Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-25 / 251. szám
5. oldal 1970. október 23, perrtcft Társasági élet az ebédlőben F igyelték már, ugye, milyen jóságosak az emberek evés közben? Sőt, — már akkor elkezdődik az általános javulás, amidőn — mondjuk — az üzemi konyha illatai lengenek körül bennünket. Olyan kedvesek, szinte gyermekien türelmesek vagyunk ott az ebédlői asztalok mellett. Ülünk, miközben a szolid várakozás mosolya ömlik el arcunkon. Nézünk egymásra vagy a semmibe, aztán ha az illatok valamelyike erőteljesebben megcsapja orrunkat, öntudatlanul is nyelünk, s mialatt ádámcsutkánk vertikálisan mozdul, kezünk horizontálisan simít végig az eszcejgokon. Mondom, ilyenkor, közös ebéd alatt eltűnnek a rangbeli különbségek az arcok „kifejezéseiből” s az igazgató képén épp úgy a gyerekkorból hozott szent áhitat ül, mint a segédmunkásén vagy a diszpécserén. S hallgassanak oda egyszer, amikor az általános evészet csilingelő lármája tölti be az ebédlőt. Nemcsak a tál-kanálcsörrenés oldódik fel „ezüstszínű” muzsikába, hanem dallama van az emberi duruzsolás- nak is. Szervezetünk boldog egyesülése az étkek változataival beszélőkéinket is motorizálja, s jár a szánk igy is, meg olyan értelemben is. Minden esetre, egy mai ebédlői légkör aligha ihletne egy mai Arany Jánost ilyen megállapításra: „Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek...” — Mert azóta ennek ellenkezője „természete már... a magyar embernek”. m a ért ugye, más az emberek társasági élete is, mint régente.Kevesebbet járnak össze, — hiszen * ” * ugye — hogy csak egy okot mondjunk a napi rohanáson, satöbbin kívül — legtöbb helyen tévészállás kezdődik például vacsora után, s ki képzelné be magának, hogy kitörő szeretettel fogadná a szomszéd ha a „Kék fény” alatt menne át tanyázni. Persze, arról se akarunk lemondani, hogy — bár nap mint nap a szó szoros értelmében beavatnak bennünket a földkerekség legfontosabb dolgaiba (diplomáciai, szépségkirálynő-választás, gumibotozás, könnygázbomba, repülőgép-eltérítés, vonatkisiklás, tankcsata, bombázás, kerekasztal etcetera, etcetera) — tehát mindezeken felül mindennapi apró ügyeinkről is informáljuk egymást. Hol lenne erre alkalmasabb hely, mint az ebédlőasztalnál. Mert a buszon, tejcsárdában, az utca tömkelegépen, a vacsora vásárlásánál, a hajszában erre igazán nincs mód. Szíves hangon, a jóllakás állapotának kidolgozása közben kellemesen, mondhatni megbocsátó beletörődéssel tájékozódunk egymás aktuális bosszúságairól is. Természetesen, itt is disztingválni kell. Ez az immár legyintéssel felérő opportunizmus olyan fricskákra vonatkozik, amelyek eleinte mindenkinek ad hoc „magánügyei” voltak, de aztán kezdtek egyre jobban átterjedni mind több állampolgárra, végül általánossá váltak. S ekkor már-már úgy vagyunk vele, hogy „mit lehet ezek után csinálni?” — Most már ideje konkrétizálni e bölcseimet. Hát igen. Hallgatózzunk csak az ebédlőben valamelyik szomszéd asztalhoz. Például itt jobbkézre. m fülelés mechanizmusával jár, hogy először bt* J1 zonyos vezérszavakat kapunk el. Mondjuk: *■ „... Vezetik a gázt...” — „... Hívni kellett a szerelőt, mert az egész lakásban nem volt víz... — „Három liter bort vettem nekik...” — „Mi is, de képzeljük el, mikorra készül el, ha nem ezt csináljuk ...” Ennyi „elöhallás” után egyetértőén bólintunk lelki fejünkkel: „Ja, hát igen...” — Mivelhogy tökéletesen értjük, miről beszélnek. S most már minden mondat a helyére kerül. __ Fekete, pálinka, konyak... Kiszolgáltam őket, m int anya a bolond gyermekét, csak ott ne hagyják a munkát, hogy aztán három nap múlva lássuk őket megint. ■_ Fn teával kedveskedtem volna. „Ne haragudjon, i lyennel mi nem élünk” — hárította el fonoman, de érthetően. _ Azt mondja a mi emberünk, aki a kályhát csinálja: „Legalább két napra elbúcsúzom, mert akkora influenzám van, hogy legalább ennyi idő kell a kikú- rálásához...” — Erre én: Nézze koma, adok. kétszáz forintot, aztán gyógyítja az influenzáját. Gilt? Pompásan sikerült a kályha. No persze, azalatt is „kezelni” illett az influenzát némi papramorgóval... — Mi nem azt csináltuk, azt hiszed? De ha nem, nézhetnénk mi is, mint X-ék, hogy miért nem fűt rendesen a kályha ... — Azt megfigyeltétek-e már, hogy amikor naponként más-más folytatja a szerelést, minden következő ezzel kezdi másnap: „Ki volt az a hülye, aki így csinálta?’’ — Rá egy napra a másik: „Ki volt az a marha aki...?” — Mikor nálam három napon át így „lékáderezték” egymást, azt mondtam a negyediknek: Nézze sose tudtam eddig megmondani, ki volt az a.tegnap, mert nem kérdeztem meg a nevét. Itt vari ez a papír, legyen szíves írja erre, hogy hívják... Az autogram-kérés hatásos volt. Meg lehet nézni: kiváló munkát végzett a szerelő... ma majd elfelejtettük: e kesernyésen kedélyes cse- I vegés közben elfogyasztotta szerény, de ízletes J ebédjét a mai ember, a (bármelyik) szomszédos asztalnál. Társaival együtt elégedett duruzsolással hagyta el az ebédlőt, s talán még az is tetézte boldogságát, hogy — lám, lám, milyen egyenlők vagyunk apró-cseprő bosszúságaink elviselésében is. Tóth István A góbé és az ördög Kalocsán A Magyar Állami Népi Együttes ősbemutatója Jóleső érzés ilyen sikeres, szemet és fület egyaránt gyönyörködtető bemutatóról tudósítani, mint az Állami Népi Együttes műsora a kalocsai művelődési központ színháztermében. A „Tiszán innen, Dunán túl...” című, céltudatosan a kisebb kultúr- házak adottságainak figyelembevételével tervezett műsor osztatlan sikert aratott az est folyamán és várhatóan további elismerést szerez az együttes turnéján megyénkben. Az ősbemutatót megelőző percek izgalmában Létai Dezső, a műsor rendezője elmondotta, hogy az együttes egyszerre tartja ugyanannak a műsornak két bemutatóját Kalocsán és a Nógrád megyei Pásztón. A két, egymással egyenértékű csoport tizenhét énekessel, ugyanannyi táncossal és kilenctagú zenekarral olyan összeállítást kívánt a színpadra állítani, mely feldolgozásában és előadásában mindert nyújtani tudja, amit a Magyar Állami Népi Együttestől már elvár a közönség. Előnye viszont, hogy már harminc négyzetméternyi ' kis színpadon is előadható minden különösebb technikai feltétel nélkül. Három évvel ezelőtt, szintén Bács megyében kísérleteztek hasonló műsorral. Az akkori, sikert aratott Ecseri lakodalmas azonban a „nagy” műsor mesterséges zsugorítása volt. A jelenlegi összeállítás azonban már céltudatosan, kisebb létszámú művészeti együttesre és színpadra készült és így művészileg teljesebb egészet alkot. A rendező art is elmondotta, hogy az együttes művészei nagy lelkesedéssel készültek a bemutatóra, hiszen a kis községekben való szereplések a művészek és a közönség sokkal természetesebb kapcsolatát adják, mint a városi színházak színpadai. Erre a bensőséges viszonyra pedig az Állami Népi Együttesnek különösen szüksége van. A műsor négy nagy tájegység, a Dunántúl, a Palócföld, Erdély és a Tiszántúl zenei-, tánc- és hagyományanyagát viszi színpadra vidám, játékos, de egyben művészi feldolgozásban. A nézőtéren ki-ki megtalálhatja a folklór azon anyagát, amelyet különösen kedvel. A hagyományos népi játékok, mint a Lagzi előtt, a zenekari A „Székelyforgatós” lendületes tánca. számok között a Madocsai táncok, vagy az énekkar Kalotaszegi dalai igen maJelenet a „Két dudás” című feldolgozásból. gas művészi színvonalat tükröztek. De aki a cselekményességet kedveli, az is kedvteléssel nézhette a középkori moralitás alapján készült Kegyes történetet vagy a székely humor csillogását A góbé és az ördög feldolgozásában. Jóleső érzéssel figyelte a közönség, hogy a műsor második részében felengedett a szereplőknek az ősbemutatókat mindig kísérő feszültsége. A Citeraszó és a Cigányok táncaiban már maguk a táncosok is „belefeledkeztek” a játék szépségébe. humorába, és ezt az önfeledt produkciót a nézők az utolsó szám végén vastapssal is jutalmazták. Csak helyeselni tudjuk az Állami Népi Együttes műsortörekvését, mely a kis kultúrházak színpadára ilyen egységes, színes és művészileg is minden igényt kielégítő összeállítást visz el — reméljük minél több alkalommal. P. M. 15. — Helyes. A napra nem emlékeznek? — Harmadikén vagy negyedikén lehetett. Szóval, néhány nappal az eset előtt, talán kora délután. Éppen nem volt más vendég. A férfi csak beugrott, vermuthot meg szendvicseket vett, és sietett vissza az erdőbe. Motorral vólt, de a rendszámát persze nem tartottuk fontosnak megjegyezni. — Igen — erősítette meg a fiú —. azonnal elrobogott. Talán várta valaki, a barátnője, például... — Köszönöm — mondta Béke. Miközben összeszedte a fényképeket, futó pillantást vetett a kiválasztottra. Király őrmester fényképe volt. * Beke virágos kedvvel érkezett Násfára. Ébert és Paál, akik a politikai helyettes irodájában várták, ezt már az udvarra néző ablakból észre vették. Az őrnagy, a kocsiból kiszállva, oly barátságosan fogadta az udvaron átvágó Király őrmester tisztelgését, mintha egész éjjel vele álmodott volna, csupa vidám és biztató dolgot... _ Nos, mi újság a könyvesboltokban — kérdezte a belépő őrnagy. Paál savanyú arcot vágott. — Azt hiszem, nagyot tévedtem.:: — Emberi dolog! — mosolygott Beke. — Halljuk,: hogy mivel kapcsolatban? _ Amiben a legjobban bíztam! A bükkfán megtalált nyomokkal... Nemcsak a tüzérbemérő, a löveg kezelőszemélyzete is azt állítja, hogy az első lövésig a fán szakadatlanul burukkoltak a vadgalombok! Mármost, ha a lombok között, különösen a megjelölt ágon, a fészek közvetlen közelében ember rejtőzik, a galambok nemcsak hogy nem turbékolnak. hanem a legkisebb mozdulatra is felrebbennek, és elszállnak. Az embernek pedig, aki feltételezésünk szerint ott-tartóz- kodott, nyilván mozognia kellett: felhúzni, meg leengedni a íőszeres ládát. Hát nem mozgott! Nem mozgott) mivel nem is volt ott! A liftmegoldás, ahogy a l őszercserét eddig elképzeltük, eszerint képtelenség.’ A nyomok, természetesen, valóságosak, s nyilván arra szolgáltak, hogy becsapjanak bennünket. Sejteniük kellett, hogy a fát meg fogjuk vizsgálni, és remélték, hogy be is dőlünk a trükknek. Az ágat nyugodtan elégethetjük ... Beke egy nappal korábban, még leverten fogadta volna a hírt. Hajnal óta azonban nagyon is összevágott az elképzeléseivel. — Rendben van — mondta. — Fő, hogy tisztázódott a dolog. Menjünk tovább. Milyen híretek van még? — A legfontosabb — kezdte Ébert százados__ Tárn ok és Zalay elvtárs találkozásáról szól. a hajnali találkozásról, az utolsó Íőszeres kocsinál. Mindketten azt állítják, hogy az oszlop megállásának pillanatában kiszálltak, s elindultak. Zalay hátra. Tárnok előre. Mi következik ebből? — Hogy nagyjából az oszlop közepén kellett volna találkozniuk. Félúton. — Ügy van. De Zalay az utolsó kocsikig jutott, Tárnok pedig csak a hátulról számított második teherautóig. Nem furcsa ez? Beke, bár az új adat alátámasztotta saját elképzelését, óvatosságból ellentmondott. — Zalay talán lassabban ment. Egy-két kocsinál megállt. .. Ébert vállat vont. — Ebben az esetben Tárnok egy tőle távolabb álló kocsinál találkozik az alezredessel, mert ideje van előresétálni. De nem volt. A lényegen az sem változtat, ha Zalay egyenesen cammogott volna. Mert Tárnok ugyanakkor messzebb, előrébb jut. De. tegvük fel, lestoppol ott, az utolsó Íőszeres kocsinál. Mi történik? Várnia kell, időbe telik, amíg az alezredes odaér hozzá. A valóságban viszont azonnal találkoztak! — Helyes; — bólintott Beke. — Kertésznek, úgy ' látszik, igaza volt: a találkozás, amely látszólag megoldhatatlanná tette a rejtélyt, valójában egérfogó lett. Csapda, amelyben már ott vergődik a vad!... Ébert elégedetten folytatta: — Van még egy fontos adat. Kiszálláskor mindketten rágyújtottak. Tárnok ugyanarra az extra hosszú bolgár cigarettára, amit Zalay szív; az alezredes kínálta meg, még Násfán, az induláskor, de Tárnok akkor nem gyújtott rá, eltette, s csak a sorompóhoz érkezve vette elő. Szóval, állítólag egyszerre kezdtek dohányozni. Zalay mégis végigszívta a cigarettát: a sorompó felhúzásakor egy csikket hajított el. Tárnok viszont nem. Azt mondja, a GAZ-ban nem akart dohányozni, mert a sofőrje nem szereti a füstöt. IFolytatjuk) _
