Petőfi Népe, 1971. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-21 / 44. szám
B ódi az autóbuszjegyet gondosan összehajtotta, zsebretette, majd elhelyezkedett az ülésen. Indulás előtt még egyszer az ablakhoz hajolt, mintha meg akart volna bizonyosodni: valóban nem egy furcsa álom áldozata. Felpillantott a szociális otthon sárga, kastélyszerű épületére, mely így tél utolján, mikor már a mélyebb részeken is olvadozott a hó, valósággal világított a földszínű ázott domb tetején. Bódinak úgy tűnt: a kapunál a fiatal fenyők között, vállára vetett intézeti köpenyben ott áll az igazgatónő. Bódi visszahúzódott az ablaktól, és azt gondolta: Az ördögbe, hogyan láthatnám én innen, ő meg onnan engemet?... , De nem szabadult az igaz- Thiery Árpád: gatónő száraz, deszkaszerű ' r alakjától, egyre csak visszatért eléje, pontosan úgy, ahogy az este a fehér íróasztal mögött a válláról le-lecsúszó köpenyét igazgatva ült. Bódi papírjait lapozgatta. — Magának holnap orvosi vizsgálatra kell mennie — mondta. — Igenis. — De nincs, aki elkísérje a városba. — Akkor nem megyek — nyugodott bele Bódi. Az igazgatónő felpillantott átható, türelmes tekintetével, amely sohasem az emberekre és a tárgyakra nézett, hanem mögéjük. — Én azonban kísérő nélkül is elengedem magát. Nem érdekel, hogy mi van itt a papírjaiban. Miért ne jönne vissza rendesen egyedül is, ha egyszer vissza kell jönnie. Nem igaz, Bódi? — Maga tudja ... — Itt vannak a papírjai. A reggeli autóbusszal bemegy a városba és megjelenik mindenütt, ahol kelL Nem először fordul meg maga azokon a helyeken. De figyelmeztetem valamire! Ha maga este kilenckor nincs itt az intézetben, ha lerészegedik, ha elcsavarog ... Ha bármi dlsznóságot csinál, maga nem ember többé előttem! Megértette? — Rendben van — mondta Bódi furcsa hangon, s mintha egy idegennek a hangján szólalt volna meg, és azt sem értette: hogyan talált rá ilyen könnyen a megfelelő szavakra? Elégült. boldog mosollyal ült az autóbuszban, és ez a kifejezés az orvosi rendelőkben sem tűnt el az arcáról. Az ápolónők meglepett kérdéseire titokzatosan mosolygott, az orvosoknak pedig a gyógyuló betegek tájékozott bizakodásával válaszolgatott. Egy csöppet sem emlékeztetett arra az iszákos, rossz modorú svihákra, aki megbízhatatlan volt pénzben, szóban, időben és aki évekig magára hagyatva élt a külvárosi felvonulási épületek táján, sokan bolondnak tartották, míg valaki szólt az érdekében, és egy szociális otthonban helyezték el. A boldog arckifejezés az orvosi vizsgálatok végeztével kezdett tünedez- ni. mintha Bódi az utcákon bolyongva fokozatosan ébredt volna tudatára, hogy azt a délelőtti kis papírboldogságot csak ezért hitethette el magával, mert már nem jutnak eszébe a régi idők, s ha mégis: idegen tárgyként úszkálnak az emlékezetében, s nem tud igazán ragaszkodni hozzájuk. Azt gondolta: A cimborák ilyenkor a vasúton, meg a közraktárak körül lézengenek... Nem akart velük találkozni, s a belváros felé indult. A gyógyszertárnái egy hatalmas, fehér kéz nyúlt feléje, majd kirajzolódott a keskeny, beesett sólyomarc, és az arcon furcsa módon feléledtek a harag piros foltjai. Így állt, ilyen haragosan és meglepetten az egykori ezerszázas FIAT mellett: ki akarta nyitni az ajtaját, és csak akkor vette észre, hogy be van hegesztve... — Bódi elvtárs! — ért hozzá barátságosan a nagy fehér kéz. Bódi összerezzent és azt gondolta: Annyira egyezik minden, hogy nem lehet igaz. S nem értette, hogy az ő keze miért nem mozog? — Főnök!... Azaz, Sípos elvtárs! — nyögte. Szabadkozott, valósággal húzatta magát, de Sípos becipelte egy mellékutcába. A pincében a pincér négy teli poharat tett eléjük az asztalra. Bódi elborzadt és lehunyta a szemét. — Ügy láttam, hogy biceg Mi történt magával? — kérdezte Sípos. — Karambol. Nyolc éve már. — Ö!... — pillantott Sípos részvéttel egykori sofőrjére. — Magának pedig mindene volt az autó. Bódi elvörösödött. Az asztal súrolt deszkalapjára bámult. — A karambol után vi- — mondta. — Most egy gazdaság kocsiját vezetem. Sípos a poharáért nyúlt. — Én pedig tizenöt éve már, hogy a minisztériumban vagyok. Most látogatóba jöttem ide a rokonokhoz ... Nem iszik, Bódi elvtáns? — Legfeljebb egy keveset — mondta Bódi erőtlenül, és a hazugságán tűnődött. V öröslő arccal gondolta: Téhát így ég el szégyenében az ember. — Hány éve is, hogy mi együtt voltunk? — kérdezte Sípos. — Negyvenhétben. — Micsoda idők voltak akikor..! — Nagy idők voltak — bólintott Bódi komolyan, és ahányszor Síposra pillantott, egyre csak a rozoga FIAT-ot látta maga elótt, amelynek az egész jobboldalát egy szerencsétlen hídrakanyarodásnál leszakította. A bányavidéken napok óta zuhogott az eső, az utak oldalát kimosta a víz, de menni kellett, nem törődve az életveszélyes utakkal, s akkor a meszelt kőhíd egy- saercsak alattomosan ott termett előtte. Ajtó nélkül nem járhattak, a leszakadt ajtókat fel kellett hegeszteni. Attól kezdve baloldalról másztak be a kocsiba, mig Sípos meg nem unta a beosztásához képest megalázó ki- és beszállásokat, és felkutatott a városban egy Opelt. Négyen mentek az autóért A néo nevében! — mondták halálos komolysággal a szobafestőnek, aki megszeppenve állt előttük az udvar közepén. Mulatságos volt, ahogy igyekezett a kedvükben járni. Kinyitotta a pajtát. A ponyvát lerángatta a kocsiról, és széttárt, tehetetlen karral azt mondta: — Ezt csak tolni lehet, kérem... Szerencsére négyen voltak, de így is alaposan megizzadtak, mire nevetség tárgyaként az ütött- kopott kocsit a városon át betolták a pártgarázsba. Bódi csodálattal hallgatta Sípost. Minden megelevenedett amiről beszélt, csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy megérintse a hegesztőt, aki egész éjszakán át dolgozott a FIAT ajtajaival, hogy Bódi másnap elfuvarozhassa Sípost a választási gyűlésre... Bódi hallgatott, nem tudta félbeszakítani Sípost. Egyszer a faliórára pillantott. Sípos észrevette. — Dolga van? — Ö, nem, nem... Mi dolgom volna azon kívül, hogy itt vagyok most magával?... — tiltakozott Bódi, és a kezét rátette Sípos karjára, Meg is szorította egy kicsit t — Mi van, Bódi elvtárs? — hunyorított Sípos elér- zékenyülten. — Semmi — nyögte Bódi, az arcát a kabátja ujjába törölte. —- Csak nekem is eszembe jutott az a sok minden, amiken végigmentünk mi ketten. Akik láttak működni bennünket biztos azt gondolták magukban; Ki hitte volna róluk, hogy ennyire értik, amit csinálnak? ... O, ml egészen nagy emberek voltunk akkor. Elhiszi nekem? Sípos eltűnődve simogatta a poharát. — Kisemberek voltunk mi, Bódi elvtárs — mondta. — Csak nagy dolgokat műveltünk, és ez téveszti meg magát... S zótlanul ültek az asztalnál. Az utcán Sípos érzelmesen megölelte Bódit. Magához is szorította egy kicsit. Bódi krákogott, egyik lábáról a másikra állt. Nem érzett bűntudatot, hogy elhallgatta Sípos előtt a szociális otthont, sőt igyekezett a régi színekben feltüntetni magát. Amiatt sem é.zett bűntudatot, hogy nem tett említést a feleségéről, aki a karambolnál szörnyethalt mellette, és a három évről sem beszélt, amire jogerősen elítélték. A bűntudata helyett valami mást érzett. Leginkább azt, hogy egyszer valahol elveszített valamit, aminek már nem is tudja pontosan a nevét, s így most már meg sem találhatja. Megvárta, míg Sípos eltűnt a házak sötétlő árnyékában, aztán, amennyire a rossz lába engedte, futni kezdett az autóbuszállomás felé. A szolgálati épület minden sarka sötét volt már, a söntés is bezárt. Elmúlt nyolc óra. Bódi leroskadt a hármas kocsiállásnál, ahonnan az ő busza indult. Egyszerre nyomasztónak, sőt elviselhetetlennek találta az idő súlyát, mintha minden perc — ami eddig volt és ami még lesz — külön nehezedett volna rá. Az igazgatónő alakja egyre többször jelent meg előtte. Mindennek én vagyok az oka. de hát, ha nem volt erő bennem, hogy mást tehettem volna, nyöszörgőit... Taxi suhant át az autóbuszállomáson. Bódi későn vette észre. Integetett, egy darabig futott is utána, a sofőr azonban nem vette észre. Vagy azt hitte, hogy részeg vagyok, gondolta Bódi elkeseredve, majd amennyire sántasága engedte, futott vissza a főtér felé. Egy mellékutcában talált rá a taxiirodára. Az egyenruhás fiatalasszony fémfogait csillogtatva azt mondta: — Körülbelül háromszáz forint, És várni kell a kocsira. Bódi válasz nélkül bólintott, és leült a várópadra. Mondhattam volna, hogy nekem minden perc számít, gondolta, majd belenyúlt a zsebébe, megtapogatta a tárcáját. Benne volt a rokkantsági nyugdíja, amelyet tegnap vett át a gondnokságon. Két csomag'cigaretta ára hiányzott belőle. Várakozás közben alacsony, kövérkés alakja valósággal elveszett a széles pad sarkában. Csak akkor tűnt fel, ha nyílt az ajtó, és Bódi abban a reményben, hogy érte jött a taxi, előre fura- kodott. Kilenc óra előtt értek fel a Rigó-tetőre, ahonnan már látni lehetett a szociális otthon ablakfényeit. Bódi egész úton növekvő aggodalommal kezdte figyelni a taxióra kattanásait, és amikor a kocsi kezdett leereszkedni a tetőről, intett. — Csak eddig? —- kérdezte a sofőr. — Csak eddig. — Félviszem én az otthonig, mint egy úriembert. — Hagyja csak! — mondta Bódi. A tárcájából elővette a rokkantsági nyugdíját és odaadta a sofőrnek. — Itt a pénze. M egvárta, míg a taxi nagynehezen megfordult a keskeny úton, aztán elindult gyalog. Sohasem kedvelte a nehezen magyarázható dolgokat, és még inkább nem, ha sajnálatra méltónak látszott. Most sem arra gondolt, hogy legfeljebb fél tízre érhet fel az otthonba, és okosabb volna, ha azon törné a fejét, amit majd az igazgatónőnek mond. Ehelyett még egyszer átélte a régi dolgokat, Sípossal, a FIAT-tal és az Opellal. Közben könnyezett, csak könnyezett, a kabátujjába törölgette a szemét. S mint gyakran megtörténik az emberrel: egyszerre voltak ezek a vissza- hozhatatlan múlt iránt érzett bánat és a boldogság könnyei. dekre költöztem fte&ftaűi mattjai Buda Ferenc: OCDüLOCT17\Ca É, tbr »resszen aranysip Hét évig vártunk Buda Ferenc második kötetére. Az 1963-ban megjelent Füvek példája egyik napról a másikra az élvonalba emelte a költőt, s a kritikusok teljes egyetértéssel úgy emlegették, mint a fiatal nemzedék egyik legmarkánsabb és legtöbbet ígérő tehetségét. Érthető tehát az országos kíváncsiság, ami megelőzte és sürgette is a folytatást. A huszonhárom verset tartalmazó második kötetet a napokban kézbe vehettük, s szomjúsággal olvashattuk a sorokat: fejlődött-e Buda Ferenc, s ha igen, merre, s ha nem, miért nem? Természetesen hiba volna a költő szemére Vetni, hogy hét év alatt „mindössze” huszonhárom verset írt Alkati kérdés, a körülmények függvénye a versírás gyakorisága. s tudjuk, hogy Buda Ferenc ezalatt a hét esztendő alatt olyan sorsot vállalt és hordozott (a nagy családdal járó gondok), amely alatt más összeroppant volna. Második kötetének fülére írt vallomásában megjegyzi a tőle megszokott tömörséggel: „Polgárává Kecskemét fogadott”. De ha a várostól kapott előnyöket, a megye vezetőinek támogatását is beleszámítjuk, sorsa, élete így is a megpróbáltatások görgetegével való, lélegzelnyi pihenőt sem engedő örökös küzdelem az örömért.. Ezeken túl, kritikusi alaptörvény, hogy nem a mennyiség számit, hanem a minőség. Ezzel pedig nincs baj Buda Ferencnél, önmagával szembeni igényét ismerve tudjuk, hogy nem is adna ki kezéből fél- érett verset, alkalmi indulatok alapján írt zón- geményeket. Buda első verssorától a mostani kötet utolsó betűjéig bizonyította. hogy ihlete nem az ellágyulás pillanataival rokon. Neki a költészet, a versírás „á vashomlokú, konok hit” meg-megújuló próbája. Mert benne a legkeményebb hit él: az >Saz gondolat és az őszinte érzelem erejének hite, vagyis hit a tisztaságban. Nincs megfogalmazott sorokba szedett ars poétikája, de mostani kötetéből is egyértelműen sugárzik annak tudata & vállalása, hogy a gondolat és a tett, az érzés és a cselekvés csakis a már említett örökös küzdelem árán hozható egyensúlyba, szinkronba. Az Ébresszen araTlysíP című második kötet 23 verse bizonyos értelmű fejlődést, előrelépést jelent Buda pályáján. Szerencsére a költő az első kötetére kapott kritikákból nem arra a következtetésre jutott, hogy most már minden rendben van. Ellenkezőleg: kétszeresére nőtt benne a felelősség, az igény, s talán ez is közrejátszott abban, hogy a második kötetet csak hét év múlva adta közre. A fejlődést abban látom, hogy Buda Ferenc gondolatilag elmélyültebb lett, s ez még a látszólag érzelmi töltésű verseknél is tapasztalható. Nála az érzelemnek is gondolati „hajtóanyaga” van, a gyönyörű soroknak a beléjük ágyazott gondolat, reális gondolat ad szárnyakat: „Jössz velem, dércsipett virág, kő-uj- jaim kéke szorítnak.. Persze nem új az, hogy a gondolatok érzéseket hordoznak. Ami mégis meglep bennünket Buda Ferenc verseit olvasva, az, hogy a versekben tökéletes egységet, megbonthatatlan harmóniát, szét- verhetetlen szerkezetet teremt a költő az ész és a szív két „bolygórendszere” között. Jó példa erre a nem csupán terjedelmileg, de súlyában, jelentőségében is legnagyobb verse — amely eddigi pályafutásának csúcsa is egyben — a Roham. Nagy rokonságot mutat a Roham Petőfi: Beszél a fákkal a bús őszi szél című költeményével (sajnos, a két vers párhuzamának megrajzolására, együttes elemzésére itt nincs hely ég alkalom). A „kétszó- lamban” írt Roham őszinte és ezért tiszteletre méltó indulata emel kedett (de nem fennkölt) sorokban, vas-kemény mondatokban fogalmazódik meg: „...erdő ereje inaimban, szempillám alatt meztelen kápráza- tok...” Aztán: tábort jár ellenem vasmellű, acélköldökű sereg, kiomol kapuin a szívnek a vér, az erő, lüktetnek az artériák, ezerek ezere megütközik, csatarend, csatarend ellen .. Találunk azonban a kötetben több olyan verset, amely ugyancsak azt bizonyítja, hogy Buda Ferenc előbbre, feljebb lépett a versek mélysége, szerkesztése, a nyelvi megformálás, a gondolati töltés tekintetében. Megrendítő sorokat olvashatunk Az elesett katonák emlékére című versében, őszinte szembenézés önmaga sorsával a Szólaljatok című költeménye. Igaz sorokban állít emléket Berda Józsefnek és Veres Péternek. Egy- egy vallomás az Ady-ról. illetve a paraszti eszközökről írott prózaverse (Liliom és korbács, Kincseket órzök). Ez utóbbit a kecskeméti népzenei találkozón bevezetőként mondta el a szerző. Végigolvasva a kötetet, olyan érzése lehet az embernek, hogy Buda Ferenc komor költő. Pedig őt is megérinti néha az „öröm arany ága”, ha csupán egy-egy pillanatra is: ..Egy évig egyszer játszani kéne. Szánkázni télben, fürödni nyáron, csücsülni hajlós cseresznye-ágon ...” De a pillanat elszáll, s a vers vége már a vállalt felelősség tudomásulvétele: „Nem megy a játék ...” (Lennék kisgyermek). Nem ez az egyetlen verse, amelyben tetten érjük a gyermekkorhoz való eltéphetetlen kötődését Versei r.em komorságot, nem pesszimizmust sugároznak, hanem az akarat, a cselekvés, a helytállás, a magamért-má- sokért tudatosan vállalt csontropogtató küzdelem vasveretű megfogalmazásai. Nagyon jó kötet az Ébresszen aranysíp (csupán a Pesten esik a hó című verset kellett volna kihagyni), s éppen a címadó vers magabiztossága, befejező sorainak — ha úgy tetszik — optimista kicsengése a legjellemzőbb Buda Ferenc- re: „Ébresszen aranysípod virradat! Súlyos vagyok, reszketnek alattam a hidak.” (Szépirodalmi Könyvkiadó) £ál farkas
