Petőfi Népe, 1971. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-06 / 4. szám
9. oldal 1971. Január ft. szerda Hűtő- és í egy gyárból A Jászság lett — lesz az ország hőtechiü- kai, klimatizációs bázisa. Ügy kezdődött, hogy Jászberényben, 6 kilométerre a várostól felépítették a Hűtőgépgyárat. Az 1950-es évek végén megkezdték a Lehel nevű és emblémája hűtőgépek gyártását. Betanítottak a részmunkákra egy sereg embert, főleg nőt. Saját konstrukcióban, maguk tervezte, gyártotta gépsorokat állítottak össze. S ahogy teltek az évek, egyre többen győződtek meg itthon és külföldön is a Lehel márkájú gépek megbízhatóságáról, praktikusságáról és elérhető áráról. A múlt évben — ünnepélyes külsőségekkel köszöntötték a Jászberényben elkészült 1 milliomodik hűtőgépet. Általában, háromévenként új típusú hűtőgépet gyártunk — mondja kísérőm, a gyár főkonstruktőre. A mostani típus 1968 óta „megy”. 1971-ben tehát aktuális a váltás. 150, 170, 200 és 250 literes hűtőszekrények csak méretben különböznek egymástól, formában alig. Fekete üzemrész. Így nevezik azokat a termeket, ahol acéllemez táblákból hajlítják, formázzák a hűtőszekrény palástját. A polcgyártó soron a huzalokból elkészített váz polietilén mázba kerül. A festőműhelyben zsír- talanítás után több réteg lesték kerül az .acéllemezre, mindén feátékreíeget külön bei eégetnek. Vá- !aiumformá'zd«gé,pek préselik a hűtőszekrények belső kamráját, ajtóbélését. És másfél percenként tovább lepő szerelőszalagon lyukakat fúrnak, apró alkatrészeket, elektromos szerelvényeket raknak bele. Aztán helyére kerül a hűtőszekrény lelke, az agg- regát. A szalag mellett csupa fiatal lány. Megállás nélkül jár a kezük. Mintha ' alamilyen vetéjkedöjáté- kon lennének, s figyelik a különböző színekkel felgyűlő lámpát. A sárga — figyelmeztető. A piros — most tovább lép a szalag. A gyakorlatlanok még ilyenkor is szerelnek, mennek a tovasuhanó géppel. A lányok mellett a dobozokban különböző méretű, formájú apró alkatrészek. Ügy, hogyha váltakozva kell kisebb, vagy nagyobb hűtőszekrényt szerelni, ne legyen fennakadás. mondjak az ideális, az 1 perces továbblépés. Ami azt jelenti, hogy percenként elkészülne egy-egy jégszekrény. Most egy műszakban 380 hűtőszekrényt gyártanak. A szalagról a villamos- biztonságtechnikai ellenőrző részlegbe kerül a gép. Majd hőtechnikaitag próbálják ki plusz 32 főkön. A hagyományos, kompresszoros hűtőgépek mellett március óta svájci li- cenc alapján adszorpciós- rendszerű háztartási hűtőgépek is készülnek. 1970- ben 17 ezer 60 literes gép került forgalomba, s az idén nagyméretűt. 140 literest is gyártanak majd. Mi a különbség a kétféle hűtőgép között? A kompresszoros mínusz 6 fokig hűt, az adszorpció« mínusz 18 fokot biztosít. Ez utóbbi alkalmas mirelit-ételek, mélyhűtött áruk huzamos tárolására. Az óriás — kereskedelmi — hűtőgépeket 1000, 1100, 1600 literes befogadótérrel szovjet megrendelésre gyártanak. De készülnek hűtőpultok, áruházi hűtővitrinek, nyitott felületű mélyhűtőpultok is. Az ivóvízhűtő — a trópusi országokban és meleg üzemeinkben népszerű. Jászberényben a hűtő- gépgyártás a központi téma (készül itt egyebek ködiátorok gyártása a jászberényi telepen akkor szűnt meg, amikor alig néhány hete Jászboldogházán megkezdte termelését a hűtőgépgyár radiátorüzeme. A gyáravatás ünnepélyes perceiben hírül adták — új gyár született. 45 millió forint költséggel épült, s már az első teljes év termelési értéke eléri a 65 milliót. A gyár termékeit, a három alaptípusú radiátort 5 éves garanciával forgalmazza. Egy évben 400 ezer négyzetméter fűtőfelületű alumíniumra- diátort készítenek, ezzel mintegy 60 ezer lakószobát lehetne fűteni. A jászsági meglevő, és épülő gyárak, a hűtőgépgyár vidéki telepei — az országos klimatizációs programnak is aktív részesei lesznek. Jászárokszállási gyáruk klímaberendezéseket gyárt majd. K. M. A jászboidogházi radiátorüzemben készülnek az alumínium fűtőtestek. Most másfél percenként | zött alumínium edény, aulép egyet a futószalag. Azt I töszifon, alumínium söröshordó). A fűtőberendezések, raFelgyorsult idő? A KÖZELMÚLTBAN a televízió népszerű ifjúsági sorozata, a Halló! olyan műsorral lépett a közönség elé, amelyben párhuzamba állították a fantasztikus irodalom elképzeléseit, a tudósok véleményével: mi lesz 2000-ben. Szó esett itt földbe vájt acélbarlangváro- sokról, pirulákról, a 2000. év divatjáról, útburkolat alól irányított gépkocsikról és így tovább. A műsorról a ív-kritikusok megírták a véleményüket, a készülék előtt ülő nézőknek azonban kedve kerekedhetett egy kis meditációra a jövőről, és az időről általában. „A felgyorsult idő” — fogalmáról például, aminél manapság alig van divatosabb szóösszetétel, ha valaki napjainkat jellemezni kívánja. Annyira divatos lett ez a mondatkezdés, leüt légyen szó pedagógiáról, oktatásról, lélektanról, termelési színvonalról, tudományról, bármiről az égadta világon, hogy lassan oda sem figyelünk rá. Mert mit is jelent a felgyorsult idő? Valami olyasmit, hogy a korábbihoz képest meggyorsult az életritmus, a változás, az üj ismeretek, új felfedezések és azok elterjedése rövi- debb időközökben követik egymást, mint hajdanában. Vitathatatlan tények sorjáznak bizonyítékul. Ember szállt le a Holdra, sőt ember nélküli. Földről irányított jármű parkol az égitest kijelölt helyén. Léteznek autógyárak, ahol percenként több gépkocsi gördül le a futószalagról, működnek csodálatos automata gépsorok és a számítógépek fantasztikus teljesítményeit a laikusok — s ki nem az? — még felfogni is alig képesek. Mégis, illik-e, lehet-e megfeledkezni arról, hogy néhány óra leforgása alatt — a természet egy viharos, tengeráras szeszélye miatt — mintegy kétmillió ember halt meg napjainkban. Hogy több százmillió ember még manapság sem jut rendszeresen elegendő ivóvízhez, élelmiszerhez, s hogy olyan kis helyinek nevezett háborút, mint a vietnami, az amerikai imperialisták miatt lassan egy évtizede nem sikerül befejezni. A MÉRLEGET felállíthatjuk más arányokban, fejlődési tendenciáit tekintve egyértelműen pozitívan. Tulajdonképpen ezt a mérleget használta nagy érzékenységgel és nagy realitásérzékkel a X. pártkongresszus, amikor a magyar valóság viszonyait vizsgálta. Fejlődésünk jó néhány területen rendkívül erőteljes, máshol még mindig nagy az elmaradás. A vidéki lakosság életszínvonala például nem várt gyorsasággal igen becsületes magasságra szökött, egy fiatal pár viszont változatlanul 5—10 (ha nem több) évig kénytelen várni, míg i lakáshoz juthat, hogy csak egyet említsek a lehetséges ellentétpárok közül. Mi köze mindennek a tv Halló-műsorához? 'Sok. A játék feltételezése az volt: . mi lesz 2000-ben? Kétezer- ! ben, amikor a képernyőn is látható húszévesek mindössze 50 évesek lesznek, tehát legfeljebb az oregKor küszöbéhez érkeznek el. de még mindenképpen alkotóéveik teliében, jóval innen a nyugdíjkorhatáron, s ha az átlagéletkor továbbra is így növekszik, életük első kétharmada sem lesz még mögöttük. Manapság viszont egyre gyakrabban várnak a 2000. évtől olyan változásokat, amelyek — személyes meggyőződésem szerint — teljességgel irreálisak. Akkor is, ha a tudósok a kamerák előtt belementek a játékba, és kétezerre jósoltak olyan dolgokat, amelyek a világ egyetlen táján sem képzelhetők el, légióként nem úgy, hogy azok már általánossá váljanak Még úgy sem. hogy a föld lakosságának felét- harmadát érintené. Ezzel a felgyorsult idővel ugyanis egy kis baj van. a történelem léptékéhez mérten gyorsul fel, a korábbi tempóhoz képest, de oly mértékben jelentkezik mindez egy-egy ember életében, hogy azt hihetnénk: harminc év múlva egy teljességgel új környezet vesz körül bennünket. Hogy néhány példával szolgáljak: itt van a sokat emlegetett televízió. Több mint harminc éve sugároznak rendszeresen műsorokat a világon, de tömegessé néhány fejlett nyugat-európai országban is csak az elmúlt tizenöt évben lett. Nálunk most közeledik az elméleti telítettség, ami 2—2 és fél millió készüléktulajdonost jelent, s hogy a világ nagyobb része hol tart a televíziózásban, annak bemutatására elég talán egy éppen a tévében látott példa. A hatalmas, s a harmadik világ országai között nem is a legelmaradottabb Indiában még csak most kezdik a kísérleti adásokat. Hogy hazai példánál maradjunk, itt a sokat emlegetett gépkocsi. Most kezd nálunk tömegessé válni, s várhatóan 10—15 év múlva lehet elérni, hogy a családok harmad-fele személy- gépkocsival rendelkezzen. Az elkövetkezendő harminc évre tehát elég becsületes program, ehhez még megfelelő út- és közlekedési viszonyokat és szerelőszolgálatot teremteni. Hogy a lakásépítésben utolérjük a családok igényeit, ebben is csak bizakodhatunk, hogy ehhez a harminc év elegendő lesz. MIÉRT EZ a szkeptikus hang? Egyáltalában nem szomorú, nem borús, nem levert, nem lemondó hang ez. Gyönyörű program néhány ilyen, a jólétet szolgáló elképzelés valóravál- tása. S persze méginkább az, ha hozzáképzeljük, hogy emberi viszonyaink, kapcsolataink egymással és önmagunkkal legalább hasonló mértékben fejlődjenek. Inkább a realitás hangja ez, amelyre legalább úgy meg kellene tanítani a mai húszéveseket, mint álmodozni. De hát álmodozni is kell, s a fiatalokat meg egyenesen képtelen a jövő ígéret^ nélkül lelkesíteni! Ez igaz. Ám, ez a 2000. év már nem annyira a jövő. A tévéműsorban jósolt változások talán a mai fiatalok unokái előtt már valódi célokként szerepelhetnek, ám egy irreális jövőért —, ismerve a mai fiatalokat — nem nagyon szeretnek lelkesedni. MEG KELLENE próbálni egyszer a realitásokkal lelkesíteni. Hátha ez is sikerhez vezet. Legfeljebb a mai húszévesek kétezerben kicsit lenézik a nagyapáikat azért, amiért olyan kis- hitűek voltak. Bernáth László Mindenki a saját előtt söpörjön! Ez esztendő második munkanapján arra serkentem, hogy nyugtalan vagyok. Néztem a kezem- iigyében levő órát: foszfo- reszkáló számlapja hajnali n ínyed négyet mutatott. Unt ez elég különös, szögi tem le még izgatottab- ban, majd szinte csak utólag konstatáltam, hogy szisszentem egy kurtát, míg a karórát visszatettem a helyére. Mintha a váltamtól le a lábam ujjáig vé3 nyilait volna bennem valami éles fájdalom. Féléi ómban is rájöttem: hát persze, izomlázam van! Megörültem, Biztos, hogy emiatt vagyok annyira ideges, ezért ébredtem ilyen i órán. Mert mi más lenne \z oka? Hiszen momentán — hajnal évadján — szeri Imes se vagyok. M,eg a unka se izgat, mivel kát nap szabadságot ■ „csúsztatok” — a múlt esztendőből. Hf! Hf! A mindenit! Már megint ez a totális fájás, az izomláz. De régen éreztem ilyet. Valahogy ifjonti emlékeket ébreszt ez a hasítva-szorító kín, mikor meg-megmoccanok. Tornaversenyek utáni reggelek. Diadalok, lányok, karcsúság, pille-könnyedség, meg minden... Az ám, de mi a csudáért van izomlázam? Mióta az újságírás betüszérűin foglalatoskodom, ilyesmi emberemlékezet óta nem fordult elő velem. A cikkírás- hoz untig elegendők afféle pacsirtaizmok is, ezek pedig ugyan mitől jönnének lázba ? ... Csak tudnék elaludni. Hol van még a reggel? Hjaj, juj juj! — tör fel belőlem a szenvedés, mert meg akartam fordulni. Mitől fáj mindenem? Fiatalkori emlékek ide, ifjúi hangulatok oda ... azért... azért legyünk tárgyilagosak; miért pont engem kezdett ki az izomláz? Fel is ülök ijedtemben. Egyszeriben az a kis bam- baság is kiszállt a fejemből, amit félálomnak véltem ... Megvan! Megvan! Tudom már! Tegnap, az év első munkanapján havat sepertem. Mit, hogy sepertem; lapátoltam is. Rá ment szabadságom első délelőttje. De eszembe se jutott sajnálkozni magamon, sőt! Rég ütöttem le írógépbillentyűt olyan büszke megindultsággal, mint mikor az első lapát havat röpítettem a járdáról az úttestre, Fölényes szakmai biztonsággal! Aztán úgy a századik lapát „táján” kezdtek nemtetszésüknek kifejezést adni a bizonyos pacsirtaizmok. No, csak ezen a holtponton legyek túl — szorítottam össze a számat, majd mint egy hivatásos hómunkás, meg köptem a markomat. Helyes megoldás volt. A hóhányás is alkotó fizikai munka, nem izé, hogy elkapkodjuk. Időnként lazítani is kell. Ekkorra már át is hidaltam izmaim kényeskedését, s újult erővel lapátoltam. Szerencsémre. Szégyen lett volna, ha az első görcsökre megadom magam, s úgy talál a sógorom, aki — váratlanul — szintén ott termett egy vaslapáttal. Valahol, ösztöneim mélyén megkönnyebbültem. Érdekes módon fele annyira rövidült rögtön szemem előtt a társasházunkhoz tartozó utcai járdaszakasz és udvari, emeleti labirint. Gondolom, azért ébredtek bennem ilyen érzelmek, mert a sógor kétszer akkora, mint én, izmai is messze vannak még a pacsirtásodástól. Hű, milyen elánnal takarítottuk a porzós fehérséget! Kétfős brigádunkat mindjárt változatosabb technológiára szerveztük át. Felváltva sepertünk is, mivel kitaláltuk, hogy így elég lesz lenagyolni a lapáttal a vastag, jegeseden aljú hóréteget. Egy-egy járdahosszat a két végéről, tehát összefelé haladva, kezdtünk lapátolni. Külön öröm volt látni, milyen gyorsan haladok a sógor irányába. Minél szaporábban lapátolt ö, annál közelebb kerültem én a szakaszához. De azért — mire a végére értünk a hóhányásnak — a nagy lihegéstől csak átlagosan minden harmadik szót sikerült érthetően kimondanunk. Kidöglöttünk, na — hogy már ezzel a szerényen fellengzős kifejezéssel éljek. De mi volt ez a fáradtság a mámorhoz képest, amit a házban élő nő- és asszonytársak dicsérő áradozásai hallatán éreztünk. Jóllehet, nem észleltem, mikor eresztettem ki hólyaglepte markomból a lapátnyelet, mert az csak lezuhant nagy csörömpölve a lépcsőház zur- dikjába. De kívülálló fülének ez úgy hangzott, mint erélyes, határozott szerszámletevés. A lépcsőn felfelé menet a térdem is akaratomtól függetlenül rogyadozott, miáltal antul méltóságteljesebben sikeredett bevonulásom lakunkba, majd megfontolt le- tottyanásom a konyhaszékre ... De erősnek, ifjúnak, alkotó embernek érezvén magam mindezek ellenére. Este pedig — midőn Varga József kollégánk a televízióból intézte parabolisz- tikus memorandumát az ország fiatal és idősb lakosságához, hogy személyes részvételével könnyítsen a hóhányó szervek szorult helyzetén — kihúztam magam a sötétben. Lámcsak, engem nem is kellett rábeszélni. Meg a sógoromat se. Egyet gondoltunk azokkal a hős KISZ-istákkal, akik hóéltakarító rohambrigádokat toboroznak, akikről Varga József szólt. Lelkesedésemben ezennel csatlakozásra hívom az idősebb korosztályokat a mostani bőséges havazások idején rendkívül aktuális mozgalomhoz: Söpörjön mindenki a saját háza előtt! Havai is. Tóth István
