Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-25 / 251. szám
Sim on ka György: Magam árulója A nyáj sovány, a kis szamár szomorgó, pulikutyája vén, magába morgó, a vásárhelyi pusztaszél csikorgó rossz szikesén a birkabendő korgó. A Rosszjáráson teng a bürge, mégis itt kell az őszidőt kihúzni, rég is akármilyen rideg volt itt az ég is, kellett nekünk, hej, ez a zord vidék is, ll.Az éjjel újjent arra odajártam, sívó rögökre botladozva hágtam, míg a karámba bajjal eltaláltam a szörnyű csendben majd-csihissé váltam. Simon juhász a szürkaróra dőlve hamar neszeit, kémlelt is jóelőre, görcsös gamóját kapta félökölre, szúró szemét a mellemnek döfölte. Simon juhász — az én vagyok! be régen bolyongok én éjjente e vidéken! Simon juhász az én nagy ellenségem, kezétől itt lesz majd halálos végem! O, gyilkos álom — kettő vagyok benned: az „úr-Simon” a juhász-Simon mellett, az „úr-Simon” egy könyörgő lehellet, kit a juhász-Simon dühöngve kerget. Két bús torzóba lelkem szétszakadva egymást tagadja és egymást ragadja, de már a torkomon szurul bemarva juhász-magam keményebb ökle-marka. Így jár, ki árulója lett a nyájnak, hűtelenje a szárnyas puszta-tájnak, sokezer-éves szép pásztor-fajának, csalója elbitangolt önmagának. Hatvani Dániel: Szonett a testi nyavalyákról Bőrhurkák, lobos visszerek, vizenyök, csontok dagadása, —• ki nem sebére viszketeg, nem érdemes tébolyra, lázra. Családi nadály, vérszivó gondok a befőttes üvegben, nem használ kúp, injekció, vírusaimmal kiegyeztem. Fiolák jégszikláin járva az ösvény egyre keskenyebb, —> ülök a legvékonyabb ágra s mindegy, melyik ágyba esek, csak lehessek szívkamrám őre hogy az infraktus fel ne törje. Palkó József; Illusztráció a Twist Olivérhez. Őszintén és tárgyilagosan A Forrás új számáról Megyei folyóiratunk minden egyes számát nagy érdeklődéssel vesszük kézbe. Egy kicsit büszkék is vagyunk arra, hogy a szellemi életnek olyan bizonyítékával rendelkezünk, mint egy hosszabb idő óta rendszeresen megjelenő folyóirat. Szeretettel és nagy figyelemmel olvasgatjuk, tanulmányozzuk, bábosko- dunk az egyes lapszámok fölött, kritizáljuk, hogy egyre jobb legyen, örülünk, ha országos lapokban elismerően szólnak róla, s felszisszenünk ha bírálatot kap. De még ez utóbbi is annak a jele, hogy tudnak róla, számontartják és komolyan veszik. A szeptember-októberi számról minden túlzás nélkül az elismerés hangján szólhatunk. Az összkép kedvező. Sok érdekes és értékes írás halmozódott fel benne, az olvasó érzelmekben gazdagabb, tanultabb, műveltebb lesz általa. Azt is elmondhatjuk, hogy friss, izgalmas és gondolkodásra késztető olvasmány még akkor is, ha olykor ellenvéleményt vált ki egy-egy cikke. Azt is mondanám, hogy tükrözi a kort, amelyben élünk, bár még mindig van benne egy kis egyoldalúság. Nem kérhető rajta számon a napi aktualitás, de bizonyos fajta időszerűség — a nagyobb távú feladatokhoz kötődés egy- egy publicisztikai cikkben — csak javítana a színvonalán. Talán a tervezett, de egyelőre későbbre halasztott havi megjelenés ezen is segítene — kisebb a nyomdai átfutás, nem öregszenek meg úgy a kéziratok. stb. Azt is el szoktuk mondani, most is így van, hogy a jelenlegi hazai folyóiratoknak — a mindig bosszantó sajtóhibák ellenére — külsőségeiben is versenytársa a Forrás. Egyszóval, nem kell szégyenkeznünk miatta, vállalhatjuk a szűkebb pátriában és országos közönség előtt is... De most hadd szóljunk valamit a részletekről. A szépirodalmi, prózai anyag most sem valami erős. Tulajdonképpen csak Raffai Sarolta novellája képviseli ezt a műfajt. Egy beszűkült világról ad hírt. Hogyan válik egy öreg ember számára teljesen érdektelenné a környezete. A leírás naturális hűségű, de többet alig tudunk meg a novella főalakjáról. Így azután nem ébreszt könyörületet vagy részvétet bennünk. Ebben bizonyára a stílus hideg árnyalása is közrejátszik. Ha ez volt az író szándéka, akkor elérte célját. Falu Tibor Molnár János halála című pszichológiai indítású írásában egy férjgyilkos asszony mondja el — írja le — gyötrelmes életét, s azt, hogy mi indította tettének elkövetésére. A szerző tárgyilagossága valójában mély érzelmi töltésű és szándéka is világos. Nyilván hatásában is túlmutat az egyszerű tényköz- lésen. Simonka György és Kunszabó Ferenc egy-egy miniatűrje egészíti ki a szépprózai anyagot. A versek szerzői közül Simonyi Imre, Goór Imre és Buda Ferenc képviseli a színvonalat, utóbbi éppen a költőtársról szóló megemlékezéssel és egy csodálatos tiszta zeneiségű gyermekverssel. Inkább csak kuriózum, irodalmi nyelvi csemege, de feltétlenül megmentésre érdemes a moldovai csángó Lakatos Demeter néhány verse, melyet Üjváry Lajos tesz közzé. Varga Mihály Borsos Miklósról szóló riportja és Pólyák Ferenc fafaragó egyszerűségében is szép és megrázó önéletírása szerepel még a szépirodalmi részben. Nem áll módomban a közölt ismeretterjesztő célzatú írásokról mind említést tenni, de Heltai Nándor Kodály Zoltán és Kecskemét című helytörténeti tudósítása feltétlenül megérdemli a figyelmet. A Hazai tükör rovat anyagából Márkus István Egy mai falukutató töprengéseiből című elemző cikke emelkedik ki. A falun végbement társadalmi változások elgondolkoztató összegezését adja sok tekintetben újszerűén és mindenesetre tanulságosan. Ehhez kapcsolódik — ugyancsak élő problémákat feszegetve — Zám Tibor Ankét tanulságokkal című reflexiója is. Hasznosak, érdekesek a Horizont című rovatban közölt írások is. A Jegyzet rovatban közöltek között — sok, majdnem azonos jellegű írás van kissé széttagolva ezekben a rovatokban! — nem egyértelműen keltett feltűnést Fábián Gyula Aggódásaim című megjegyzése. Fábián már nem kezdő a tollforgató szakmában, s ha most mégis félreérhetők szavai, akkor az át nem gondoltság, a helytelen kérdésfeltevés, s a példák rossz megvilágítása okozhatja ezt. Csak a primér indulat és nem a politikus megfontoltság szülhette azt a feltétlenül visszautasításra szoruló mondatot, hogy nálunk „a kispolgári ideológia az élet több területén átvette a kezdeményezést, divatot diktál az egész nemzetközösség számára..stb. A szórványos jelenségek általánosítása, kivetése az egész kulturális frontra, vagy annak csak részterületére, feltétlenül elhibázott dolog. Azt azonban el kell ismerni, hogy Fábián töprengései — a kispolgári életjelenségek megszaporodása, s a túlzott anyagiasság felett — nem egyedüliek, s egyrészük — más fogalmazásban — éppen az utóbbi időben a taggyűléseken is elhangzott. Figyelmeztetve bennünket a helyes célkitűzések végrehajtása során keletkező, s gyakran azok mögé bújó vagy önmagát nem is nagyon leplező torzító jelenségekre. Az feltétlenül helyes volna, ha a jövőben az ilyen vitatható, s tán éppen vitára is szánt írásokat, hozzászólásra ösztönző jegyzettel látná el a szerkesztő. A Forrás mostani számának értékei közé tartoznak Németh László, Dénes Zsófia, Dutka Ákos, Barta János írásai, s az Ilyés Gyuláról szóló pedagógiai indítású összeállítás, melyet Szekér Endre készített szakavatottan. Nem tartom szerencsésnek a Vajdasági krónika „Mit jelent ma forradalmárnak lenni?” című fejezetét, mely a tájékoztatás ürügyén minden kritikai megjegyzés nélkül összehord és publikál teljesen zavaros nézeteket. Bizonyára érdeklődést kelt Hegedűs András: Értelmiség és szakigazgatás című írása, mely kísérletet tesz az értelmiség fogalmi meghatározására. Szerencsésnek tartom a rövid, képekkel illusztrált „képzőművészeti albumot” — ezúttal Diószegi Balázsról. Kajári Gyuláról és a parasztfestő Benedek Péterről. Hasznos a rövid, tömör sziemlerovat. A népművészet tudatos felkarolása érződik a folyóirat mostani számán is. Reménykedjünk, hogy a Forrás következő számai — beleértve a majdani havonta megjelenő példányokat is — emelkedő színvonalat képviselnek, legalább olyan szellemi izgalmat és örömet keltenek az olvasóban, mint ez a mostani lapszám. Mert tény és való, a folyóirat próbája nem az első számoknál következik el, hanem a második, harmadik évfolyamnál, amikor már kisért a megszokottság, az ismétlődés. S ettől csakis a megújulás képessége óvhatja meg továbbra is az önmaga létét is mindig bizonyítandó megyei folyóiratot r. r-r i ! F. TÓTH PÁL Leonyid Lenes: C s. Vaszja alhadnaggyal a tiszitiklubban ültünk, kitűnő magyar feketét ittunk és meghitten beszélgettünk. Beszélgetésünk irodalmi mederben foly- dogált. Megvitattuk a mai költészet helyzetét, elbeszélgettünk a prózáról, érintettük a drámairodalmat és végül eljutottunk a humorig és a szatíráig is. — Lehet, hogy tévedek, de nekem az az egyéni véleményem — mondta Vaszja —, hogy egy humoros műben legfontosabb a téma. Ha van téma, a többi magától adódik. Egyetért velem? — Egyetértek, de egy fenntartással. A jó téma egyedül kevés, a „többi”-nek is a jó téma színvonalán kell állnia. — Értem. De azért mégis a téma a fontosabb. Mondja, nagyon nehéz kitalálni egy jó, humoros témát? Vaszja hörpintett a kávéjából és együttérzően nézett rám jámbor barna szemével. — Persze, hogy nehéz! — válaszoltam. — Annál inkább, mert a humoros témákat többnyire keresik, nem pedig kitalálják! — Hogy-hogy keresik? Hol? — Az életben. Vaszja kétkedve csóválta a fejét. — Az élet nem ajándékozhatja meg önt kész témával. Más törvényei vannak az életnek — más az irodalomnak. — Ez igaz. De az élet megajándékozhat az alap•197# áprilisában Magyarországon járt Leonyid Lenes neves szovjet humorista. Itt-tartózkodása során meghívták az egyik hazánkban állomásozó szovjet páncélos alakulathoz. E látogatás élményeiből írta többek között ezt az elbeszé- » te* ötlettel, a többit meg én aztán valahogy kitalálom, hozzáköltöm, hozzáadom a fantáziámból. Kiolvastam Vaszja szeméből, hogy nem sikerült meggyőznöm és azt mondtam; — Tudja mit? Ellenőrizzük elméletem helyességét bármely, életből vett esettel. Meséljen nekem olyan történetet saját életéből, melyet többé-kevésbé érdekesnek tart, én pedig megmondom, ki lehet-e találni a történet alapján egy humoros témát, vagy sem. És ha lehet, akkor körülbelül hogyan. Rendben? — Rendben! — válaszolt mosolyogva Vaszja. J avaslatom szemmel láthatóan tetszett neki. Odahívta a csinos felszolgálót, kért még két kávét, hogy — szavaival éljek — „a magas tárgyaló felek” meleg, baráti légkörben ünnepelhessék a jelentős megállapodás megkötését. A megállapodást leöblítettük, de a benne foglaltak teljesítését Vaszja halogatta. — Miért hallgat, barátom? — Emlékeim között keresgélek.. Elmeséljem talán,' hogyan nősültem? — Mesélje! — Valóban nem a szokásos módon nősültem — kezdte életből vett történetét Vaszja. — Szabadságra utaztam haza Kárpát-Ukrajnába és a vonaton megismerkedem egy nagyon kedves lánnyal. Tányának mutatkozott be. Az ón szabványaim szerint csinos volt. És okos: mindenről megvolt a maga józan véleménye. Egyszóval, megtetszett nekem és megkértem — én szálltam le előbb —, levelezzen velem. Csak úgy, minden különösebb cél nélkül javasoltam a levelezést, nem voltak stratégiai elképzeléseim, csak taktikaiak. Egyszerűen, kellemes dolog, ha az ember levelet kap egy talpraesett, okos kislánytól, aztán válaszol neki úgv. ahogy a természet által kiporciózott eszének lehetőségei engedik. Tánya megadta a címét és levelezni kezdtünk. Aztán látom, hogy nézeteink tökéletesen egyeznek, ízlésünk, vonzalmaink szintén. Kedvenc költőnk Jeszenyin, zeneszerzőnk Csajkovszkij. Még kedves dalocskánk is ugyanaz: „Már úton vagyunk.,£ Egyszóval, egyre jobban a karmooskái
