Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

Bede Annar Már nem várom Már nem várom, hogy megtérjen hozzám akár árnyék, akár vihar képében az a fekete asszony, aki voltam nagyon keleten, valaha régen. Már nem figyelem a pulzusomban vad zuhatagok zubogását. Már nem keresem a pupillámban volt tűzvészek szelídült mását. Sorsomhoz magasodva mondom: itthon vagyok, nagyonis jó itt Már nem kutatom a horizonton hajdani létek vízióit. S ha álmomban még megrohannak régi regék, dallamok, képek, és kalandozva, rég-elhamvadt távol korok ködébe lépek; Európára ébredek fel, erre a csupafény pokolra, telve hitekkel és sebekkel, gyönyörködve és fuldokolva. Simonyi Imre két versei Negyvenen fúl Valami jelet itt hágy valami nyomot mindaz ami történt S ami történni fog: az már így negyvenen túl jó, rossz — mind egyre megy — A fontos, hogy megtörtént — Hogy megtörténhetett Gyermekdal „Szita-szita péntek” — felmartak az évék — „szerelem-csütörtök” — sarkamnál az ördög — „zab-szerda...” „Szita-szita péntek” — csuda hogy még élék —< „szerelem-csütörtök” — élek, mert még hörgők — csuhajja... A Kecskeméti Művésztelep múltjáról A MAGYAR képzőmű­vésztelepek életével — Nagybányától Szolnokig — jelentős szakirodalom foglalkozik. Ezt az ott élt művészek munkásságának értéke, műveinek történe­te magyarázza, amivel szorosan összefügg az is, hogy az adott városok társadalma mennyire kí­sérte figyelemmel a mű­vésztelepen élők munká­ját, s volt-e szellemi és anyagi ereje a „beván­dorlók” és az „őslakók” közötti kapcsolat megte­remtéséhez. Ilyen és ha­sonló szálak vezetnek a művészettörténészekhez és a művésztelepekről írt művekhez. A Műkert hajdani sza­badiskolájának volt nö­vendéke, Csupor László festőművész társaságában ehhez hasonló gondolat- menet alapján arról be­szélgetünk, hogy miért bá­nik oly mostohán a mű­vészettörténet a Kecske­méti Művésztelep múltjá­val. Az alkotóház ebédlőjé­ben gyakran emlegetjük az itt megfordult művé­szek nevét, akik közül egyre kevesebben élnek már; mind kevesebb a te­lep történetét megírni szándékozó történész­szemtanú. — Kik éltek itt, amikor Csupor László Kecske­métre került? — A társaság egy ré­sze Révész mester szabad­iskolájának növendékei­ből adódott, a másik a már önállóan itt dolgozó művészekből. 1934-ben Mátis Kálmán, Bajnai Tóth Lajos, Prohászka József, Rimanőczy Hertzer Géza, Hagyik István, Tóth János, és a „kanászfestő” Szent-Györgyi Albert gondolatai SZENT-GYÖRGYI Al- bertnek, a világhírű, Amerikában élő, Nobel- díjas professzornak „Egy biológus gondolatai" cí­men könyve jelent meg napjainkban a Gondolat Kiadó gondozásában. De nemcsak ez a kötet hívja fel most a figyelmet rá, hanem a lapok is több­ször idézik újabban a ki­tűnő professzor egy-egy nyilatkozatát, cikkét. Leg­utóbb a Népszabadságban olvashattuk a Tizenöt perc zéróig című írását, mely korábban a New York Times-ben látott napvilágot. Szent-Györgyi nem szo­batudós. Nemcsak a szű- kebb értelemben vett szakma vonzza, ö nem tud „kikapcsolódni” az emberiség áramköréből. Együtt van, él, érez, gon­dolkodik kortársaival. S talán ez a szellemi fris­seség, humanista érdeklő­dés egyik legjellemzőbb vonása. A híres tudós megrendülve konstatálja a Tizenöt perc zéróig cí­mű cikkében, hogy az emberiség napjainkban megmérgezi a tengert, halált okozó bombákat i süllyeszt a tengerbe. Ke­vés időnk van arra, hogy gondolkozzunk a világ félelmetes, végzetes pil­lanataiban. Csak tizenöt perc van „zéróig”, a meg­semmisülésig. Vissza kell fordulnunk a veszélyes útról, újra kell kezdenünk még a tragédia előtt — írja Szent-Györgyi — 02 egész emberiséget veszé­lyeztető atomkorban, a milliárdokat fegyverke­zésre költő Egyesült Ál­lamokban. Igazi humanista Szent- Györgyi professzor. Félti a jövőt azoktól a fiatalok­tól, kik az erőszakot és a gyilkosságot sugárzó tv- műsor nézése közben nőt­tek fel. „Ha lemondunk a versenyfutásról a bé­kéért, nem merül el a tör­ténelemben nevünk” — írja. Tevékeny alkotó, te­vékeny humanista. Tudja, hogy tenni kell az embe­riségért. Ezért szólalt fel a Harvard Egyetemen a Tudomány Társadalmi Fe­lelősségének Egyesülete találkozóján. így foglalta össze mondandóját: „A demokrácia elválasztha­tatlanul egybeforrt a bé­kével. Béke és demokrá­cia együtt élnek vagy hal­MINDIG figyelt és fi­gyel az ifjúságra, a neve­lésre. A szegedi egyete­men 1940-ben elmondott rektori székfoglalójában azt fejtegette, hogy csak ott folyhat jó tanítás, ahol él a kutatás szelleme, az igazságok lelkes, pártat­lan szeretete. Eles elmé­jével már akkor észrevet­te oktatásunk mindmáig nagy hibáját, azt. hogy túlzottan nagy tananya­got préselnek be a tanu­lók, hallgatók fejébe, túl sok adatot követelnek meg, de nem nevelik elég­gé önállónak, nem fej­lesztik az ifjúságban elég­gé az egyéni meglátást, a gondolkodást. Hiszen az élettelen adatok gyorsan eltűnnek az agyból, s az iskolát elhagyó diák így kevés útraválóval indul az életbe. A tudásvágyat kell felébreszteni, az ön­álló gondolkozásra kész­tetést kell fő feladattá ten­ni a közoktatásban. AZ EMBERISÉG fel- emelkedéséhez szükséges az, hogy merítsünk az er­kölcsi igazságok, a tudo­mány és a művészet for­rásából — jegyzi meg Szent-Györgyi. Ez töltheti ki életünket, ez adhat tar­talmat az emberi lélek­nek, elmének. „Mindhá­rom az igazság keresésé­nek egy-egy formája vagy területe, mindhárom arra tanít, hogy az igazságot, ne pedig az igazunkat ke­ressük!” — mondta a pro­fesszor Munkácsy Mag­dolnának adott interjújá­ban. Tudóscsalád negyedik nemzedékéből való Szent- Györgyi Albert. Anyai nagybátyja a híres Len- hossék Mihály professzor volt. Olyan légkörben nőtt fel — jegyzi meg —, ahol a szellemi értéket becsülték igazán. „Szá­momra az alkotó tudo­mány az egyetlen, amiért érdemes élni és nem is­merek semmit, ami izga- tóbb és lenyűgözőbb vol­na, mint a kutatómunka.” Szekér Endre Szepesi György élt itt. — Ki tanulhatott Ré­vész Imre szabadiskolájá­ban? — Az, aki a Képzőmű­vészeti Főiskolát elvégez­te. Persze ez nem zárta ki azt, hogy olykor má­sok is kilátogassanak a művésztelepre. — Ki tartotta fenn a szabadiskolát? — A kormányzat 3 ezer pengő évi támogatást nyújtott egy ideig, de később — Karafiáth Jenő „jóvoltából” — ezt a cse­kély összeget is megvon­ta tőlünk. — Miből éltek a növen­dékek? — Volt, akit a szülei segítettek, mások kisebb alkalmi munkát vállaltak: dekorációs feladatokat, tablókészítést, olykor még szobafestést is; ritkábban képet adtak el, vagy olyan munkát végeztek, ami a mai „másodállás” fogalmának felelne meg. — Szóval nem volt álom a művésznövendék- sors? — Nem. Eszembejut egy kis történet, amin annak idején jót derültünk: egyik társunk az akkori „Nagy-Kósa” boltjában öt deka mákot vásárolt, s kérte, hogy darálnák meg. — De uram — vá­laszolta a segéd kétségbe­esetten, — nem fog kijön­ni a darálóból! (1935) — Az együttes munka hogyan folyt? — Mindenkor modell után dolgoztunk; nyáron a Műkert fái között, ha hi­degebbre fordult az idő, akkor a Művésztelep kö­zös műtermében. A MESTERRŐL érdek­lődöm. — Révész Imre naponta korrigált. Rendkívüli súlyt helyezett a plain-air fes­tésre — mondja Csupor László. Amikor erről részlete­sebben beszélgetünk, ér­dekes dolgokat tudok meg: a közhiedelemmel és egyes írók véleményével ellentétben Révész Imre mesterétől, Munkácsy Mi- hálytól, a Párizsban fes­tett „munkácsys” Révész­képek bírálatakor azt az ösztönzést kapta, hogy ke­ressen kapcsolatot az impresszionista festőkkel, mert ők a jövő festészeté­nek megalapozói. (Ez a közlés részben azért le­pett meg, mert eddigi tu­domásom szerint Munká­csy tarkának bélyegezte az impresszionisták szín­világát, részben pedig azért, mert a kevés Ré­vész Imrével foglalkozó írás sem említi a mester impresszionista törekvése­it, illetve eredményeit — melyeknek szép példáját láttam már, többek kö­zött a megyei tanács tu­lajdonában levő festmé­nyek között is.) FONTOS DOLGOKAT tudok meg, amelyek könnyen elveszhetnek a jövő számára. Ilyen pél­dául az, hogy 1912-ben az Iványi-Grünwald vezette művésztelep „tájképkorri- gátora” Olgyay Ferenc volt; hogy Rimanőczy Hertzer bár itt lakott, többet élt Bécsben, mint idehaza; hogy Szabó Vla­dimir és Perlott-Csaba Vilmos hosszabb időn át itt dolgozott; hogy Révész Imre telepvezetése idején Kecskemét város vezető­sége a festőket „kódisok- nak” tartotta — kivéve a mestert, mert őt a „mél- tóságos” cím illette. A Kada Elek alapította művésztelep a polgármes­ter méltatlan utódainak kezén egyre jobban ha­nyatlott. Valamikor Ivá- nyi-Grünwaldnak és Ol- gyaynak fiakkert (ma biz­tosan személyi használatú gépkocsinak mondanánk) bocsátott rendelkezésére Kecskemét városa a mű­vészetpártoló Kada Elek indítványára; Révész Im­re társaságának már csak közöny és lenézés jutott osztályrészül a felső szer­vek és a város lakói ré­széről. (Néhány gyógysze­rész-, orvos-műgyűjtőből adódott a „kevés kivétel”.) A lovakat, s nem a mű­vészetet pártoló katona- tiszti réteg viszont a jó képességű, de tehetségét apró-, (illetve nagyobb-) pénzre váltó Benyovszky Istvántól alig-alig győzte kivárni a vágtató négylá­búnkat: négy-öt állvány állt egymás mellett a mű­teremben, s a vásznakon ugyanaz a paripa itt fe­ketében, ott vörösben; itt a lovas elől, amott há­tul pattintott karikásos­torával; ezen a képen fel­hőből állt az ég, azon égből a felhő, s a kéfma- roknyi öt-hat színberi ki­kevert festék pasztózusan ült meg a vásznakra kés­sel, ecsettel arányosan el­osztva. (Ezt a telep egy másik volt lakójától tu-, dom.) Arról beszélgetünk Csu­por Lászlóval, hogy té­máit tekintve Révész Im­re valójában a nép festő­je volt, amit a Szentesen festett „Pánem” éppúgy példáz, mint a „Kukori- cafosztás”, vagy a „Petőfi a táborban”. Ahogyan Fé­nyes Adolf a Benczúr- mesteriskolában festette Szegény ember sorozata után gyakran kap ily megtisztelő jelzőt, úgy Révésznek ebben az érte­lemben is adósa a művé-, szettörténet. A mai Kecskemétről kérdezem Csupor Lászlót, hiszen 27 éve járt itt utol­jára. — Abban az időbeni az a mondás járta köz­tünk, — mert valóban igen szűkösen éltünk —, hogy „ha kéne se volna több”; ma itt a jól fel­szerelt alkotóház, mely­ben az ország más vidé­keiről idelátogató művé­szek dolgozhatnak, itt a fejlődő város, mely — bár épületeiben nem kü­lönbözik más hasonló te­lepülésektől — rengeteg újat tud mondani a visz- szatérőnek, hiszen a leg­szebb ifjúi éveit leli meg gondolatban az ember, vagy talán többet is an­nál. Amit annak idején nem láttam meg: a régi utcákat, kapualjakat, tűz­falakat,, most mind-mind szere'ném megfesteni. • A BESZÉLGETÉS UTÄN a Műkert gyönyörű fái alatt gondolataimat ren­dezgetve járok — s mint­ha csak a Révész-szabad- iskola illusztrációja tűnne elém — Laci bátyám fes­tőállványa előtt áll, mel­lette egyetlen szabadisko- lás-pajtása Tóth Lajos, előttük — gondolom — a révész! kelléktárból örök­lött cifraszűrben, megtört arcú parasztember ül (biz­tosan a szociális otthon­ból hívott modell, mint annak idején) — plain-air- ben festenek, a Munká­csy—Révész mutatta úton, Goór Imre Járitz Józsa: Nyugalom^ /

Next

/
Thumbnails
Contents