Petőfi Népe, 1971. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-14 / 38. szám
Névtelen elmúlás II ideget lehelnek a falak. Miről is írjak, szóljak, szívem teli ezerféle érzéssel, mit is tegyek, kit is vegyek elő az emlékezet mélységéből, amit betakar a feledés, a lassú idő múlása. Kiről szóljak olyan szépen, hogy még az is meglássa benne a megfoghatatlan szeretet arcát, aki nem szeret hinni az emberi jóság végtelenségében. Kint hull a hó, rátelepszik aranyos tekintetű lányok szemére, akik ballagnak hazafelé az úton a moziból. De rátelepszik sírokra is, azokéra, akik elmentek az idén, vagy tavaly, azelőtt. Aztán nyomuk veszett életük hol egy kártyapartinál, hol egy kedves emléknél idézik. Elmentek: ez úgy beleüt a szívembe. Elmentek, szólni már nem tudnak, de élnek a képzelet arc- ' rengetegében, s várva, M hogy néha szólítsuk őket. WfímltUfílF j' Mindjárt itt jelentkezik is egy hirtelen. Bálind Péter i«**®«* w bácsi apam után négy év- re halt meg. Sokat figyel- tem szikár alakját. Tele volt a szíve mindig valami, nem is tudom kifejez- ' ni miféle szeretettel. Sokszor úgy elnéztem, | amikor kint a szőlőben i. permetelt. Három—négy inget is vitt ki, és azokat grajprawu* i arra használta, hogy cse- réljen. amikor ráizzadt, az egyik. Én is ott permetel- tem a szőlőt „hetykén”, legény módra. Mikor eljött a dél, szépen leült az öreg cseresznyefa árnyékába és várta, hogy valamelyik gyerek hozza az ebédet. Nem telt bele jó néhány szusszanásnyi, jött is a Pali gyerek a kandli- val a kezében, meg szatyorral. Aztán ő levette fejhez szokott kalapját és kanalat kotorászott elő a szatyorból... Mikor megebédelt, szépen összerakta a csetrös edényeket, fogta a kabátját és ledőlt: feje alá egy kéve venyigét tett. Az arcára tolta y kalapot és úgy szundított el. Szinte hihetetlen, hogy pont akkor kel fel,r mikor már a dologidő eljött. Péter bácsival nagyon sokat beszélgettem olyan ráérőidőben. Vagy elmentem hozzája és szinte a szavak gyöngysorai jöttek elő szép beszédében. Mi is tette ilyenné; sokszor meg- hánytam-vetettem. Mi? — majd én megmondom; a szíve. Szíve, melynek melegét ma már hiányolom. Mert igaz ember volt. Tele dallal; mulatni azt tudott csak igazán. Humora olyan volt, mint friss gyümölcs. Háztája mint egy kis falucska. Megnézte azt a földet ahová két kezével építette a lakást. Szinte a földet is megásták szemei, mert pont és ott ásott Falu Tamás; Kotta Fehér lapon kotta voltam, zengtem álmodozva, mollban. Jöhetett a sors vadultan, akkor sem volt hangom dúrbán. Mikor lelkem örömmel telt, mögötte a bánat tercelt. Ha jő majd a nagy szünetjel, a szíveddel énekelj eb Polner Zoltán: Tilidudás Lükjétek le a dudást! Harang óta muzsikálja, vigyorog a muzsikája istenemre _ két ló már a kehet hányja. Lükjétek le a dudást! Muzsikája nyerít, béget, muzsikálja a násznépet ’ fogja a szekeret. Csak a dudást lükjétek le! Csak a dudát tilidudát ’’ törjétek el a muzsikát haladjunk már innen! le, ahol a legjobb szikes agyag bújt el a szeles homok alján. Csinált ólakat, górét, vermet, szinte ezermestere volt a fának, anyagnak. Szépítette háza környékét beültetve gyümölcsfákkal, a halál itt közelítette meg. Itt közelítette meg a legnagyobb emberi ellenség: a rák. Lassan őrölte fel testét. Beletelepedett a gyomrába és egyszer mikor jöttem hazafelé a lányóktól hallom valakitől, hogy Bálind Péter bácsi meghalt. Sötét volt, a félhomály egyesült a fekete földdel. így láttam én is Péter bácsi félig pislákoló, kihunyó életét egyesülni a földdel, melynek doktora volt. Meghalt, eltemették, és itthagyva 56 évesen a matkói világot, családot, embereket, hogyha eszünkbe jut, gondolkozzunk rajta, ki is volt ő és mit tett értünk, sorsunkért. Dolgozott a sós verejtéktől a hideglelésig. Pólyák Ferenc: Öreg parasztok (fafaragás) \7em olyan régen a kerékpáromon ültem és szép lassan hajtva, nézelődve mentem végig a homokdűlőn. Kutattam régiségek után. Ahogy elhagytam Matkót, átértem Kunszállásra. A tanyák nádfedele még itt-ott köszönt a régimódisággal, de már feltünedeztek a cseréptetők, mint pirospozsgás menyecskék. Ügy a Monostori út táján járhattam, mikor megpillantottam Kertész János bácsi öreg tanyáját. A háztető egyik része lecsúszva, az ólak ledőlve, a kemence pedig kivirított a pusztulásból. No, mondok, itt Is valami baj van. S hogy néztem az elmúlás nyomait, megjelent előttem a képzeletben Kertész János bácsi sudaras termete. Szép őszülő bajusz és hatalmas hangja szinte beledörgött a lelkembe. Többször megfordultam én ennél a háznál. Téli délutánokon elbeszélgetve a régmúlt időknek emlékeiről. Aztán mikor bementem hozzája, jó erősen ke- zetszorított, a szemem közé nézett, szinte láttam, hogy mekkora nagy a szeretet benne, aki itt éldegélt egyedül egy házban és pipázgatva gondolatait fényesítette, nehogy berozsdásodjanak. Mert azok a gondolatok mindig fényesek voltak és világosak. Beszélni — azt szinte le sem lehet írni mily gyönyörűen tudott. Hanglejtések, hangmagasságok, egy szó ketté- törése elém varázsolt mindent, amit nyelv tud, és szív érez. IMegpödÖrte a bajuszát^ szívott a tajtékpipából jót és így szólt: kedves fiam, hej mik is voltak az én gyermekkoromban. A betyárokról mikor mesélt, itt éreztem igazán mit is jelentett az, ha valaki elmúlt, aztán elásták a homokbuckák közé és kihajtott fölötte az árvalány haj. Mert sokszor megöltek olyan embert, aki tán nem is volt betyár, csak cimboráit velük és meg kellett halni, mert a közeli csárdában megölték. Itt értettem meg a névtelen elmúlást. Aztán kezdtem én is törni a fejem; hát csak ennyit ért akkor az ember? Cok tarhonyát megevett János bácsi. Bizony elég szűkösen éldegélt. Fiatalságát fölhozta nekem, én meg úgy hallgattam, mint a gyerek az apja szavát. Bölcsessége a lélek útjain mindig éreztette gazdag kincseit. Ha azt néztem, mi is vitt el ehhez az emberhez, így válaszolnék: a múltnak, mely a paraszti világ örömébe, fájdalmába gyökerezett, ennek a világnak a kutatása, megértése és megőrzése. Ahogy ott voltam a háznál, megálltam és elnémul- tan szemléltem a pusztulást. Majd megtudtam valakitől, hogy János bácsi meghalt. Meghalt ő is, hát így fogynak az én kedves bölcseim. Elvitték őt is ki a kunszállási temetőbe a kocsiderókban. Tele történetekkel, tele humorral. Emlék is marad nekem Kertész János bácsiról: egy fénykép, meg egy falióra, ami bent van a gyűjteményemben. Most áll. Kerestem a kamrában rá egy óraláncot és beszereltem a hajtókerékre. Aztán tettem rá egy körtét, amit lehet súlynak is mondani és felhúztam, vagyis addig, míg a sétálóhoz hozzá nem ér. Ment is az óra, kicsit szokatlan volt az én fülemnek ez a nyers ketyegés. Ahogy lefeküdtem este egyszeresük egy nagy puffanás, csörgés. [ános bácsit hogy tudom én életre kelteni? Vagy kifaragom, vagy írok róla Hangja el-elbújik emlékemben, de azért néha-néha fülembe hallom egyenes kijelentéseit. Mind ritkábban. A távolság homály ősit, sötétít- ‘ Pólyák Ferenc y KÉT EL.ŐADÓMUVÉS Mr*#****’, Jancsó Adrienne Jancsó Andrienne és Faragó Laura művészete elfeledtette kedden a kecskeméti városi művelődési központban a kedvezőtlen körülményeket, az előadóestet megelőző ruhatári és jegyváltási mizériákat, a kibírhatatlan hőséget. Nagy siker volt A népballadák, siratok, népdalok válogatása — szellemben, minőségben, ízlésben — példa lehet a legkülönbözőbb művelődési (színházi stb.) intézmények rendezői, szervezői számára. Az előadóművészek az anyag válogatásában is összetett erényeket mutattak fel; pedagógiai éleslátást és a népi-nemzeti műveltség legmélyebb megértésének bizonyságát, s a tolmácsolásban pedig — amire csak az elhivatottak és megszállottak képesek — olyan kifejező erőt, ami a résztvevőt nemzeti és világirodalmi ismereteinek felidézésére készteti. A balladák megismétlődő gondolatritmusa Ady költészetének ébresztésére ad alkalmat, a drámaiság Arany sorait juttbatja eszünkbe, a ráolvasások (és mennyi más!) Shakespeare-t véteti elő velünk — hogy csak a múltról és nagyokról szóljunk. Ha ez így érvényes, akikor kézenfekvő témaként gyűrűzik bennünk tovább: irodalmi és művészeti oktatásunk tétova lépések helyett erre az egyszerű, gazdag, a múltról és jelenről gondolkodni és ítélni egyaránt tanító népi irodalmi anyagra az eddiginél céltudatosabb következetességgel építhetné ilyen irányú oktatásunk emeleteit. — Hogy nem a különcködés íratja velem ezeket a sorokat, arra bizonyság, hogy az estet hallgató tanár, munkás, diák a legkülönbözőbb műveltségi szinten álló, külsőben, divatban, szokásban, életvitelben egymástól mérföldnyire vetett ember teljes lényével élvezte, befogadta, megítélte a hallottakat. Hivatás! Küldetés! — Ezek a fogalmak azok, amelyeknek említése nélkül az előadókról írni nem lehet. Minden mozdulatban, szóban, hangban a tisztaság és elhivatottság volt jelen, ami alól a teremből a folyosóra kiszorult és az odabenn légszomjjal és hőséggel küzdő közönség nem vonhatta lei magát. Az előadói stílus legszebb útját járja Jancsó Adrienne. Annyira együtt él ezzel a költészettel, hogy talán öntudatlanul is a legjobbat tenne, de tudatos művész a javából. Faragó Laurát a Röpülj páva adásaiban csodálta meg az ország. Személyes találkozásunkkor épp oly egyszerű, nemes és rendkívül művelt előadót hallhattunk, akihez hasonlót a legkülönbözőbb műfajok szemrevételekor is elvétve találni. Befejezésként: a megyei könyvtár és művelődési központ rendezte est közönségének tapsáról, elismerő megnyilvánulásairól érdemes volna felvételt készíteni: meggyőzőbb erejű elismerés alig kísért hasonló rendezvényt. Goőr Imre Faragó Laura Nem először halljuk Kecskeméten Faragó Laurát, a magyar és az angliai népdaléneklés fesztiválgyőztesét, népdalt énekelni. — Milyen sok mindent írtak össze már a népdalról, dús jelzőkkel, aranyozott tollal, képes beszéddel; s most, Faragó Laura éneklésében, végre a maga egyszerűségében — nagyságában, veretességében hordozott üde fiatalságában jelentkezet* a pódiumon. Dalolását nem kísérte senki és semmi. Nem kötözte gúzsba oktatói szigor, nyomtatott ritmuskép, kottafej; nem édesítette harmónia, nem hamisította színpadi póz, valamilyen képzelt helyzet erőltetett meg- játszása. Valóban a magány mélységéből szól ez a hang? Igen, hiszen az idők és népi társadalom „szívhangjai” ilyen értéséhez nagyon is finom belső hallás, a mindennapok stresszéből való pillanatnyi kikapcsolódás, énekünk témájához való fenntartás nélküli odakapcsolódás kelL (Gondolkozzanak el ezen pedagógusaink is.) Legutoljára egy szőlőbeli bucikás táj nyárestéjén hallottam ezt az önfeledt, mégis: évszázadok és embermilliók egyéni, de ugyanakkor nagyon is közös sorsának mélyéből felszálló hangot; egy parasztasszony énekelt, magának és a tájnak, nem tudhatta, hogy más is hallja: „Utoljára megállók egy sárgavégű háznál”. A népnek ez a — alkotói erejét még nem vesztett — erős művészete: bizony, klasszicizmus a legjavából. Tolmácsolni, azaz rátalálni — ráérezni: ugyanúgy lehetséges, mint bármely nagy értékű művészi alkotásra. De nem kisebb áron! Megszólalásának, szerkesztésének szabályai, ha különösek is, de nem misztikusak („költ a Nép”). Ezt a stílust tehát, ösztönös vagy tanult folyamatban, el kell sajátítani! Faragó Laura, a budapesti származású IV. éves szegedi magyar—énekszakos főiskolás hallgató jól megtanulta a stílust, ezen felül tiszta fejű ember is. Saját világát, ennek határait (többek közt pl. hang- terjedelem tekintetében) jól ismeri, csakis ezen belül tervez, „építkezik” színkészletével, nagy tudatossággal és művészi önfegyelemmel. Titka: a magyar nép- dalkincs legjavából merít (nem úgy, mint pl. iskoláink énektankönyvei, és a legtöbb énekkar stb.) .és az azokhoz valóban — leginkább illő előadássajátossággal szólal meg, föltárva és ráétezve a műalkotás tartalmára. Semmi több! De ez: nagyon sok. Ez ma minden! Parasztélményeket, ha nem éppen otthonról hozzuk, aligha élhetünk már meg — (ha van, vigyázzuk életben maradásán!) — történelmi és társadalmi szépségeink formábaöntését illetően azonban, Faragó Laura megmutatta úton, bármelyikőnk is, egyénileg, csoportosan: messzire eljuthatunk, feltétlenül messzibbre, mint ahol most vagyunk. K. L.
