Petőfi Népe, 1971. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-17 / 14. szám
Á Forrás gondjai és tervei Két sikeresnek mondható esztendő után harmadik évfolyamába lép a Forrás. Az a tizenkét szám, mely ez idő alatt napvilágot látott, bizonyította; Kecskeméten és környékén van igény és lehetőség ilyen szellemi termék tartós produkálására. Senki előtt nem lehet vitás ma már, hogy örvendetesen gazdagodó életünk, jó irányban fejlődő társadalmi közérzetünk a legfőbb alapja ennek a munkának. EREDMÉNYEK E két esztendő alatt megjelent számainkban elsősorban a két tudatosan vállalt funkciónk, szerepünk eredményes megvalósítását dicsérte a kritika és a szerencsésen bővülő olvasótáborunk. Ezek: 1. „Szűkebb hazánk’’, a mi tájegységünk, megyénk formálódó, mozgásban levő valóságának bemutatása, az ország nyilvánossága elé tárása; 2. Ablaknyitás a nagyvilágra, kitekintés, horizontunk tágítására határainkon túli magyarság szellemi életével való kapcsolat elmélyítése. Az előzőre a faluszociográfiák, riportok, szociológiai tanulmányok, az utóbbira a vajdasági, romániai, szlovákiai és kárpát-ukrajnai magyar irodalom és művészet rendszeres bemutatása a bizonyítók. Haladó hagyományaink, nagy alkotóink szellemi öröksége (Katona, Kodály, Petőfi, Arany) népművészetünk egyaránt gazdagították a folyóiratot. Sokáig gondot okozott, a kritikai rovat gyengesége. Szerencsére ott tartunk már, hogy jó példaként említhette a Forrást nemrégiben az egyik napilap ilyen tekintetben. Néhány tehetséges fiatal elindítását és támogatását is az eredményeink közt említhetjük. Természetesen akad még gond, probléma, további tennivaló, éppen elegendő. Nézzünk ezek közül néhány legfontosabbat az alábbiakban. TARTALOM Egyértelműen a szocialista tartalmú, marxista esz- meiségű műveket akarjuk előtérbe helyezni ezentúl is. Ez nem jelenti a különböző művészeti stílusirányok kiszorítását. Legfőbb feltétel, szempont a megjelentetésben, hogy az írás — ha művészi áttételezéssel is — igaz legyen, hű a valósághoz, s az ember ügyét: a boldogulását a világban — a haladását —, a maga eszközeivel elősegítse. A megjelenésre kerülő művektől elvárjuk, hogy legyen aktualitásuk, illeszkedjenek bele szorosan mai valóságunk keretébe. Ez nem jelenti azt, hogy ne mutassanak előre a jövőbe, sőt! Azt sem jelenti — különösen a szépirodalmi művek esetében —, hogy csak a máról és a mának szóljanak. Természetesen vannak örök és örökérvényű témák, de ezek, ha igazi alkotó szülte a műveket, a mindenkori valóság egy-egy darabjai. Ezt a verstől vagy novellától elvárhatjuk épp úgy, mint a tanulmánytól vagy publicisztikától. Ez valamennyi műfajra egyformán — legfeljebb más-más módon és mértékben — érvényes, alapvető szempont. Nem lehetünk még teljesen nyugodtak: van mit pótolnunk tartalmi vonatkozásban. Elő-előfordult idáig, hogy olyan írásokat jelentettünk meg, amelyek nélkülözték a korszerű látást, a józan mérlegelést, a reális ítéletalkotást. Bizonyos egyoldalú túlzások is előfordultak. különösen a mai társadalmunk arculatának megítélésekor. Ezeket szeretnénk a jövőben elkerülni. SZÍNVONAL Ma, a tömegkommunikációs eszközök hatalmas arányú elterjedésének időszakában, amikor az információk tömege ostromolja az egyént mindenfelé, amikor a könyv- ée folyóirat-kiadás alig áttekinthető méreteket öltött, amikor a tudományok és művészetek differenciálódását szinte képtelenség követni, ma különösen előtérbe lépett a színvonal, mint az igazi érdeklődés egyik legfőbb kritériuma. Hogy miért? Egyszerű. Mennél inkább növekszik az egyén előtt a választás lehetősége, annál inkább rákényszerül arra, hogy jól megnézze, mit választ. Vagyis, hogy mit olvasson el. S a színvonaltalan, rossz lapnak, folyóiratnak előbb-utóbb hátat fordít. A mit (mint tartalmi vonatkozás) mellett a hogyan (mint formai vonatkozás) tehát egyre nagyobb hangsúlyt kap. Lehet akár a legégetőbb, legtöbbeket elevenen érintő társadalmi probléma egy mű anyaga, ha rosszul írják meg, érdektelen marad, nem teszi meg a kívánt hatást, feladatát nem töltheti be. Szerkesztő bizottságunk ezért határozta el ismételten — és még szigorúbban —, hogy a formai elemekre: a szerkezetre, arányokra, a nyelvre és stílusra, a megfogalmazásra általában, az eddigieknél is nagyobb gondot fordít. Ragaszkodunk az egyértelmű, világos, a nem szakember számára is érthető fogalmazáshoz — természetesen úgy, hogy kerüljük a gügyögést, a szájbarágóst. Elvárjuk továbbá minden írástól, hogy alkotója ízlését, látását, véleményét tükrözze, nem elégedhetünk meg a közhelyekkel és sztereotip elemekkel, rutinfogásokkal teletűzdelt munkákkal. Azt kívánjuk, hogy az élmény ereje, az átélt valóság, a gondolatilag is megharcolt mű hitele érződjék ki az írások mondataiból. A SZERZŐK Amikor évekkel ezelőtt a Forrás elődje: a Kiskunság már folyóirat jelleggel jelent meg, már akkor egyik legfőbb gondunk volt a szerzői bázis, amelyre szerkesztői munkánkat alapozhatjuk. Szerencsére, azóta ez a bázis bővült, erősödött. Egyrészt a megyénkbe költözött írókkal, költőkkel, másrészt az innen elszármazottak felkutatásával. (Jellemző, hogy ilyenek szép számmal akadnak, és nem csak Budapesten, de Párizsban éppúgy, mint Amerikában és a Szovjetunióban vagy Lengj’elországban. Elsősorban tehát az itt élő és innen elszármazott alkotókra építünk (persze, ez semmiféle privilégiumot, külön elbánást nem jelenthet!), de rendszeresen — mint eddig — helj't kívánunk adni a főváros és más vidékek — sőt: néha külföldiek — alkotóinak — is. Erre egj’részt a befelé fordulás, elsziirkülés és beszűkülés elkerülése miatt van szükségünk. örvendetes, hogy (ezt egyelőre nevek említése nélkül) folyamatban van több tehetséges alkotó ide költözése. A régóta sürgetett — s mostanában egyre jobban formálódó — alkotói műhely kiépülése tehát már tényleges realitássá lett Az a tény, hogy a Forrás sokoldalú és baráti kapcsolatot épített ki ez alatt a két év alatt más folyó-iratokkal: a Jelenkorral, Alfölddel, s most éppen a Tiszatáijal és a szombathelyi Életünkkel, csak sürgeti, kedvezően befolyásolja a saját „műhely” erősödését. A környező országok alkotói műhelyeivel is örvendetesen alakul a kapcsolatunk, Pozsonytól Kassáig, Kolozsvártól Marosvásárhelyig, és Újvidéktől Szabadkáig és Zágrábig. A provincializmus elleni küzdelem egj’ik bevált harci eszköze lett ez az elmúlt évek alatt. OLVASÓK A szerkesztő és írók örökké visszatérő, újra és újra megfogalmazott na.gy kérdése, amelyre izgatottan keSeress Sándor: Öreg fa resik a választ: Kinek írunk? Kinek csináljuk a folyóiratot? Kettős az érzés bennünk ilyen vonatkozásban: az a tény, hogy mostani háromezres példányszámúnkkal megelőztük a többi vidéken megjelenő folyóiratot, örömmel tölthet el bennünket. Ám. ha arra gondolunk, hogy csupán a megyénkben mintegy ötezer pedagógus él, s mennyi mérnök, orvos, agronómus. diák, mennyi érdeklődő olvasó, munkás és termelőszövetkezeti paraszt, akkor jogosan kevesellhetjük ezt a számot. Arról nem is beszélve, hogy immár országszerte árusítják és, fizetik elő a folyóiratot. (Békés megyében például száznál több az előfizetőnk!) Nem vagyunk mégsem elégedetlenek. Járjuk a megyét — sőt, most már az országot is —. találkozunk az olvasókkal és a leendő olvasóinkkal, toborozzuk az előfizetőket. Az elmúlt évben összesen huszonöt For- rás-ankétot rendeztünk kilencszáznál több résztvevővel. Ezt tesszük ebben az esztendőben is. FELTÉTELEK Amikor a Kiskunság idején először szóba került a folyóirattá válás — sőt még később is, egy ideig —. az aktatáskában volt a „szerkesztőség”, nem volt írógép, adminisztrátor, állandó anyagi gondok közt kínlódtunk, a személyi feltételek biztosítása nélkül. Az volt a „hősi korszak” — mindig szívesen gondolunk Vissza rá, mert az összefogás és a kitartó küzdelem végül is oda vezetett, hogy ma elmondhatjuk: a zavartalan munkához minden anyagi és személyi feltétel rendelkezésre áll. Biztosítva van ahhoz, hogy ezzel a harmadik évfolyammal is sikeresen vizsgázzunk: teljes egészében megérhessenek a feltételek arra, hogy a jelenlegi kéthavi megjelenés helyett — a szerkesztők, munkatársak és olvasók közös megelégedésére — jövőre már havonként megjelenő orgánum legyen a Forrás. Minden biztosíték megvan erre. Varga Mihály D élután, ahogy a városba érkezett, még tele volt elégedettséggel. Hetek óta készült erre az utazásra. Mindent megfogalmazott magában, mint egy ünnepi szónok. Alkonyaiig néhányan a városban sétáltak. Becsöngettek az öreg internátus kapuján és végignyitogatták a hálótermeket. A folyosón most is olyan szag terjengett, mintha öt perccel azelőtt mosták volna fel a kövezetei. Kimentek a városi parkba. Megkeresték a zenepavilon helyét — márvány emlékmű állt ott a város fel- szabadulásáról, 1945-ről. Egy évvel előtte érettségiztek. Most belehallgattak a nyári illatoktól terhes csendbe. Talán hallották is a térzenét. Csak a lányok nem akartak feltűnni a gimnázium felől. Amikor visszatértek a szállóba, már rohamosan sötétedett. Mindenki a szobájába vonult. Az érettségi találkozó kilenc órakor kezdődött Ha később áll az ablakhoz, tán észre se veszi. De még nem sötétedett be annyira, hogy meg ne lássa a terebélyes gesztenyefa és a mellékhelyiségek között, "2nt az udvarban — a hintát Három oszlopból ácsolt, deszkalapból, vastag kötléből álló, egyszerű gyerekhinta volt. És attól kezdve, akárcsak valami látomás, nem hagyta nyugodtan a hinta. Az asztalnál Pepi és a Kapi- tánj’ közé került; Pepi éppolyan vörösképű volt, mint akkor. — Székács! Hajoljon közel hozzám! Leheljen az arcomba! — kitűnően tudta utánozni még mindig La- joskát, a cingár felügyelő tanárt. — Azt hiszi, nem érzem meg? Máguk ma este is ittak! Valamelyik szobában megint „tengerre szálltak”. Azt hiszi, nem tudok a ,,Titanic”-ról’ A Kapitány a régi büszkeséggel mosolygott. — Sose tudta meg, hogy melyik szoba a Titanic; Az üresen maradt tányérok, a félig telt borospoharak fölött felködlött a hajdani diákszoba, a Titanic. A falakon Sanghaj látképe, könyvből kivágott aktfénykép, filmcsillagok fürdőruhában, a Gibraltárt szoros, és néhány új típusú csatahajó. De a filmcsillagok és a Sanghaj képe előtt hirtelen és furcsa módon lengeni kezdett egy hinta. Senki nem ült rajta, a hinta üresen lengett. A Kapitány híjtbavágta. — Csaszlavára emlékszel? Csaszlava jóval előttük járt, bikaerejű diák volt, végzett már, mikor ők titokban borozgattak esténként a Titanicon. El kellett sötétíteni akkoriban az ablakokat, mert minden éjszaka bombázórepülők szerenádoz- gattak a városnak. S egy estén Csaszlava kopogtatott be az ablakon. A frontról szökött vissza a diákszobába, s hajdani szobatársaitól kért civilruhát, hogy el tudjon jutni a partizánok közé. Negyvenfokos lázzal jártak akkor napokig: Csaszlava adott nekik hírt arról, hogy mi várja őket, ha hamarosan kikerülnek az életbe. S most Csaszlava arcát is elhomályosította a hinta. Az üresen lengő hinta. Mindenki elmesélte már, hogy mire vitte az életben. Pepi, a vendéglős fia, a szakmánál maradt: egy vendéglátó vállalat vezetője. A Kapitány sikeresen befutott a házasság kikötőjébe, s már négy kis matróznyi legénységének vezényelt. Voltak, akikről semmit se tudtak. Most se jelentek meg. Talán rég halottak. De ő itt volt és beszélnie kellett. Otfhon heteken át mindent megfogalmazott magának és most mégis ösz- sze-vissza beszélt. _ Egyik minisztériumban dolgozom... No nem! N em vagyok osztályvezető, de jó fizetést kapok... szakember vagyok ... Többször jártam külföldön. Képzeljétek: Olaszországban is! Emlékeztek még Lovászy- ra? Mennyit utazott azzal a la lezionéval!... A lecke? ... La ... la ... la ... leve.,. levele .. .levezione,,, Sehogy se tudtam kimondani. — Igen! Most már egészen 161 beszélek olaszul... Nagy küzdelmembe került... Mint minden az életben ... Az iskola is .. Hiszen tudjátok, honnan jöttem közétek! Mikor ide kerültem, a zsemlyét kenyérrel ettem, akkora újdonság volt nekem a zsemlye... Menynyit csúfoltatok érte. — És most megelégedett vagyok. Sokat elértem... Feleségem van, fiam. .. Semmi se hiányzik, semmi! Mindenért kárpótolt az élet... Megelégedett vagyok... Mindent megkaptam, amit ember kívánhat... Semmi se hiányzik .'.. — túl sokat ismételgette ezt, annyira, hogy a többiek csak néztek. Érezte, hogy hazudik. Szeme előtt ott lengett a hinta, az üres hinta, és egyszerre tudta, pontosan tudta, hogy valami hiányzik neki, egész életében hiányzott, valami, ami elmaradt az életéből, amiért nem lehetett soha teljesen megelégedett, akármennyit küzdött, akármennyit ért eí. Éjfél után ezt, két pohár bor közt, el is sírta a többieknek. — Tudjátok — közben nagyokat csuklóit — nekem sohase volt hintám... Gyerekkoromban én annyira szerettem volna hintázni... De nem tudtam ... Nem engedtek... Nekem mindig dolgoznom kellett, mint a felnőtteknek ... Én még nem hintáztam életemben ... Pedig mindig úgy szerettem volna... És itt kint az udvaron van egy hinta ... Senki nem emlékezik rá, kinek az ötlete volt. Közrefogták és kényszerítették, hogy menjen ki velük az udvarra. A hinta ott állott előttük mereven, egy síkban, mintha rajzolva lenne. Felültették a hintára. Meglökték. A kötél zajtalanul lengett. Szokatlanul világos volt az éjszaka, a hold a tájra ereszkedő, szét; züllő felhőkön át sütött. Csuda jól mulattak. — Székács, fogd a kötelet!... Magasabbra, gyerekek, hadd hintázzon!... Fújtatva, kiabálva tértek vissza a terembe. Szívük élénken vert, az arcuk piros volt, hem fogytak ki a nevetésből, és Székács levegő után kapkodott. Bevallotta, hogy asztmás, pedig még nem volna itt az ideje, bizony, de a hadifogság annak idején megviselte és hogy a felesége válni akar lőle, és hogy örökké fáradt, hogy mostanában rákapott az ivásra. És hogy nem is tudja, miért szeretett idig annyira hintázni. Nem talált benne semmi jót. Szűts László: A h
