzésével adós marad, úgy hiányzik belőle a pszichológiai mélység és hitel is. Pavlovits Miklós
