Petőfi Népe, 1971. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-26 / 48. szám

1971. február 26. péntek 5. oldal A homok asszonya Hajmást Péter, meg a huszárreglama Abe Kobo — noha a MOKÉP-propaganda min- . den jóhiszeműsége ellené­re sem nyerte még el a legmagasabb irodalmi ki­tüntetésnek számító Nobel- díjat — a japán és a nem­zetközi irodalmi élet min­den kétséget kizáróan nagy tehetségű írója. A homok asszonya című, 1963-ban megjelent nagy sikerű re­gényét már a következő évben megfilmesítette Hi­roshi Teshigara rendező, és munkája eredményeképpen műve azok közé a ritka kísérletek közé tartozik, amikor is a regény film­adaptációja az eredetivel művészileg is egyenértékű alkotást eredményezett De kísérlet A homok asszonya a szó szorosabb értelmében is. A modem művészet nem egy eset­ben filozófiai tételekből olyan figurákat alkot, me­lyek a társadalmi valóság életközelségében vannak hivatva a feltételezések he­lyességét igazolni. Abe Kobo forgatókönyve azon­ban megfordítja ezt a gya­korlatot. A laboratórium­ban a környezetet állítja elő és egy élő emberpél­dányt, Niki Dzümpei tokiói tudóst és rovargyűjtőt zár­ja a homokdűnék lombik tisztaságú mikrovilágába. Célja: a napi létfenntartás szünettelen küzdelmére kényszeríteít, jövőjétől és lehetőségeitől megfosztott gondolkodó egyén reakciói­nak mikroszkopikus rész­letességű nyomon követé­amely mindig a vérében volt, s amely ettől kezdve több mint két évtizeden át éltető eleme: a szőlé­sze tnek-borászatnak. — Amikor a pincegaz­daság igazgatója lettem, sokat küszködtem az ak­kori idők szűklátókörűsé­gével — mondja —, nem egy nehéz harcot kellett megvívnom. Igen, harca a homoki borok elismertetéséért, a helyes borkezelés, a kor­szerű technológia megte­remtéséért. a pínceháló- zat létrehozásáért nehéz volt, de eredményes. Az egyik legfőbb büszkesége, hogy napjainkban a ho­moki borok már állják a versenyt. Ö maga soha nem volt ma sem borivó. De meggyőződése, hogy az élet teliességéhez a finom, könnyű borok aromája, nemes zamata, módjával való kóstolgatása hozzá­tartozik. Közéleti szerepléséről mértéktartással beszél Pedig nem lenne teljes a portré, ha elhallgatnánk Benei Sándojiój, hogy A film így szimbolikus, jelentéstartalmában több­síkú alkotás. A fogságba esett ember kitörési kísér­letei, önzése, mely még társát is feláldozná vissza­nyert szabadsága fejében, majd a kudarcba beletörő­dő vegetációs ritmussá szürkéit élete, ahol evés, munka és szeretkezés egy­hangúsága váltogatja egy­mást ... De legvégül a be­fejezés mégis az értelmes alkotás gyönyörében ma­gára találó szellem példá­zatává válik. A nagybetűs általánosságban értelme­zett Ember reagálása az ugyancsak filozofikus el­vontsági!, de egyben na­gyon is gyakorlati problé­mákkal telített valóságra. Egy modern, igazán mo­dem, fausti kérdésfelveté- sű történetet játszik el két kitűnő színész; Eiji Okada és az asszony szerepében Kyoko Kishida. A száraz, tárgyilagos, szenvtelen pontossággal szerkesztett elbeszélés gondolati sokré­tűségét azonban nemcsak a jelenetek életre keltett belső világa, hanem a dol­gok többféle magyarázha- tősága hozza létre. Ezt az áttételezéot vagy jelentés­többletet pedig a kamera kölcsönzi a filmkockáknak, mely az operatőr kezében fantasztikusan árnyalt és valóságosan döbbenetes képeket varáasol a mozi­vászonra. Ezért alig akad néző, aki nem esik gondolkodóba a film megtekintése után. Pavlovits Miklós megyei tanácstag, a me­gyei pénzügyi állandó bi­zottság elnöke, s e tiszt­ségeiben is a tőle meg­szokott bátor szókimon­dással szolgálja sikeresen a köz javát. Elnöke A MA VOSZ in­téző bizottságának is. S itt most szólnunk kell hobbyjairól. amelyek hí­ven tükrözik egyéniségét. Mert kedvtelése minden, ami a természettel össze­függ. A vadászatot sem a „puskázás” kedvéért szereti, inkább, mivel színtere az erdő, a rét. — Mindenért rajongok, ami természetes, ami fellazítja a hajszás élet merevségét, megkötöttsé­geit. Lakásába is beplántálta a természetet: legkedve­sebb passziói egyike a dísznövényeivel, kaktu­szaival való foglalatosko­dás. S egyik sérelme hogy kevés Kecskeméti a zöldövezet, a szabadba: szórakozás és pihenés le­hetősége. Ezért is váll hobbykfift-tulajdQűossá, A Himnusz és a Csárdás­királynő ... Téved, aki azt gondolja, hogy a cikkíró bizarr szeszélyéből került egymás mellé Kölcsey— Erkel és Stein—Jenbach— Kálmán műve. A napokban e sorok író­ja olyan műsoron vett részt, amely nemzetünk himnuszával kezdődött, és a „Hajmási Péterrel” zá­rult. Angliában szóra sem méltatnák az effajta kap­csolást, hiszen ott minden nyilvános színházi előadás előtt eléneklik Nagy-Bri- tannia hivatalos nemzeti dalát. Nálunk a Himnusz — himnusz, eleve megha­tározza egy-egy esemény jellegét. Felfénylő arccal éneklik, hallgatják fiata­lok, öregek. így volt ez a közelmúlt­ban is, az egyik klubkönyv­tár avatásán, örvendezett a község apraja-nagyja: úgy érezték, hogy valami rendkívüli, a falu életé­ben jelentős ügy részesei. A szónokok is fontos poli­tikai, kulturális esemény­nek minősítették az ava­tást. A szocialista kultúra ezzel is közelebb került a falu népéhez — így sum­mázták véleményüket A közönség kicsit megha­tódva várta a beígért ün­nepi műsort, az alkalom­hoz illő verseket, a szó legnemesebb értelmében hazafias dalokat. Remé­nyeiket már az első pro­dukciók lelohasztották. A fellépő, kitűnő művészek ezúttal alaposan félreértet­ték a helyzetet. Azt gon­dolták, hogy két-három vájtfülűeknek szánt irodal­mi és zened „csemege” tol­mácsolásával kellően áldoz­tak a „kultúra oltárán”, mert a továbbiakban édes­bús operettrészleteket, kup- lékat — „a huszárreglamá- ról” — meg a táncdalparó- diákat hallhattuk,, többek között miniszoknyás öreg­asszonyokról. Azután a fi­náléban jött a Hajmási Pé­ter. Meg a Pál. Majd el­tűnt az egyik, később a másik. A hangulat f orr- pontján — ha jól értettem — fölszóllíttatott a tisztelt publikum, hogy a népség- katonaság együtt fújja: Amikor fotósunkkal együtt felkerestem —, na­pos szobájában, a fotel­ben olvasgatott. Nyugdí­jas korának első heteit élvezi. — Hogyan is képzeled el a nyugdíjas életét? — szegeztük neki a kérdést. — Szinte el sem hiszem a tényt, alig ocsúdtam még fel... Mindenesetre az életrendemet át kell állítani. Sok a pótolniva­lóm. Amire eddig nem értem rá: olvasni, szép- irodalmat, politikai mű­veket. Egyelőre az emlé­keimet rendezgetem, éle­tem dokumentumait, a kort idéző okmányokat. Egy kötetre való élmény van mögöttem, s talán egyszer könyv is születik belőlük... — Negyvenkét évet töl­töttem szakadatlan mun­kában. A most megválto­zó életritmus azonban ' rumiképp sem jel ént he Hlenséget. A nyugdíj? ..or legnagyobb veszélyt a fölöslegessé válás ér­zete, Én egy percig sem „visszajött a Pál”. A fel­kérést néma csend követ­te. Nem nyomoztunk az után, hogy talán ez a slá­ger ott még nem annyira kedvelt, vagy Vass Lajos hiányzott... A szereplők azért táncra perdültek a vadonatúj, egy nagyszerű országos mozgalom kereté­ben épített színpadon. Az­után függöny, vége az el­ső előadásnak. Kifelé sodródva, el nem fojtható kedvetlenséggel arra gondoltam, hogy csak „ez” a város üzenete a falunak? Nem érdemel­tek volna szebb köszön­tőt a helybeliek? Szívesen hallgattunk volna nemzeti operáinkból egy-két áriát — uram, bocsá! — Kodály műveit, jeles vígjátékaink­ból választott jelenetet, népdalokat... Hallom az ellenvetést: hát már az effajta szóra­kozás is baj? Meg, miért lövöldözünk ágyúval ve­rébre? Egy — ráadásul fa­lusi — műsor megér „két flekket”? Ha egyszeri „félrelépés­ről” lenne szó, mi is csak legyintenénk. (Máshonnan is kaptunk hasonló híre­ket, észrevételeket). Saj­nos, az ilyen műsorösszeál­lítás művelődéspolitikai el­veinkkel ellentétes szem­léletet tükröz — semmikép­pen sem hallgathatunk. A világért sem akarjuk ki- seprűzni Kálmán Imrét és társait, de: mindent a ma­ga idejében. Arra pedig senki se hi­vatkozzék, hogy csak „ez” kell a falvak, a tanyák né­pének. Számtalanszor ta­pasztaltam, hogy milyen tapsorkán köszöntötte pusz­tai iskolákban, községek­ben Jancsó Adriennét, Fa­ragó Laurát, a Katona Jó­zsef Színház egy-egy pró­zai előadását, színvonalas zenei produkcióját, az Ope­raház egyik-másik művé­szét, az igényes műsorral koncertező énekkart. Az év hátralevő részé­ben mintegy féltucat új művelődési intézményt avatnak megyénkben. Jó lenne, ha a járási, megyei népművelési szakemberek a jövőben az építkezés terveinek elkészítésén, a érzem ezt. őrzöm a me­gyei tanács vb levelét, amelyben megköszönik a munkámat, és kérik, hogy amennyire erőmből telik, továbbra is vegyem ki részem a közéletből. Ezt akarom! A termelőmunka után is maradt még sok-sok tennivalóm. Szá­mítanak rám, és ez öröm­mel egyben hálával tölt el. Egyik rokonszenves, if­jú munkatársa egy Ho- ratius-idézettel kedveske­dett búcsúzóul: „Beatus ille ... Boldog, ki köz­napok zajától távol él.. Benei Sándornak a csön­des, idillikus szépségek, a természet kínálta örömök mindig is közel álltak a szívéhez. De életének — nyugdíjas napjainak is — ez csak egyik oldala. Ami a mérleg másik serpenyő­iében van: az emberek az elvtársak, a társadalom rolgálata. S értük ez- tán is legalább annyit •kar tenni, mint harcos ifjúsága idején. Jóba Tifeor berendezés összeállításán kívül az ünnepi műsorok megszervezését is segítenék. S ha így lesz — ebben biz­tosak vagyunk —, akkor majd fenntartás nélküli elismeréssel, maradéktalan örömmel távozunk hasonló eseményekről. Azt is reméljük, hogy a napokban a közönség ren­delkezésére bocsátott klub­könyvtár változatos prog­ramjával hatékonyan se­gíti a szellemi fehér foltok ellen indított offenzívat. Igényes rendezvényekkel „csalogatják” majd a láto­gatókat, és második ott­honuknak tekintik a szóra­kozni vágyó fiatalok és idősebbek. Akkor pedig a „morc kritikus” sem bosszanko­dik, ha olykor-olykor art danolják, hogy „hej ci­ca...” Mondjuk egy far­sangi kabaréban. De ün­nepi eseményhez; ünnepi ruha illik I Hétfői szerzői estjére jött el Kecskemétre Kado­sa Pál Kossuth-díjas ze­neszerző, a Zeneművészeti Főiskola tanszékvezető ta­nára. A hangversenyt a vá­rosi szimfonikus zenekar adta Kemény Endre ve­zényletével, Szűcs Mihály hegedűművész közreműkö­désével. A műsorban a Pián e forte című mű, a II. hegedűverseny és a II. szimfónia hangzott eL — Ez volt az első zene­kari szerzői estem Ma­gyarországon — mondta a hangversenyt követő be­szélgetésen Kadosa Pál. — Létrejötte Kemény Endre vállalkozó kedvének kö­szönhető. Szinte megszál­lottan fogott partitúráim tanulmányozásához, s ezt az akadályokat nem isme­rő lelkesedést — úgy ér­zem — a zenekar tagjaiba is sikerült beoltania. Na­gyon örülök ennek, hiszen mint minden zeneszerző, én is azért komponálok, hogy műveim megszólaljanak és utat találjanak a közön­séghez, ahogy ez itt ma este történt — Tanár űr munkássá­gában milyen viszonyban van a zeneszerző, a zongo­raművész és a pedagógus? — Fiatal koromban már csak a megélhetésért is kénytelen voltam sokat vállalni. Akkor még ju­tott erőm akár heti 50 óra tanítása mellett is a kom­ponálásra. Mint zongorista az évek folyamán egyre inkább a kortárs zenére specializáltam magam. A 20-as, 30-as években Schönberg-, Sztravinszkij-, Milhaud-darabokat mutat­tam be a hazai közönség­nek — és persze saját mű­veimet is. — Akkor ezek voltak az újdonságok. Mj a vélemé­nye a mai legújabb törek­vésekről? — Az „avantgárd” szük­séges dolog, különösen ha egy stílus már kiélte ön­magát. Véleményem szé­riát hangrendaaRCüafa. més Czimra Gyula­emlékkiállítás Félegyházán 1971. február 28-án, 11 órakor nyílik a Kiskun Múzeumban Czimra Gyula festőművész kiállítása. A művész Budapesten született, 1901. január 3- án. Iskoláit is ott végezte Egy ideig, mint műszaki rajzoló dolgozott. Közben rendszeresen látogatta az Iparművészeti Iskola esti rajztanfolyamát. 1924-ben felvették Párizsban az Ecole Nationale des Beaux Arts növendékei közé. Ta­nára Lucien Simon volt. 1926-ban a párizsi Ga­léria du Zodiaque termei­ben rendeztek műveiből gyűjteményes kiállítást. 1929-ben Nagybányára ment ahol műveiből kiál­lítást rendeztek. 1934-ben Rákoshegyen telepedett le, s ettől kezdve ott élt 1966- ban bekövetkezett halálá­ig­A kiskunfélegyházi kiál­lítás kapcsán szeretnénk, ha a művészetszerető kö­zönség alaposabban megis­merné Czimra Gyula mű­vészetét. Sajtos Géza sok lehetőséget tartogat. Fiataljaink azonban jól te­szik, ha kellő etikai ko­molysággal foglalkoznak az új lehetőségekkel. Én azonban nem fogok már alapvetően új stílusra, mondjuk elektronikus ze­nére áttérni. — Milyen műveken dol­gozott tanár úr az utóbbi időben? — Újakat nem írtam, de több régi művemet átdol­goztam. Szerénytelenség nélkül mondhatom: örü­lök, hogy van erőm ehhez a munkához. Gyökeres át­dolgozásról van szó, a ré­git szinte csak vázlatként használom fel, s ez sok esetben nehezebb, mint teljesen újat írni. — A mai tapasztalatok alapján mi a véleménye Kecskemét zenei életéről? — Egy nap kevés ahhoz, hogy erre válaszoljak. Mindenesetre a kecskeméti zenekar színvonala és tel­jesítőképessége nagyon po­zitív meglepetés volt a számomra. Megvallom, az öröm mellett egy kis ag­godalommal vártam, ezt a hangversenyt, annál is in­kább, mivel ezek a művek 20 évvel ezelőtt még leg­jobb zenekarainknak is problémát jelentettek. Ag­godalmam már a főpró­bán eloszlott. Őszintén mondom: a hegedűver­seny Pesten precízebben szólalt ugyan meg, ez az előadás mégis közelebb állt elképzeléseimhez, ugyanígy a szimfónia két középső tétele is jobb volt, mint a korábbi előadásokon. A hangverseny iránti érdek­lődés pedig szilárd társa­dalmi háttérről vall itt Kecskeméten. A siker a zenekar és karmestere sok munkájának, kitűnő együtt­működésének gyümölcse, de remélem, hogy a mű­veknek is volt valami ré­szük benne. Hiszen meste­rem, Kodály Zoltán mond­ta, hogy a zenemű értékét az idő és a nép dönti el... Kőcser Tivadar se. Heltai Nándor Kadosa Pál zeneszerző ■ .............. -— _

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents