Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-20 / 246. szám

1970. október 20, kedd 5. oldal Régészet és helytörténet Számtalan segítő kéz Klubkönyvtár épül Kaskantyún A múlt idők tárgyi emlékeit és azok össze' függéseit a régészet vizs­gálja, ebből von le követ­keztetéseket és egykori társadalmak szerkezetére, életére, kapcsolataira, a termelőerők és termelési viszonyok alakulására. Az ásatások célja nem csupán a földben rejtőző tárgyi anyag megmentése, hanem legalább ilyen fontos szem­pont azok összefüggései­nek megfigyelése, leírása, fényképezése és térképelé­se. Csak a tudományos pontossággal felásott tele­pek, temetők adhatnak fe­leletet a régi társadalmak életéről. Ezért tiltja tör­vény a jószándékú érdek­lődők vagy kincskeresők ásatásait. Kiépülőben van az az országos hálózat, amely hazánk múltját szerető emberekből — hivatalos bejelentési kötelezettségen túlmenő figyelemmel is — megszervezi a régészeti le­letek felbukkanásáról való híradást. Ennek nyomán szállnak ki a régészek a talált leletek begyűjtésére és hitelesítő ásatásra. Kü­lönösen most nagy jelentő­ségű e hálózat tevékenysé­ge, mert országszerte nagy méretű földmunkák foly­nak. Az összefogásból mindkét félnek haszna származik: a múzeum a bejelentés nyomán feltárja a veszélyeztetett területet, a bejelentő pedig hiteles adatok birtokába jut sző­kébb hazája régebbi törté­netére vonatkozóan. Miért mondjuk mind­ezt? Bár országosan csilla- pulóban van már a saját kezdeményezésből történő ásatási láz, mely olyanyx nyira dívott helytörténé­szeink között, de itt-ott még mindig akadnak pró­bálkozók. Vélt eredmé­nyek csalóka reményétől sarkallva, akarva, akarat­lanul mérhetetlen kárt okoznak a tudománynak. Tudjuk, nagyon elkeserítő, ha a leletbejelentésre a ré­gész nem jön ki, vagy ha kijön, akkor úgy ítéli meg a felfedezett lelőhelyet, hogy ott nem érdemes ásatni. Az előző eset ma már igen ritkán fordul elő, az utóbbi annál több­ször. Persze lehangoló egy helytörténész számára, ha éppen az általa felfedezett lelőhelyen nem történik ásatás, a legtöbbször nem is hiúsági kérdés ez, ha­nem az illető kollégának égetően szüksége lenne a falu monográfiájának meg­írásához legalább néhány régészeti adatra. S mi a megoldás? Majd minden múzeumban elké­szült a régészeti lelőhelyek katalógusa, mely ábécés rendben tartalmazza a mú­zeumban őrzött régészeti tárgyak névsorát. Két tí­pusa ismeretes. Az egyik korok (őskor, népvándor­láskor stb.) szerint tartja nyilván az anyagot Ezt inkább speciáls érdeklődé­sű szakemberek használ­ják. A másik falvanként gyűjti egybe a leleteket, függetlenül azok korától. Mondanunk sem kell, hogy ez jelenti a helytör­ténészek számára a hasz­nosabb segédeszközt. A tárgyak mindegyikéről kü­lön nagy alakú, fényképes karton készült, ezeket uta­ló cédulák segítségével pillanatokon belül ki lehet keresni. Lehetőleg eléged­jünk meg ennyivel, ne kérjük a tárgyak előhoza- talát a raktárból. Azoknak a régészeknek, akik a bel­ső munka műhelyeiben a leletek elemzésével, tanul­mányok határidős megírá­sával vannak elfoglalva, kizökkenést, energia-, és időveszteséget jelent a rak­tári anyag mozgatása. Laikus aligha lát sokkal többet az eredeti tárgyon, mint amit a kartonon a régész írásbeli engedélyé­vel lehetséges. A tudomá­nyos eredmények rövid összefoglalása azonban mindenki számára hozzá­férhető, mert azok az Archeológiái Értesítő ha­sábjain már a következő évben megjelennek. Jóval nehezebb a hely­zet a régebbi ásatások anyagának felderítésével. Ez ideig, tudtunkkal, csak néhány múzeum rendelke­zik lelőhelykataszterrel. Pedig hát ez lenne az iga­zi segítőtárs. Ebben ugyan­is valamennyi múzeum va­lamennyi, a területre vo­natkozó lelőhelye szerepel, függetlenül attól, hogy az anyagot jelenleg hol őrzik. A lapokon a szakiro­dalomra történő hivatko­zások is megtalálhatók, néha esetleg több tucat könyv, vagy folyóirat- cikk. S ahol ez nincs meg? Ott bizony a helytörté­nésznek kell összeszednie a falujára Vonatkozó ada­tokat. A régész persze né­hány ötlettel, jó tanáccsal, ekkor is meg tudja köny- nyíteni a gyűjtés munká­ját A falumonográfiák első néhány oldalát kitevő ré­gészeti rész megírásához ne fogjunk hozzá egy-két általános munka elolvasá­sa nélkül. A hibák töme­gét kerülhetjük így el, s megkíméljük magunkat a későbbi átírás nem éppen lélekemelő munkájától. Ér­demes a leletek kicédulá­zása után a részleteket rö­viden szakemberrel meg­beszélni. Ha a történész ezeknek a beszélgetéseknek a során úgy érzi, hogy a régészet a tipológiai s stíluskritikai módszerek aprólékos kiművelésével mintha elszakadt volna attól a környezettől, amely­ből leleteit vette, és ame­lyen hajdan volt őseink mozogtak, akkor talán né­ha igaza van. A fejlődés­ben azonban bizonyos hul­lámgörbék jelentkezése ki- küszöbölhetetlen. Az ed­digi módszereknek meg kellett előznie a jelenlegi metodikát, mert csak így juthatott a régészet olyan támpontokhoz, amelyek se­gítségével a siker remé­nyében indulhatott el a maga útján. Ei fog következni hamarosan az az idő, ami­kor a magyar régészet módszereiben is kitágul a látóhatár, hiszen biztató kísérleteknek ez ideig sem voltunk híján. Kőhegyi Mihály Kaskantyún a falu kul­turális ügye nem kizárólag a művelődési ház vezető­jének vállán nyugszik. A helybeli Homokgyöngye Szakszövetkezet évek óta jelentős összeggel támogat­ja a kultúrházat az isme­retterjesztő rendezvények, filmvetítések és különféle társadalmi ünnepek kiadá­sainak fedezésében. Ez év elejéh elhatározták azt is, hogy az épületet — mely egyetlen nagyteremből ál­lott — korszerűsítik, és át­alakítják. Számba vették le­hetőségeiket, támogatást szereztek különféle szer­vektől és februárban már munkához is láttak. A ké­szülőben levő új épület a házasságkötő teremtől kezd­ve a klubhelyiségeken át a szabadpolcos könyvtárat, színházi előadások tartásá­ra is alkalmas nagytermet foglal magában. Az átalakítás csaknem egymillió forintba kerül. Ebből az összegből jelentős rész hárul a szakszövetke­zetre, mely a tánc-, illetve az előadóterem költségeit viseli és építőbrigádja vég­zi a munkát is. A járási pártbizottság a pártiroda, a községi tanács az előcsar­nok, a kiszolgáló helyiségek és a könyvtár kialakításá­nak költségeit fedezi. A Moziüzemi Vállalat szintén jelentős összeggel járul az építkezés és a berendezés költségeihez. — Modern, és jól felsze­relt klubkönyvtár lesz itt az év végére — mondja Kiss Pál, a művelődési ház igazgatója. — Számtalan segítő kéz munkálkodik céljaink megvalósításában. A Kecskeméti Katona Jó­zsef Színház két színváltós reflektort ad és segít a be­szerelésben. A Moziüzemi Vállalat a fűtési gondok megoldását ígéri olajtüzelé­sű kályhával. A Művelő­désügyi Minisztériumtól 80 ezer forintot kaptunk a belső berendezésre. Negy­venezerért könyvet és könyvtári berendezéseket vásárolunk, a többit felsze­relésre költjük. A tervezett november 7-i átadásra pe­dig a Déryné Színház aján- ' lőtt fel egy ingyenes elő-' adást. Az épület kialakításában a hasznosíthatóság fontos elve tükröződik. Az elő­csarnokból, mely klubsze­rűén berendezve nyáron a televízió nézésére is jó le­hetőséget nyújt, a tanács­kozó terembe jutunk. A szép társadalmi össze­fogás eredményeként elké­szülő új klubkönyvtár a megnövekedett igényeknek és feladatoknak minden bi­zonnyal eleget tud majd tenni. De hogyan kívánják működésének anyagi alap­jait előteremteni ? — Az eddig kapott ta­nácsi támogatás csupán tíz­ezer forint. De már évek óta 20 ezer forint céltá­mogatásban részesít ben­nünket a szakszövetkezet. Még nem született ugyan megállapodás erre nézve, de én elképzelhetőnek lá­tom, hogy a vezetőség rendszeresíti majd ezt a segítséget, és akkor ez az összeg költségvetésünk fe­dezeteként is rendelkezé­sünkre áll — magyarázza Kiss Pál. A klubkönyvtár igazga­tójának véleménye a má­jusi népművelési konferen­cia állásfoglalásának helyi lecsapódására utal. A köz­ség lakosságának is érdeke lenne, ha a szakszövetkezeti vezetés tovább fejlesztené az eddigi együttműködést és az intézményen keresz­tül valósítaná meg kultu­rális tevékenységének for­máit. Azaz, részben vagy teljesen átvenné a klub­könyvtár működtetését, fe­dezné kiadásait. A klub­könyvtár pedig az előadá­sok szervezésétől kezdve a kirándulások és tapaszta­latcserék lebonyolításáig a község lakosságának nagy részét kitevő tagság ren­delkezésére állna. Ez lenne a végső cél. És a községi párt-, tanácsi és a gazdasági vezetés egysé­gét látva — úgy gondolom — ez megvalósítható. P. M. A november 7-i átadásra készülnek az új klub­könyvtár építői Kaskantyún. 10. — Mondd, Paál — kérdezte Beke a kocsiban — tnilyen madarak lehettek abban a fészekben? — Azt hiszem, vadgalambok. Igen, igen, hiszen mi­előtt a fészek közelébe kúsztam, hallottam is, hogy turbékolnak. Azután, persze elröppentek... Beke elgondolkozva cigarettára gyújtott. A násfai Kölcsey utca, a dunántúli kisváros csen­des mellékutcája, amelyre Zalay alezredes parancs­noki irodájának vasrácsos ablaka nézett, már sötét volt; az íróasztalon égett az olvasólámpa, de Beke még nem fogyott ki a kérdésekből. Pontosan ismerni akarta annak a tíz katonának a múltját, egyéniségét, akit leginkább gyanúba vehetett. Hatan a harmadik üteg első lövegénél teljesítettek szolgálatot, négyen pedig a két utolsó teherautóban ültek. Zalay alezredes — kövér, lassú mozgású, ötven kö­rüli szőke férfi — már az előző napon beszerezte a tíz ember adatait, néhányat pedig személyesen is jól ismert. — Bodá, a lőszeres kocsi sofőrje, gazdag, maszek autószerelő fia. Mielőtt bevonult, a Gömbvillám nevű beat-zenekarban játszott. Gitáros. Az együttessel többször járt már külföldön. Az NSZK-ban és Spa­nyolországban is. A honvédségnél büntetve nem volt. _ Ki ült mellette? — Gruber tizedes. Ö nemrég fenyítést kapott. Sú­lyos fegyelemsértést követett el. Őrségben állt, de fegyverét letette, odatámasztotta a laktanyakerítés­hez, és beállt a focizó fiúk közé. Civilben egyébként fodrász Pesten. Néha engem is megborotvált, s ilyen­kor hagytam fecsegni, szellemeskedni. Persze, mód­jával. Ügy látszik, mégis hiba volt, elkapartam. Ha kíváncsi rá — dörmögte Zalay — most már villany­borotvát használok... — Lássuk az élelmiszeres kocsit! A sofőr? — Czukor Pál, civilben motorversenyző. Nem épp nagynevű, nemzetközi mezőnyben nem is indult még. Azt mondja: elnyomják. Se a pénz, se a politika nem igen érdekli. Sőt, a lányok se. Egy istene van; a mo­tor, egy szenvedélye: a sebesség. Fenyítve egyszer sem volt — Kísérője? — Király őrmester. ■— öt ma már láttam. Ott volt a szemlén. — Régi, kipróbált bútordarab, legalább húsz pa­rancsnokot elkoptatott már. Sokszor megkísérelték, hátha tisztet tudnának belőle nevelni. Aztán bele­törődtek: nem tanulásra született, ő pedig meg volt elégedve a helyzetével. Nem lángész, az biztos. Mégis, inkább a lányokkal szokták ugratni. Ebben a pillanatban a rácsos ablakon egy fekete cica ugrott be, az otthonos vendég nyugalmával. Az íróasztalra szökkent, majd egyetlen lendülettel a páncélszekrény tetején termett, ahol egy tányérka te­jet talált. Beke nem sok figyelmet szentelt neki. Visszatért Király őrmesterre. — Fenyítve volt? Zalay legyintett: — Az ősszel, úgy tudom, szóbeli figyelmeztetést ka­pott. Az ügyeletes a kiképző tiszt irodájában találta este, amikor semmi keresnivalója nem volt ott. Ügy értem, hivatalosan. Király rettentő elszégyellte ma­gát, s később ki is nyögte az igazságot: a szocialista verseny kérdéseit másolta le, hogy elárulja a kato­náknak. Hiszen ismeri az ilyesmit: jó pontot akart szerezni a fiúk számára. Legalább az ő eredményeikre lehessen büszke! A dolog elítélendő ugyan, de akasz­tás azért nem lett belőle... — kedélyeskedett az al­ezredes. — Reméljük, ezután sem lesz, Beke, egy véletlen mozdulattal, rákönyökölt az ol­vasólámpa gombjára, s a körte kihunyt, a szobában sötét lett. — Bocsánat! — mondta. De Zalay már meg is nyomta a gombot, s a villany ismét kigyulladt. — Násfán, sajnos, gyakran van áramszünet, de minket nem érint. Nekünk is, mint a kórháznak, kettős áramellátásunk van. — Zalay tovább beszélt a kisvárosról, a nyáron megnyíló strandfürdőről, de Beke nem tudott figyelni rá: az iménti véletlenen tűnődött Látott valamit abban a sötétségben? Maga sem tudta... Valami mintha egy kicsit furcsa lett volna. Igen, szokatlan felemás!... De mi? Hogy időt nyer­jen, amíg tudatában felbukkan, felszínre kerül annak a parányi meglepetésnek a titka, szórakozottan meg­kérdezte: — öné a cica? — Ó, nem. Még az is lehet, hogy gazdátlan. Rend­szerint éhes és enni jön ide. Sajnálom, de nem me­rem hazavinni, mert a feleségem ki nem állja a macs­kákat. Néha, esténként, amikor egy-egy okmányt ta­nulmányozok, beugrik egy tányérka tejre. Ne tartson érzelmesnek, jólesik, hogy nem vagyok annyira egyedül. Ide telepszik az íróasztalomra, és ül, bámul, bölcsen, akár egy hadtörténész... — Igen — nevetett Zalay alezredes —, együtt mélyedünk az iratokba... Beke ebben a pillanatban, de most már szánt szán­dékkal, ismét rákönyökölt a kapcsológombra, és el­oltotta a villanyt. Tudta, hogy Zalay ismét kinyúl a kapcsoló után, így felsőkarját otthagyta, ránehezedett vele az olvasólámpa talpára. — Nem értem... — mondta döbbenten az alez­redes, amikor a sötétben megérezte az izmos kar ellenállását, s ráeszmélt az elhárító tiszt manőve­rére. „Csak nem engem gyanúsít?” — gondolta megbántottam — De kérem, őrnagy elvtárs!...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents