Petőfi Népe, 1970. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-07 / 262. szám
SZABÓ PÁL Szépülő szegénység Szabó Pál utolsó éveiben három választási cikluson át megyénk képviselője volt az országgyűlésben. Ekkor ismerkedett meg egy számára eddig idegen tájjal, a Duna—Tisza köze homokvidékével. Látogatásaiból, a választóival való beszélgetésekből, a homokvidék gondjának, örömének láttán, szépségének és viharos fejlődésének élményéből született az a regény, amelynek befejező oldalait közöljük most, emlékezésül Szabó Pálra, akit nálunk is, mint szülőföldjén Biharban, •mindenki Pali bácsiként szeretett. Ez a regény az ő szeretetének tanúságtétele. Könyve a homokkal meg a mindenfajta értetlenséggel birkózó embereket ábrázolja, akik a sivó homokon végül is oázist teremtenek. Az író Bíró Miska és Szokoly Gizi, megejtően szép, egyszerre gyötrő és boldogító szerelme köré rajzolja a sokágú, mesterien bonyolított történetet a szépülő szegénységről, a homokvilág gyönyörű átváltozásáról. M iska megáll, az üvegház meg az új építkezés közt, s mintha egy kicsi szégyenfélét érezne, hogy íme, itt milyen meghökkentő nagyot lódult előre a világ, amíg ő belegabalyodott egyéni sérelmeibe, indulataiba, érzelmeibe, megváltozik az egész táj. Ilyen hatalmas épület nőtt ki azóta a földből, ami mintha nem is közönséges építkezés volna, hanem valami művészi alkotás. Sok virágházat látott ő már eddig is, hiszen, szinte abba született, azt lehetne mondani, de mik voltak azok ehhez képest? Hiszen ez egy csarnok, s az az érzése, hogy nemcsak magános ember mehet bele, de be lehetne hajtani szekérrel, autóval... Aztán a most épülő falakat nézi megint, a nyüzsgést, a mozgást, s azt. hogy néha a szemek erre rebbennek, s körül rengeteg az építőanyag, homok, tégla, s most megint az a kis szégyenkezésféle: hiszen ő mindezekből kimaradt! A munka most már végképpen megáll, őt nézik mindannyian. Sietve megyen az üvegházba. Egy ember éppen a katlannal bajlódik, a hamut szedi ki, kora délután akar befűteni, hogy ki ne hűljön az üvegház reggelre meg éjszakára, csak rábámul Miskára. — Jó napot, Gergely bátyám! Édesapám itt van? — Jó napot, Mihály! Az imént még bent volt Te hogy kerülsz haza? — Hát... Kitőtt az idő, bátyám! — s bemegyen. Az üvegház közepén keskeny utca, s Gizi jön szembe vele, bő, egybeszabott munkaköpenyben, s kezében egymásba rakott üres virágcserepek. S ahogy meglátja Miskát csak áll, csak néz. Miska nem tehet róla, felzokog, aztán hirtelen hátranéz. még maga sem hiszi, hogy ő volt, dehogy ő volt. hanem valaki más, de nincs mögötte senki, senki. — Gizi... — akarja mondani, de a szó mindörökre beledermedt a leikébe. — Gizi... — próbálja mondani megint, de csak nem sikerül. S csak szótlanul megyen lassan a lány felé. Az megriad nagyon, és csak hátrál, hátrál, egészen a hátsó szélvédő falig, s a cserepeket leteszi csendesen, aztán karjával elfedi a szemét Sír. Sír egyenletes, nagyon szomorú sírással. Miska megáll előtte, és végre ki tudja mondani: — Gizi... kar, a Gizi dolgos, szorgalmas karja fáradtan lehull. — Miska, miért hagytál el, Miska... — sír most az a két szem, az a fájdalmas, vonagló arc szabadon, fedetlenül. — Ó, Gizi. ha én ezt egyszer el tudnám neked mondani... Nagyot vétettem. Rettenetesen nagyot vétettem, de tán, ha nagyon vezekelnék... ha ... egyáltalán van számomra szívedben irgalom... — s csak nézi a Gizi arcát, merőn. Jó isten, ha cserben nem hagyta volna az emlékezés, ha a Gizi arca, hangja, alakja a börtönben, a könyvtárban, a bányában így megjelent volna... — Jaj. Miska. De nagyon rossz volt. Látod, itt vagyok, megvagyok. S most megtudtam, hogy az ember az, aki annyi, de annyi szenvedést kibír — s leül a magágyak előtt végighúzódó padra. S kezével Miskának is int • • lnek egymás mellett, s hallgatnak. — Te itt vagy? — szólal meg végre Miska. — Itt Tudod, az úgy van, hogy... szinte elszedik tőlem a többiek szomorúságaimat, nagyon szeretnek itt engemet S én nagyon szeretem őket. De te hogy vagy? — Én? Én nagyon magamra maradtam. S mindent, de mindent szeretnék elfelejteni, hogy újra kezdhessem. Mint gyerekkoromban. Kezdeném az ábécével, de hát persze, valamilyen másik ábécével... mert én nagyon, nagyon rongy ember vagyok, Gizi. Én nem tudok tovább a bányában élni. Hazajöttem. S talán még valamit tudnék itthon csinálni, ha valaki megfogná a kezem. Én nagyon, nagyon sokat szenvedtem. Csak ülnek egymás mellett, csak hallgatnak. Sokára Gizi szólal meg. — A múlt. bármilyen is volt, soha nem szépítheti meg a jelent. Nem hallgattál rám, és lásd nemcsak te szenvedtél meg érte nagyon, hanem én is. De mindkét család is. Miért kellett ez, minek? Ki mondja meg? Ne, ne te válaszolj, mert nem is válaszolhatsz, csak úgy mondom. Mert az embernek mindig, mondania kell valamit. A fiú feje lehajlik, s röviden, de nagyon gyötrel- mesen felzokog. Gizi egy pillanatig szinte részvétlenül nézi, aztán, kezével simogatja a fiú haját; — S ha ... én kérnélek, hogy ... felejtsd el. ami volt, s kezdj hozzá az új élethez, itt a homokon, Miska... A fiú arca felderül. — Veled mindent tudnék, veled mindent újra kezdenék, Gizi! Vendégeink voltak A szovjet kultúra ** napjai alaijt jött Kecskemétre két neves szovjet költő. Egész napot itt töltöttek, találkoztak a megye és a város kulturális vezetőivel, írókkal és irodalomkedvelőkkel. Az alábbi beszélgetésre a Forrás szerkesztőségében került sor, Robert Rozsgyesztvenszkij A harmincévesek nemzedékéhez tartozik. Egy- időben lett világhírű Jevtuserikóval, Vinuko- rowal, Voznyeszenszkij- jel. A szovjet líra új hullámának egyik vezéralakja lett a hatvanas években. Rekviem című hatalmas verse mindenfelé ismert hazánkban. _ Ön igazán híres költő. Milyen érzés ez? — Nyomasztó teher. Meg kell szenvedni érte. ■— Szibériában született, úgy tudom. Tartja-e a kapcsolatot az ott élő emberekkel? — Sokat utazó költő vagyok. Szinte mindig úton vagyok. Természetesen Szibériába is megyek. A világ minden táján vannak barátaim. — Mióta ír verset? — Anyám szerint ötéves korom óta. Tán tízéves lehettem, amikor az első versem megjelent. Apám, anyám a fronton volt, egyedül maradtam. Ez volt az első nagy élmény. Tragikus élmény. Minden szovjet író ír a háborúról — Azóta hány kötete jelent meg? — Tizenkettő oroszul. És húsz kötet más nyelveken. — Jól érzi magát nálunk? — Nem először vagyok Ma® azoí'íza£os- M^dst jó itt lenni. Nagy öröm látni, mennyire szeretik a magyarok a költészetet. Jó érzés, ha jó szívvel fogadják azt, amit ír az tőre hatalmas feladatot ró; éreznie kell, hogy szükség van rá. Vegye észre, hogy az élet milyen sokféle dologból tevődik össze. Igyekezzen az élet teljességét megközelíteni. A kisgyermek nevetésétől a könnyekig, az újsághírektől a röpke viccekig mindenre figyeljen. A fontos, lényeges dolgokra épp úgy, »sásé * mSsteaÉsi. Mindezek együttesen termékenyítik a költészetet. Még hozzátenném: nem zárkózhatunk el az élettől és a politikától. politika. — ön fordít te, agyé? — Igen. A magyarok közül például Radnótit és Garai Gábort. Egy-egy kötetem jelent meg tőlük oroszul. Dzsuban Muldagalijev Kazahsztáni költő, a kasah írók szövetségének tükaíSL ÖtesEésm M*. dig harminc könyve jelent meg. Amikor arról esett szó, hogy »egyik kecskeméti iskolában segítettek a katonák korcsolyapályát építeni, ezt mondta tréfásan: — Adja az isten, hogy a katonák mindig építsenek. — Meséljen az önök országáról. — Kazahsztán nagy ország. (Huszonnyolcszor akkora, mint Magyarország!) Sokfajta nép él ott, testvériségben. Együtt építjük a boldogulásunkat. — Erről írja a verseit? — Erről is. És népünk dicső múltjáról. A régi harcokról, a nagy harcosokról. Könyvet írtam például Misza Dzsámijáról, « Szovjetunió Hőséről. — Milyen az önök népe? — Kedves, nyíltszívű, vendégszerető. Jöjjenek el hozzánk, hogy meggyőződjenek erről! — ön termékeny költő. Országgyűlési képviselő, tagja a párt Központi Bizottságának éa nem utolsó sorban; as írószövetség titkára. Hogy bírja ezt idővel? — Látja: bírom. Még Kecskemétre te eljutottam. — Hány tagja vess a Sfcaaah írószövetségnek? — Háromszáz, Jetes»= leg, — Mit tart 8n a M5R8 legfőbb feladatának? — A költő lépjen ltí a világirodalomba, de úgy, hogy maradjon meg mindig saját népe képviselőjének. S ezt csak úgy képes megtenni, ha örökké hordozza magában népe hagyományait ésér- a&vüágát — Jó. Hát próbáljuk meg. S így ülve szembefordul Miskával, és igazgatni kezdi nyakkendőjét. Bíró Máté és ifjabb Katona Sándor mennek által a puha havon, s Katona Sándor úgy érzi, hogy a semmiből nőttek ki az emelkedő falak, a nagy üvegcsarnoknak is beillő üvegház. s nagy megnyugvást és nagy elégtételt érez. Nem volt hiába, hogy a sok zűrzavarban megpróbált eligazodni a maga lábán. Ember tudott maradni, hiszen csak az emberségből nyílhatik ki a jövendő. i Bemennek az üvegházba. — Bent vannak — mondja a fűtő titokzatosan. — Kik? — Bíró Miska... meg aztán Gizi. Szokoly Gizi. B író Máté ránéz, benyit, aztán az ajtót behúzza lassan, mivel a két fiatal úgy ül egymás mellett, összesimulva, mint amilyennek ábrázolják majdan a jövendőt az elkövetkezendő képzőművészetben. Székely Lajos: Emlék Miért dalol a déli kék az égen, Miért ragyog az őszben régi nyár, Ki szólt felém a hóra váró réten, A sárgalombú sűrűben ki vár? Sugárkéve zuhant át a lombon Rőt avarra hintve bíborát. Még tavaszról ismert röpke szellő Simítja végig a hegy oldalát. Borzongva éledt pillanatra-újra Szivárványszín harmatcsepp alatt Röpke-könnyű, vidám dalra gyújtva A régi emlék máris elszaladt.
