Petőfi Népe, 1970. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-29 / 280. szám
Falu, érte! Pardi Anna: VIHAR falevelek ezre a szélben feltámadt a nagy madár sötétedő felhők rémuralma alatt megüresednek a sétányon a padok trónjai a tófenék toalett asztalán tükröket törnek össze a zöld mélyzöld indák haragjai mint diákkoromban nem tudtam néha megoldani házi feladataim eltorzulnak a hullámok sinus cosinus görbéi nem tudok mit kezdeni az életemmel a jelenlegi körülményeket figyelembe véve állok a parton büntetem magam hagyom hogy megázzak Minden faluban van kisebb, vagy népesebb értelmiségi csoport, mely ilyen, vagy olyan körülmények között, így vagy úgy végzi a szakmai munkáját. De mit csinál azon túl? Milyen módon él értelmiségi életet a szabad idejében, és főként; hogyan tölti be azt a specifikus társadalmi hivatást, amit jórészt a szakmai munkaidőn túl kell betöltenie? Nem azokra az orvosokra gondolok például, akik pillanatnyilag szakmai hivatásukat még falun gyakorolják, de ezt — a városra kerülés reményében — annyira átmeneti szükségmegoldásnak tartják, hogy minden hétvéget a városban töltik, s a velük egy faluban dolgozó más értelmiségieket jóformán nem is ismerik. Ugyancsak tárgytalan a kérdés annak a mezőgazdásznak, agrármérnöknek, pedagógusnak az esetében, aki a városból jár ki naponta falusi munkahelyére, s minden este hazavonatozik, buszozik a városba a családjához. Azokról kívánok szólhi alább, akik meggyökeresedtek a faluban, s munka- és szabad idejüket ott töltik. Közülük is elsősorban a pedagógusok és az orvosok szabad idejéről. „Eléggé megterheltek vagyunk — mondta egy iskolaigazgató. — És legjobban azok. akik sokoldalúak.” „Mi, pedagógusok — mondta egy másik iskolaigazgató — „szervezzük” a falusiak szabad idejének szórakozási-művelődési lehetőségeit. De a miénket nem mindig tudjuk megteremteni.” S valóban igaz, hogy a falusi pedagógusokra hárul a legtöbb feladat. Kívánatos lenne, hogy elvégzésükre a falu egész értelmiségét mozgósítsák, vagyis arányosan osszák el azokat. A pedagógusgárdán belül is! Tarthatatlan, hogy az iskolaigazgató, aki tanácstag, párttitkár és családapa, a színdarabokban is családapa Utak egymá felé Újvidéki kiadványokról Sűrűn hallani a Vajdaságban élő magyarság pezsgő kulturális életéről. Ez azért js meglepő, örvendetes, mert a múltban itt egyetem, tudományos intézet, ösztönző hagyományok hiányában a ritka szellemi nekibuzdulások is elsorvadtak, vidéki sivárságba szürkültek. Űjabban mind több fórum áll az ott élő magyar költők, írók, tudósok rendelkezésére, műveik publikálására. A lehetőségek, az eredmények, a társadalmi elismerés sok alkotót ösztönöz elmélyült munkára. Sinkó Ervin írónak, Kecskemét egykori tizenkilences város- parancsnokának is köszönhető, hogy tizenegy esztendővel ezelőtt az újvidéki egyetemen önálló magyar nyelvi és irodalmi tanszéket szerveztek. A tavalyi, jubileumi ülésszakon elhangzott felolvasásokat a Magyar- országról érkező professzorok a legnagyobb elismeréssel méltatták. Egyik-másik tanulmány azóta budapesti művészeti, tudományos folyóiratban is megjelent, jelezve a kölcsönös érdeklődést. A magyar nemzetiség múltjával, jelenével foglalkozó kutatások segítése, folyamatossága és tervszerűsége érdekében néhány esztendeje Hungarológiai Intézetet szerveztek, öt állandó munkatárssal és számos „bedolgozóval”. Munkásságukról több kiadványban tájékoztatták az érdeklő, dókét. A feldolgozott témák változatosságát, a vizsgált problémák jelentőségét most a bölcsészettudományi kar magyar nyelvi és irodalmi tanszékének Tanulmányok kötetének vázlatos ismertetésével érzékeltetjük. (A szerzők egy része az intézet külső munkatársa.) A rövid ideig Kecskeméten is működő Penavin Olga tanár — a tanszék volt vezetője j- nyelvészeti stúdiumait több országban élénk figyelem kíséri. Pénovácz Antal, „Hat évtizeddel az Ungár-eset után” című dolgozatában a magyar irodalom legkegyetlenebb dzsentriregényének — Mikszáth: Noszty fiú esete Tóth Marival — forrásait, indítékait kutatja. Véleménye szerint a regény képzeletbeli Bontó vármegyéje a néhai Bács-Bodrog vármegye, Bontóvár: Zombor. Noszty Feri alakját a nagyon is szép fiú hírében álló Szemző Gyuláról. Baja törvényhatósági joggal felruházott város későbbi főispánjáról mintázta. A regénybéli Tóth Mihály: Ungár Lajos, Ómoravica leggazdagabb földesura. A menyasszony: Piroska Iá. nya. Az eset 1901-ben borzolta fel az akkori újságolvasó publikumot. Két tanulmány js foglalkozik Sinkó Ervinnel. Bosnyák István ,,Az etikus ember realizmusa” címmel értekezik, míg Csáky S. Piroska a néhai professzor könyvei között tallózva próbálja Sinkó érdeklődési körét, szellemi rokonságát meghatározni. Helyesen tette „ szerző, hogy szó szerint közölte Barta Lajos, Gábor Andor, Hevesi Gyula, Illés Béla, Ignotus Pál, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Lengyel József, André Malraux „beszédes” dedikációit. Cholnoky Viktorról Bo- ry Imre, Weöres Sándorról Bányai János írt, a tőlük megszokott színvonalon. Juhász Géza sokoldalúan tárgyalja Papp Dániel munkásságát. Dávid András, Matijevics Lajos, ' Balázs Piri Aladár és mások dolgozataira csupán a hely szűkössége miatt nem térhetünk ki. A népi hagyományok Szeli István, a Hungarológiai Intézet vezetője „Utak egymás felé” címmel gyűjtötte össze az elmúlt évek termését. A magyarságot és a szerb-horvát lakosságot összekötő érintkezési pontokat keresi. Érthető, ha elsősorban a haladó hagyományokat elemzi, „összehasonlító irodalom, stíluskritika, a klasszikus és a jugoszláviai magyar irodalom alkotói és alkotásai” — foglalkoztatnak, írja kötete előszavában. A magyar és a szerb felvilágosodás párhuzamos és eltérő vonásait vizsgáló értekezése különösen gazdag finom megfigyelésekben, eredeti gondolatokban. Szerinte a szerb felvilágosodás irodalmában kevesebb helyet foglal el a politikum, mint a magyarban, Ugyanakkor a „magasabb kultúra” nem válik el olyan élesen a népitől, természetesebben merít a népi hagyományokból a magyarnál. Csak a téma időszerűségére utalva említem, hogy a bajai és a kecskeméti folklór-tanácskozásokon is érintették e kérdéseket. Javasoljuk, hogy az ismertetett hasznos köteteket — és a hasonló jellegű kiadványokat — szerezzék be megyénk nagyobb könyvtárai, örvendetesen növekszik az érdeklődés a szomszédos országok élete iránt. Tartsuk számon az ottani szellemi teljesítményeket. Az ismertetett két kiadvány megfelel a vállalt feladatnak; színvonalasan jelzi „az egymás felé vezető utakat”, és betekintést nyújt a vajdasági magyar szellemi műhelyekbe. Heltai Nándor szabad idő párttitkárokat játsszék, míg mások a súgó szerepét se vállaljak el. Az anyagi, tudati-erkölcsi változások eredményeként ma sokrétűbbek, bonyolultabbak a falusi értelmiség feladatai, — s nem utolsósorban; igényesebbek! S az igényesebb feladatoknak hovatovább csak ügy tud megfelelni az értelmiségi, ha önmaga iránt is mind igényesebb lehet. Ha mind többet utazhat, külföldi országokba is, bejárhat a városba, színházat, tárlatot nézni, hangversenyt hallgatni, olvashat könyvet, folyóiratot, összegyűjtheti és feldolgozhatja a helyi népi szokásokat, hagyományokat, elkészítheti a falu monográfiáját, anélkül, hogy attól kellene félnie: valahányszor nekiül valamely közhasznú „hobbyjának”, beállít valaki a járástól, a megyétől a „legsürgősebb” és „legfontosabb” feladatokkal. Sürgősen változtatni kell a mai helyzeten. Azon, hogy egyfelől vannak csupa tevékeny, az önként és kötelességből végzett tennivalókból ki nem látszó, s így az önképzésre fordítható szabad idővel nem rendelkező pedagógusok — és vannak kollégáik, akik a szakmai munkán túl — bár bőven lenne idejük rá — megszűnnek értelmiségiek lenni. Közömbösek minden iránt, ami nem a vízben úszkál, ami nem a bokorban moccan, vagy csak ott érzik magukat otthon, ahol ász, vagy szesz van. Míg az egyik pedagógus nyári építőtáborba viszi a diákjait, addig a másik az ivópultnál komázik velük, s még csak attól sem kell tartania, hogy amikor szájához emeli a pohár italt, benyit az ajtón valaki a járástól, vagy a megyétől. Egészen másként vetődik fel a szabad idő kérdése az orvosok esetében. Ilyen véleményeket jegyeztem tőlük a noteszomba; „A szakmai munka majdnem minden időmet kimeríti”. „Évi rendes szabadságomat csak akkor vehetem ki, ha van helyettesítőm a szabadság idejére”. „Annyi a felesleges papírmunka, hogy a gyógyításra, kezelésre szánt idő is arra menne rá, ha az ember nem lenne lelkiismeretes”. „Azt mondják, menynyire felvágós, nagyképű és elzárkózott vagyok, mert nem keresem az értelmiségiek társaságát. Hát igen, nem járok közéjük kanasztáznl, ultizni, vedelni a konyakot és hallgatni a nosztalgikus nyavalygásaikat, inkább böngészem a szakirodalmat, tanulmányozom az új gyógymódokat...” Az a tapasztalatom, hogy az elvidékiesedés veszélyét az orvosok érzik leginkább, s éppen ezért bennük a legerősebb a korszerű életforma igénye, a lakásberendezés kiválasztásában éppúgy, mint az önképzés gyakorlatában. Távlati tervként a legtöbben a szakvizsgát emlegetik, s azt a vágyukat, hogy olyan gyógyintézetbe, kórházba kerüljenek, ahol „mást” és „többet” tehetnek a betegekért. Azt hihetné az emDer. hogy nem a végleges meggyökeresedésre akarnak berendezkedni, s ennek ellenére mégis úgy néz ki a dolog — lakás- és munkafeltételi igényeikben, szakmai munkában és önképzésben, művelődésben és egyéni szenvedélyeikben egyaránt — mintha értelmiségi mivoltukban ők találták volna meg legjobban a helyüket falun. Mi ennek a magyarázata? Nyilvánvalóan sokat számítanak a szubjektív tényezők. Az, hogy tudatosabban él bennük az értelmiségi életstílus igénye, s azt a kevés szabad időt. ami a szakmai jellegű elfoglaltságon kívül marad, az orvosok inkább fordítják egyéni művelődésre, mint társadalmi tevékenységre. S ez a szabad idő mégis csak több annál, mint amennyivel egy „csupa feladat” pedagógus rendelkezik szakmai és társadalmi, közéleti munkáján kívül. A falusi orvosok helyzetéből, életformájából levonhatjuk a pedagógusokra is érvényesíthető következtetést. a feladatok megfelelőbb és arányosabb elosztásával, serkentsük pedagógusainkat, s mindenekelőtt tegyük lehetővé számukra a mennél tartalmasabb, sokoldalúbb értelmiségi életformát. Amikor a falusi értelmiségről beszélünk, mindenekelőtt a pedagógusokról beszélünk. Nemcsak azért, mert számszerűen ők képviselik ennek az értelmiségnek a zömét, hanem főleg azért, mert a társadalmi munka nagyobb terhét mindig ők hordják ma is a vállukon. Ha ma bonyolultabbak a tennivalók, és nagyobbak az igények, akkor ezzel nemcsak azt mondjuk, hogy mindez az ő odaadásukat, áldozatvállalásukat, munkájukat dicséri, hanem azt is, hogy a továbbiakban is elsősorban rájuk nehezedik a dolgok sűrűje, s e szerint kell lépést tartaniuk szabad idejükben is — az időveL Pataky Dezső Seres Sándor rajza,
