Petőfi Népe, 1970. december (25. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-02 / 282. szám
1>70. december 2, szerda 5. oldal „Egyszer csak ráállt a kezem...“ Dunavecse, Hársfa utca 15. A kapuban fogad Bo- lega Imre, a Virágzó Tsz dolgozója. Az udvar végén, a ház falához lapuló kis műhelybe megyünk. A körbefutó deszkapolcokon fafaragások, kapáló asszonyok, öregember talicskával, táncoló gyerekfigurák. Középen élére állított faládán egyméteres, gipszből készült mellszobor; Lenint ábrázolja. Mellette jobbról is, balról is szobrok, fafigurák. Valamennyi alkotójuk kézügyességét dicséri. Az öreg, szúette gyalupad mellett beszélgetünk Bolega Imre nem mindennapi kedvteléséről. Hogyan kezdődött, honnan a hajlam, több-e szórakozásnál mindaz, amit végez? nem láttalak.” E megjegyzésből arra következtetek, hogy nem végeztem hiábavaló munkát. — A szobor további sorsa? — A Hazafias Népfront községi bizottságának ajándékoztam, jelenleg a tájmúzeumban tekinthető meg. Nemcsak egyszerű kedvtelés — Közelebbi tervei? A faragást nem hagyom abba, de a jövőben főként szobrokat szeretnék készíteni. Hogy kiket mintáznék meg legszívesebben? Petőfit és Fülöp Györgyöt, aki az 1848-as szabadság- harc idején Dunavecse jegyzője volt. Ezenkívül van még egy régóta dédelgetett szándékom: elkészíteni Szappanos Lukács kun- szentmiklósi népművész szobrát. A műhely padlóján heverő fahasábok Bolega Imre ügyes kezében előbb- utóbb életre kelnek. A pa- pírzsókokban várakozó gipszből is új figurák születnek, magukban hordozva alkotójuk gondolatait, érzelmeit. Nem sok elismerésben volt eddig része, kiállításokra ritkán hívják; talán nem is tudnak róla? Pedig egyre tudatosabb kedvtelés az övé, de lehet, hogy még annál is több... Szabó Attila Kisdiákok olvasóterme Apám is fafaragó ember volt — Tőle örököltem a hajlamot, de nagyon is rendhagyó módon. Harmincöt éves koromig semmit sem tudtam fafaragásról, meg szobrokról. Aztán egyszer- csak ráállt a kezem, a fa és a véső engedelmeskedni kezdett. Ennek már tíz éve. — Témái? — Könnyen akad. Megyek az úton, meglátok egy talicskát toló öregembert, aki izzadva, fújtatva viaskodik a teherrel. Hazaérve kezembe veszek egy körtefahasábot és csinálom. A harsogó forgácsok között már látom az öreg görnyedt hátát, kifáradt inas karjait, így születnek témáim, ugye egyszerű? — Készít-e vázlatokat? — Nem. Pedig tudom, hogy hasznomra lenne. Sajnos, a rajzolás gyenge oldalam. Különös, de így van: emlékezetből könnyebben kifaragok egy figurát, csak ne kelljen lerajzolnom. Talán ezért maradtam el a Goór Imre vezette kecskeméti képzőművészeti szakkör foglalkozásairól. Akik látták dicsérik... — Legutóbbi munkája? — Mellszobrot készítettem Vikár Béláról, a jeles zene- és néprajztudósról, halálának évfordulója alkalmából. Nem tudom, hogy sikerült-e? A községben élő Molnár Lajos személyes jó barátja volt Vikár Bélának. Ö látta először a szobrot és meglepettem mondta; „Kedves Béla, de régen Politikai tanfolyamok A MEDOSZ Bács-Kis- kun megyei Bizottsága, a szakszervezeteik megyei bizottságával közösen ez évben két sorozatban indít téli politikai tanfolyamot. A társadalmunk időszerű kérdéseivel, foglalkozó tanfolyamon a gazdasági témák hazai és nemzetközi vonatkozásait dolgozzák fel. A szocialista demokratizmus kérdéseit tárgyaló tanfolyam foglalkozásain pedig a munkahely és a dolgozók kapcsolatait igyekeznek feltárni az adott mezőgazdasági üzem szemszögéből tárgyalva. A megye 30 alapszervezetében összesen 3762 dolgozó jelentkezett a tanfolyamokra. A résztvevők több, mint 25 százaléka nő. A szemtanú emlékezik Amikor Szamuely Tibor Kecskeméten járt Az első világháború utolsó hónapjait éltük. Recsegett, ropogott a monarchia korhadt épülete, de ,,ott fenn” erről nem akartak tudomást szerezni. Az iszonyú véráldozatokkal nem törődve, tovább csinálták a háborút. Jómagam pékmester lévén, a katonaságnál a szakmámba vágó területen élelmezési alakulathoz kaptam beosztást. Sosem felejtem azt a szomorúan jellemző epizódot, amikor 1918 elején az ausztriai Innsbruckba vezényeltek. Három vagon sózott szalonnának a frontra kísérésére kaptam utasítást. A grazi állomáson, a velünk szomszédos vágányon egy szénnel megrakott tehervonat vesztegelt. Egy édesanya a lányaival szenet szedett a vagonokról, amikor egy tolató szerelvény az asszonyt halálra gázolta. A tragédia után odarohantam, s a két kétség- beesett kislányt kézenfogva a vagonomhoz vezettem. Egy-egy darab szalonnát tettem a kötényükbe. Ezért egy osztrák vasutas följelentett az állomásparancsnokságon. Gondolom, a front élelmiszerutánpótlását nem az én darab szalonnám veszélyeztette. Az már inkább, hogy a letartóztatásomig ez a „lelkiismeretes” egyén jó néhány a frontra irányított vagont tört fel és dézsmált meg társaival együtt. Budapestre vittek, a Margit körúti fegyházba. Októberben, az őszirózsás forradalom napjaiban baltával nyitották fel a cellánk ajtaját. Hazaérve Kecskemétre, sokat beszélgettem unokatestvéremmel, Bende József tengerésszel. Az ő politikai józansága, meg a rohamosan változó események egyaránt segítettek abban, hogy csakhamar megtaláljam a helyemet. A 38. ezred tiszti étkezdéjében teljesítettem szolgálatot 1919. március 21-én. Délután Kaufmann főhadnagy, élelmezési parancsnok összehívta az alakulatot. „Fiúk”, mondotta, „hazánk sorsa végre a mi kezünkben van. Nagy munka áll előttünk. Én reggel Pestre utazom. Szamuely elvtárshoz.” Ma is őrzöm az akkor készült fényképet, amelyen több katonatársam közt ott látható Turjánszki Mihály, Űjhidi László és az izsáki Tószegi Gábor. Kecskeméten a 38. ezredből alakult meg a Vörös Ezred, amelynek négy zászlóaljából egy állomásozott itt, a többi pedig a fővárosban és környékén. A kecskeméti zászlóalj 1, századának — amelyet a románok ellen szerveztek — én lettem a főbizalmija. Kecskeméten egyébként a toborzás során annyi volt az önkéntes, hogy a bara- kokban tudtuk csak őket fedél alá helyezni. Április közepén a Ferenc József laktanyából a Sörház utcaiba került át az egység. Egyik nap parancsot kaptam, hogy a gépkocsin érkező Szamuely Tibort és kíséretét fogadjam. Felejthetetlen volt ez az első találkozás a forradalom nagy vezéralakjával Amikor jelentkeztem előtte, a nevem hallattára azt kérdezte: „Talán rokonságban vagy Bende József tengerész, direktóriumi taggal?” Igenlő válaszomra elmosolyodott, s ettől kezdve szüntelenül éreztem barátságát, tapasztaltam jóindulatát A hosz- szan tartó tárgyalás szüneteiben egyébként én szolgáltam fel a tízórait, uzsonnát. Az 1919-es május 1-ét a széktói erdőben nagyszabású majálissal ünnepelte Kecskemét népe. Több ezren hallgatták az ünnepi szónokokat, az ifjúmunkások szavalókórusait. Még ökörsütés is volt! Június végén a vásártéren — a mai Dózsa György úton — rendeztek díszszemlét a Kecskeméti Vörös Gyalogezred részvételével. Ott volt a Tiszai Vörös Flottilla küldöttsége is. Az ünnepi beszédet Szamuely Tibor tartotta. Utána a Be- retvásban volt díszebéd. Ezután a tiszai frontra kerültem. Július közepén nehéz harcok árán vonultunk vissza. Szamuely elvtárs éjjel nappal köztünk volt, lóhátról irányította az ágyúknak a hídon való átszállítását. Este Csongrád közelében egy kastélyban tárgyalta meg a rögtönzött haditervet a katonai vezetőkkel: visszavonulni Al- pár, majd Zagyvarékas irányába. Zagyvarékasról a népbiztosokkal való tanácskozást követően, az éj folyamán távozott. Ekkor láttam utoljára Szamuely elvtársat. Emléke úgy él bennem, mintha az elválás csali tegnap történt volna. Látom átható, vesékbe tekintő pillantását, amelyet a régi elvtársakkal, megbízható barátaival való együttlétek alkalmával valamilyen utánozhatatlanul kedves mosoly váltott fel. Egyéniségéről csupán egy mondatot: nagyon tudott bízni a győzelemben, de tudott lelkesíteni, példát mutatni is. Ha élne, nyolcvan esztendős lenne... Elmondta: Bende Pál Feljegyezte: Bartos Gyula Iskolai könyvtárat létesítettek Felsőszentivánon. A „szabadpolcos” olvasóterem berendezésére 50 ezer forintot költöttek. Könyvek vásárlására a községi tanács tízezer forintot juttatott. A könyvtárat máris sok kisdiák látogatja. Minden tanuló, bármelyik osztályba járjon is, könnyűszerrel megtalálja kedvenc olvasmányait. A képen: Angyal Mária hetedikes tanuló nagy figyelemmel mélyed el kötelező olvasmányában. (Kovács János felvételei) Nem az én rádióm a hibás! A rádiózás, leginkább is a zene hallgatása kedveit szórakozásom. Ügy vélem, ugyanis, hogy a drága lemezjátszónál és a megfelelő választékra soha sem gyarapítható lemeztárral szemben érdemesebb nagy teljesítményű, jó vételt biztosító készüléket vásárolni. A rádió kereső gombjának csavargatása megkímél a lemezkiválasztás gondjától. Rátalálok a hangulatomnak leginkább megfelelő muzsikára és hallgatom. A rádió műsorfüzetét is rendszeresen átlapozom a hét elején, hogy megjegyezzem a zenei műsorok közvetítésének időpontjait. A műsorból azonban csak a Kossuth-rádió programja érdekel. A Petőfi adót ugyanis többszöri antennaszerelési munka után sem vagyok képes élvezhetőén fogni, tehát műsora számomra — sajnos — tárgytalan. Persze a „Kossuth” sem teljesen tiszta az esték folyamán, de lassan megszokom. Nem a rossz minőségű vétel árán kapott zenét, hanem a kényelmetlenséget. Másutt keresek zenét és biztatom magam; egyszer majd csak lesz elég pénzem, és vásárolhatok egy drága, de igazán jó minőségű rádiót. A Kortárs című irodalmi lapunkat forgatva viszont megdöbbenéssel olvastam Fábián Gyula cikkét. Megtudtam belőle: hiába cserélem ki rádiómat, sok eredményre nem jutok. Érzékenyebb készülékem annál tisztábban közvetíti majd a magyar adók hullámhosszán hallható idegen rádiók adástöredékeit. A cikk ugyanis pontos adatokat közöl a szomszédos országok rádióadóinak teljesítményéről. Míg Románia 1000, Jugoszlávia állomásai összesen 1500 kilowatt energiával sugározzák középhullámhosszú műsoraikat (e két terület érdekel bennünket Bács- Kiskun megyeieket leginkább) addig Magyarország adóinak összteljesítménye csupán 670 kW. Így már több dolog megvilágosodott bennem. Az például, ha estefelé a „Petőfi” vételével próbálkozom, miért harsog életerősen csaknem ugyanazon a hullámhosszon idegen adó hangja, míg a magyar közvetítés teljesen érthetetlen. (A közeli szolnoki adó is csak a megye északkeleti részében fogható.) Vagv Szlovákiában, Jugoszláviában járva miért csavargatjuk táskarádiónk keresőgombját hiá- ába, ha magyar hangot szeretnénk hallani. De legfőbb okulásom; megyénkben még a Kossuth rádió vételét is enyhén fátyolos, középmély búgás kíséri, időnként magyar és idegen nyelvű szellemhangok beszédtöredéke hallatszik — és mindez nem a vevőkészülékek hibájából. Hálás vagyok a Kortárs cikkírójának, hogy eltérített új rádiókészülékvásárlási szándékomtól. Írásában ugyanis arról is tudomást szereztem, hogy a központi, országos tervekben nem szerepel új, nagyobb teljesítményű adók építése. Azaz, a magyar rádióadás minőségének javulására — főként mi vidékiek — nem igen számíthatunk. A kevésbé tájékozottak a jövőben is megpróbálkoznak készülékeik javításával, cseréjével, antennák felszerelésével. De én tudom, hiába — pem az én rádióm és nem megyénk összes készüléke hibás. A baj másutt van — és marad is. Ha csak az illetékesek olyan korszerű adóhálózat építésére nem szánják el magukat, melynek segítségével Itáliától Lengyelországig is hallható lesz — Európa más országaihoz hasonlóan — a budapesti Magyar Rádió hangja. Pavlovits Miklós
