Petőfi Népe, 1970. november (25. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

4. oldal

1970‘^ovember 22, vasárnap

N

em Berzsenyi Dánielről, a halhatatlan költőről szól ez az írás, hanem nagyon is halandó emberek sorsát idézzük fel benne. Olyan emberekét, akik kint élnek az éles szelektől szabdalt mezőkön, ott, ah^l nyáron a forróság emeli tűztenye- rére a tájat, s délibábtól részegen imbolyognak a jegenyék, az akácosok, s kukoricatáblák — s ahol nemsokára leesik majd a hó, és hidegen csillogó, vakító takarója a csönd üvegburáját borítja a maroknyi tanyákra.

Egy ilyen tanyában él Kiskunhalas és Balota- szaiiás között Gyenizse látván és felesége. Ketten kezdték az életet itt éppen negyvenöt esztendővel ezelőtt, s most újra kettesben maradtak, arcukon és kezükön az idő pókhálójával, a ráncokkal. A bácsi 78 éves, bent reggelizik a fűtetlen szobában. A néni a tanya előtti földön nagy buzgalommal vágja a szárat. Azt mondja, 6 ilyenkor még nem bír enni, dolgoznia kell egy kicsit a reggeli előtt, mert akkor érzi, hogy megérdemli már.

— Az öreg odabent van. Biztosan megint pipál. Mert az az istene, a büdös csutora. Csak szívja, szívja álló napig, este is a kihűlt bagóval alszik el — mondja kicsit zsörtölődve a néni, miközben széles mozdulatokkal riasztja el a kutyát utunkból.

— Ügy látom, a néni is eléggé benne van a korban! — próbálom kiszedni belőle, hogy miért nevezi élete párját öregnek. De ő hetykén válaszol: — Ä! Még csak hatvanöt- éves vagyok, de nem öreg. Öreg az országút kedves, mert annak senki sem tudja a korát — és jót derül mondásán.

Közben odaérünk a tanyához. A kutya látva, hogy nem ellenség közeledik, elégedetten fekszik le a fehér fal napsütötte tövéhez. Kinyújtózkodik, becsukja a szemét. Körülötte libák éles gágogása, felkiáltó jelet mutató kétágas, összedőlt ól, téglarakás, trágyadomb kiszolgált, régen a kivetett holmik között rozsdásodó kerékpárváz, járom, kocsikerék, vályú, szalma, néhány tyúk.

— Na, ide megyünk! Tessék — mondja a néni,

i4 közelim léi

s egy deszkaajtóra mutat. Bent a bácsi éppen az utolsó korty teát itta meg, vetett egy falat kenyeret a macskának, s nagy csizmáival megindul felém. Nem kell sokat lépnie a parányi szobában, s máris kezet foghatunk. Meglepődök, hogy a törékeny,, csupa bajusz, és csupa csizma kis embernek milyen erős fogása van. A néni közben kötényével letöröl egy széket, hellyel kínál, s magyarázza az „öregnek”:

— Arra kíváncsi ez a kedves fiatalember, hogy miképpen élünk itt mi, öregek a tanyán;

— Ja! Azt lehet. Hát ugye megélünk még öregesen, szegényesen. Hál’is- tennek van egészség, meg eleség is akad. Baj osztán nemigen van. Csak én már a látással vagyok zavarban. No. nem annyira, mert még észre veszem a varjút a karón, de nem a régiek már a kukucskálók

— tréfálkozik a bácsi, s az ágy szélére kuporodik. Csizmái nem érik a földet, fent „harangoznak” a morzsolásra váró kukorica- rakás fölött.

I ogy lesznek meg télen, mit csinálnak ebben a szobában, ha megjön a kemény hideg? — kérdezem tőlük és panasz- áradatot várok. Ehelyett azonban az elégedettség hangjaival beszél sorsukról a néni.

— Ó kedveskémi Csak egészség legyen. Akkor nem tél a tél sem. Ülünk itt az öreggel a szobában, a lámpa mellett. Én var- rogatok. ő meg pipál, vagy morzsolja a kukoricát. Egy időben még kosarat is font vesszőből, de hogy a látása így megromlott, meg az ereje is megfogyatkozott, már nem alkalmas neki ez a munka. Hát csak pipálgat naphosszat. Néha meg beszélgetünk. Arról, hogy miképpen volt fiatal korunkban. Éppen a napokban emlegettem, hogy én még soha nem voltam szüreti bálban. De

— mondom az öregemnek —, egyszer majd meglátod, elmegyek én az unokámmal. El bizony. Még az is lehet, hogy táncolok egyet.

— Ugyan már, vénséged- re akarsz parádéskodni. Nem a mi ügyünk már a szüreti bál, meg az ilyenek — vetj közben a bácsi, s hangjában némi restellkedés is meghúzódik, hogy lám, miket mond

ez. Magam építettem még 1928-ban. Akkor 1500 pengőbe került. — Mert akkor még a pengő volt a pénz. Egy lánc kaszálót adtunk el érte. Mert volt akkor némi kis földünk, amit az asszony örökölt innen-onnan. Jó falakat, ajtókat, ablakokat készítettünk akkor. Csak ez az ablak már kiszolgált nagyon — mutat a bácsi a

— H

■—-—*

az 5 felesége .egy idegennek.

— Nem hideg ez a lakás télen, s mit csinálnak, ha leesik a hó, hogyan mennek boltba kenyérért, sóért, cukorért, van-e tüzelőjük? — terelem békésebb kérdések felé a beszélgetést.

— Jó meleg kis lakás

szoba egyetlen ablakára, amely repedezett üvegszemével bámul ki az aranyrozsdában fuldokló, késő őszi határra. Szilvafák el- kékült ágaj integetnek be, utolsó levelüket magasan feltartva, mint a megadást jelképező lobogót.

— Jó meleg van itt a

legnagyobb télben is. Szenet meg fát szoktunk venni. A kályha igen jó és tüzelünk. Ha hiányzik valami, az öreg felül a biciklire, s bemegy Balotaszállásra a boltba. Ha meg nagyon esik a hó, kemény a hideg, a fiaink hetenként kétszer is ránknyitják az ajtót: mi kell, mit hozzanak, hogy vagyunk. Áldott jó gyerekek — magyarázza a néni sorsukat, s fölugrik, hogy képeket is mutasson a fiúkról, a menyekről, az unokákról. Egyetlen nagy rámában van mindenki, celofán papír alatt.

— Eltörött az üveg, aztán ezt gondoltam ki, hogy amíg nem kerül rá másik, addig se legyen ártalmára a por. Na, látja, kedves. Ez itten a legidősebb fiú, aztán a középső katonaruhában, meg a legkisebb. Ügy értve, hogy a három közül, mert ő se kicsi, hiszen felesége, gyereke van. Dologban, tisztességben élnek. Hát ezeket megismeri-e? — mutat öreg, szá- razfa-ág ujjával egy foltosán megkopott képre. Nézem, nézem, s inkább a kérdés hangsúlyából sejtem, hogy ez az ő esküvői képük.

— Ajjaj, nagyon is megismerem. Ez itt a bácsi, ez meg, ki lehet más, mint aki a képet mutatja.

— Ügy igaz, lelkem. Mintha tegnap lett volna, pedig mikor is volt...? — kérdezi önmagától, majd a pipa füstjében merengő öreghez fordul.

— Az? Kilencszázhuszon- ötben! — vágja ki a bácsi és hozzáteszi, hogy ő mindenre emlékszik. Olyan kicsi lányként ismerte már a feleségét, hogy az még át tudott szaladni a ló hasa alatt. Ki gondolta volna, hogy negyvenöt évet élnek majd együtt?

— Miből telik élelemre, tüzelőre, meg mindenre?

— Telik! — állapítja meg az öreg, de az aszzony nem elégszik meg ennyivel.

— Tudja, az uram kapja a tsz-nyugdíjat. Nem sok, de ide-oda futja belőle. Aztán nevelünk jószágokat, tehenünk, disznóink vannak. Nem panaszkodhatunk.

— És a gyerekek? Ök nem segítenek?

— Eddig hála istennek, nem szorultunk oda! —

mpmir

teszi a kérdéshez rögtön a néni, s ujjával kopog az asztalon, miután arrébb tolta az öreg teás csészéjét.

Rádió, újság felől érdeklődöm, s szinte természetes, hogy a néni válaszol. A bácsi csak pislog felesége felé a kalap alól, mintegy ellenőrzi, jól válaszol-e?

— Újságot veszünk néha, leginkább a Reformátusok Lapját, mert hogy felekezetileg reformátusok vagyunk. Meg néha előfordul, hogy a Halasi Híreket is megveszem, ha éppen a piacon vagyok. Rádió nincsen. De a gyerekeik ígérték, hogy majd vesznek nekünk egyet.

— Tranzisztorosat, mert hogy itt nincs villany —■ veti közbe a bácsi nagy szakértelemmel.

— Persze, hogy olyat. Most aztán várjuk, hogy melyik váltja be előbb a szavát — s némi izgalommal a hangjában ismét a néni.

A tanyából messze kacskaringózó úton elkísér a bácsi. Hadifogságról, a tanya építéséről, majd a közelünkbe som- fordáló kutyáról beszél. Aztán megromlott szemeivel körültekint a földeken, élete színhelyén. Megállunk az irdatlanul magas jegenyefánál, amely tanúja lehetett ifjúságának, hajnali felkeléseinek, a kenyérért folytatott ínszaggató küzdelmeinek, „látta” a fészekből márkirepült gyerekeket, amint első lépéseiket próbálgatták a gyalogúton.

— Jó lenne egy enyhe tél. Olyan, mint harmincötben volt. Tudja, hogy akkor még hó sem esett? Amj kicsi eső hullott, az is inkább enyhe, langyos záporban mutatkozott. Persze, maga nem emlékezhet rá, hiszen tán meg se volt akkor ...

A bácsi még sokáig állt a nagy fa alatt. Mögötte vakítóan fehér a tanya fala, mint a frissen hullott hó.

Gál Sándor

Kultúra — albérletben

Jánoshalmi gondok, sikerek

Amikor Agőcs Jánosnak azt a kérdést szegeztem Jánoshalmán a községi tanács irodájában, hogy „mit csinál egy művelődési ház igazgatója művelődési otthon nélkül?” — egy pillanatra nem tudta eldönteni, komolyan beszélek-e. Pedig távol állt tőlem a gyanú, hogy Agócs János épület,

helyiségek hiányában, munka nélkül veszi föl a fizetését. Hallottam a Baján ezüstkoszorús minősítést kapott énekkarról, a népi táncosok sikereiről, tudtam, a népművelési munka eredményeiről. Inkább gondjairól és a tervezett művelődési házról szerettem volna tájékoztatást kapni.

LELKESEDÉSBEN NEM VOLT HIÄNY

Válaszával viszont ő lepett meg, mert azt mondta: „albérletben lakom”. De még mielőtt teljesen belebonyolódtunk volna a félreértésekbe. hozzátette: „Három helyiséget használunk, nz ÁFÉSZ, a Jókai Tsz és a fegyveres erők klubjának egy-egy termében működnek művészeti csoportjaink.”

Művelődési ház — albérletben. Ez nyilván különleges feladatokat, vagy még

lyozták a munkát. Innen a kollégiumba mentünk. de azt este kilenc órakor bezárják és a kötelező csend ismét csak zavarta az esti éneklést. Az általános iskola volt a következő székhelyünk, majd a KIOSZ, de de ott annak tatarozása miatt is- sokáig, mét visszaköltöztünk az ismert a termet házasságkö- kólába. A próbák most is tésekre is használják és az itt folynak — változatlan ünnepségek gyakran akadá- lelkesedéssel

tanács dísztermébe, sem maradhattunk

MŰVÉSZETI CSOPORTOK, SZAKKÖRÖK

inkább nehézségeket ró az igazgatóra, Agócs János ezzel a feltételezéssel tökéletesen egyetért.

— Az énekkar okozta a legtöbb gondot. Az év elején ötven fővel szerveztük újjá, jelentkezőkben és lelkesedésben nem volt hiány. Az ÁFÉSZ pinceklubnak nevezett helyiségében meg is kezdtük a próbákat, de kiöntött bennünket a belvíz. Átköltöztünk a községi

— Minden csoporttal ennyi nehézség adódik?

—■ Azt azért sokalla- nánk. A fotókör a községi tanácson kapott elhelyezést. A tánccsoport pedig az ÁFÉSZ klubjában tartja próbáit. Éppen egy nagyobb műsorra készülődnek, melyben Keszthelyi Pál furulyaművész triójával az énekkarral közösen lépnek fel a helyi és a környező községek lakossága előtt.

Beszélgetésünk alatt lassan körvonalazódik a művelődést szolgáló épülettel nem rendelkező nagyközség kulturális élete.

— Évi 93 ismeretterjesztő előadást tartunk. Megállapodást kötöttünk a megyei filmtárral szakfilmek rendszeres kölcsönzésére. Az előadások legnagyobb részét így filmvetítéssel szemléltetjük. A Jókai Tsz klubjában két mezőgazda- sági sorozat is indult, egyik a képzettebb szakemberek, a másik a gazdálkodók részére. A fegyveres erők klubjának sok rendezvényét is együtt szervezi meg a két intézmény, gyakoriak a színházi előadások és a kötetlen, szórakoztató klub- rendezvények.

A továbbiakban a község társadalmi és gazdasági szerveinek támogatásáról érdeklődöm.

— A tanács 63 000 forintot ad évente a községi köz- művelődés számára, de a termelőszövetkezet támogatása még tovább emeli pénzügyi lehetőségeinket. Ebből már tízezer forintot el is költöttünk a művészeti csoportok utaztatásának fedezésére és a következő tízezret még ebben a hónapban megkapjuk. A község gazdasági és társadalmi vezetői tudják, hogy milyen nehézségek gátolják a közművelési munkát, és mondhatom, minden tőlük telhető segítséget megadnak.

Én azonban úgy vélekedem, hogy az igazi segítség az „albérlet” megszüntetése lenne.

— Ez természetes — helyesel. Átmeneti megoldásként a jelenlegi konfekció- üzem épületébe kívánjuk elhelyezni a művelődési intézményt. Ez a terv lassan már két éves. Megvalósulásának fő akadálya a mélykúti út mellett épülő csarnok befejezésének késlekedése. Az üzemet ugyanis ide telepítik át. Az új, nagy művelődési ház tervei viszont már kirajzolódtak a tervezők asztalán, 1975-re fel is épül.

KORSZERŰ INTÉZMÉNYEKET ÉPÍTENEK

Elgondolkodtató a bérelt helyiségekben megvalósuló jánoshalmi közművelődés ügye. Megyénk számos községében az évek folyamán jelentős összegeket költöttek a korszerűtlen, csak szükségrpegoldásként használható művelődési intézmények karbantartására.

A jánoshalmi községi tanács vezetői nem aprózták el anyagi eszközeiket. Megvárták míg a szükséges

pénzösszeg rendelkezésükre nem áll. Most ősszel korszerű gimnáziumot adtak át a tanulóifjúságnak — ezt az intézményt fontosabbnak tartották —, de most már az új művelődési ház felépítése következik. És néhány év múlva — reméljük — senki sem emlékezik majd az „albérlő” művelődési házra.

Pavlovits Miklós