Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
' Hatvani Dánielt Síkságra érve Ez a dáliacsokor szilánkos szirmokra hasogatja éveimet Ciklámen-habzásból kilábolva ziháló sebzett inakkal rogyok le a csontmezőre micsoda síkság lettél férfikor világít szívemben naprendszered krómozott fénynyalábja ifjúságom áthághatatlan ösvényeit végigálmodtam egyszer s mindenkorra Fölébredtem tehát és kezemből kihullt a bozótvágó kés futurológiám képletei iszonyú pontossággal kiszámíthatók Dáliacsokor virágzó fájdalom Varga Mihály: Any am ma... Anyám ma úgy ült le mellém ebéd után vasárnap, mint álmatlan éjszakán a Hold ha halkan mellém lép erkélyemen látatlan szárnyakkal szállva némán, nesztelen, simogatva arcom, hogy ne fájjon úgy a létem csalódás, félelem ne öljön fájdalmas, felhőtlen éji órán gondolva régi és újabb tegnapokra. Anyám ma úgy ült le mellém, e lev élhullajtó, őszi délutánon, mintha rég várt kedves várna sóvárgó-néma vággyal ki-nem-mondott szavaimra — hogy meséljek, merre jártam, a lét milyen hófödte csúcsain, milyen szakadékok fölött kacérkodtam az Elmúlással, az Ismeretlen milyen égtájakra vonzott? Anyám ma úgy ült le mellém — legalább így, a képzeletben — mintha gyermek volnék, s ijedt-félősen néznék a Földet átölelő — messzi égre, — s vigasztalt ki nem mondott, gyönyörű szavakkal, kérve; ne fájjon úgy a sorsom, s mintha mondta volna; meglátom, egyre szebb lesz minden.i; H ■ogy Is írja Hasek: a RodÓ Béla: báróné közben elő- , szedte kosarából az ajándékokat. Egy tucat sült csirkét, rózsaszínű selyempapírba csomagolva, fekete-sárga zsinórral átkötve, két üveg hadilikört, rákötözött címkével, amelyen ez a felírás állt: „Gott strafe England” (Isten verje Angliát) a címke másik oldalán Ferenc József és Vilmos császár volt látható, kézen fogva, mintha éppen azt a gyerekjátékot akarnák játszani, hogy: „Nyuszi ül a fűben, ülve szundikálva, Nyuszi talán beteg vagy, hogy már nem is ugarhatsz”. Kísérőnk megállít a nagy fehér épület előtt. Kórház. Itt feküdt — mondja — a „szimulánsok” közt, Svejk, a derék katona. Itt kapta az ajándékokat... Mert Jaroslav Hasek hőse valóban élt, kutyapecéri és közöshadseregbeli mivoltában. Prága gót templomait nézegetjük éppen, a tűhegyes, bűbájos karcsú tornyokat, a híres prágai zsidótemető szorosan egymásra hordott sírköveit, a gélemet készítő rabbi sírját, amikor elöntött a svejki hangulat. Szinte láttam, hogyan osztja szét a derék katona az agg osztrák bárónő sült csirkéit a szimulánsok közt, akiket beöntéssel, aszpirinnel, s kinines vízzel kúrálnak a hadi kórházban, hogy észre térjenek, s kimenjenek az első világháború vágóhídjára, meghalni a gyűlölt monarchiáért. Felnevettünk kísérőnkkel, emlékezve a derék katona mulattató, mégis mélyértelmű kalandjaira — nekem külön jólesett, hogy a szépséges Prága látogatásakor megálltunk a látnivalónak éppen nem nevezetes kórházépület előtt. Svejk miatt —, olyan hangsúllyal, mintha más országban valaki azt mondaná: itt élt Bovaryné, vagy másutt: itt vívott halálos párbajt Anyegin. Vagyis egy remekmű, a rangos irodalom bevonult a városemlékek sorába, a kalauz kötelességének tartja, hogy a Loretta építészeti bájossága, a sok száz éves harangjáték ékessége, a Hradzsin termei mellett egy semmitmondó kórházi épületet is mutasson — mert itt feküdt kérem Svejk, a „szimulánsok” közt... Svejknél, Prágában A De mosí a hidat bámul-, jak, hat évszázadát, remekmívű bejáratát és túl sok tornyát, a sokhídú Moldvának azt az ékszerkarkötőjét. A hidak általában arra valók, hogy átmenjünk rajtuk a folyó egyik partjáról a másikra. De mintha ez a régi kőhíd, nem is ezt a főcélt szolgálná: autópark a bejáratnál, külföldi rendszámtáblákkal, a hídon bábeli hangok — a híd élő múzeumi tárgy. harminchat mást-mást kifejező szoborcsoport közt — az alkotások a híd két oldalán vonulnak fel — van egy, amelynek alapzatát rácsos ablakkal ellátott börtönnek képezték ki, a kőbörtönben szakállas rabok félmeztelenül, amint éppen bilincseiket törik szét. A bilincstörés kőből faragott ereje ragad meg — a maga módján Hasek is ezt tétette Svejkjével, a derék katonával. Ezt Húsz János is, akinek dogmát tagadó tanaiból végül is az csendül ki, hogy egyforma becsülés illeti meg a királyt, a papot és a népet; — máglyahalála nyilván ez utóbbi miatt történt Hiszen még Marczali Henrik ódon, ókonzervatív Habsburg-katolikus nagy képes világ- története is erre utal. S a teret ahol az órás régi Városháza áll, szinte betölti magasodó szobra. Most az órát nézzük, magyarok, angolok, franciák, németek, svédek — az órát nem lehet Prágában kihagyni. A megszálló német fasiszták a sok elhurcolt mellé, ezt az órát Is le akarták szerelni — talán már nem volt rá idejük. Itt, most, a legendát hallgatjuk: az évet a hónapokat, a napokat, a perceket és másodperceket jelző időmutató, s a hozzá tartozó cra- játékkészítő mesteréről, akit a régi prágai városurak megvakítattak, nehogy másutt is felszereljen ilyen káprázatos szerkezetet. Ez a szerkezet minden teljes órában kinyitja a magasban ablakait s a két ablakban sorra megjelennek az apostolok, színes alakjuk faragott pompájával. Közben az ablak alatt a csontváz halál zsinórral rángatja a lélekharangot, csontkezével pedig kiveri a perceket — memento móri, gondolj a halálra, az időd lejár. Á tmegyünk a hatszáz éves Károly-hídon, a szobrokkal megnehezült híd-csodán, — itt is járt Svejk, fülig érő katonasapkában, állig érő kimustrált mundérnadrágjában, két f egy őr között — hiszen emlékeznek rá... A kiváló író és újságíró hétfőn, október 5-én hunyt el, 67 éves korában. Ezt a tárcát, egyik legutóbbi írását, kegyeletes megemlékezésül közöljük. S zép. Érdekes. Ismét Svejkre kell gondolnom és „szimulánsaira”, akik közt például három súlyos tüdőbeteget addig kúráltak, a frontra küldésük érdekében, kininnel és beöntéssel, míg a temetőbe nem kerültek. Aztán az ódon szép Prága után megnézzük az új városrészt, a magasodó új lakótelepeket, a virágos ablakokat, a parkokat, a játszó gyermekeket. Emlékezz az élőkre! Svejkre is, de az élőkre is kell emlékezni, az élőkre gondolni, azokra is, akik ebben a szép városban laknak és mindenkire, mindenhol... Lenini stílus A múlt hónapban fiatal építőművészek csoportjával Skandináviában jártam. Fiataljaink sok mindent láttak, egyebek között a jólét számtalan jelét is. Itt-ott el is ámultak valamelyik pompás épület vagy gazdag áruház láttán, végül mégis alig várták, hogy itthon legyenek. Azt mondták, hogy nálunk nemcsak az éghajlat melegebb, hanem az érzések, az emberek egymáshoz való kapcsolata is. Odakint sok minden épül a tőke hideg számítása alapján, de nem érezték úgy a tettek hevét, mint itthon, egy-egy alkotás láttán az emberek tekintete sem villant össze bensőségesen. Ezt vagy azt az épületet, parkot valakik építették valakinek, mi viszont közösen építkezünk, és mindent magunknak csinálunk. Egyszóval nálunk vonzóbb, emberségesebb az élet stílusa. Valóban, az utóbbi tizennégy év talán legnagyobb vívmánya volt ennek a vonzó stílusnak a kialakítása, amely tulajdonképpen nem is új, nem is saját találmány, hiszen Lenintől örököltük. S milyen egyszerű és magától értetődőnek látszó stílus ez: segítségül hívni a népet, közös tanácskozások, fejtörések alapján megteremteni az élet rendjét és megszabni a tennivalókat. S ha közös az elhatározás, a munka és a felelősség, közös az eredmények, győzelmek fölötti öröm is. Így elmondva, illetve leírva egyszerűnek látszik, mégsem az. Nem az, mert ezen az úton haladni csak megfeszített akarattal, következetességgel lehet. Sok a csábítás, amely könnyebb, gyorsabb eredményt ígér. A személyi kultusz idején nálunk is sokan engedtek a csábításnak. Az akkori vezetők nem tanulták meg Lenintől, hogy a szocializmust nem lehet „elrendelni”. A szocialista rend ugyanis az életnek nem csupán új kereteit és formáját jelenti, hanem elsősorban tartalmi, tudati vagy belső változást Az Ötvenes évek elején rengeteg szó esett például az új típusú szocialista emberről. Némelyek általánosítva és konkrét példák alapján is, szívesen elmélkedtek arról, hogy társadalmunk már ezrével szüli ezt a vonzó emberideált. Ma sem változott a cél. Szocialista emberré válni. ma is a legszebb célkitűzésnek számít. De ma már tudjuk, hogy ez nem póz, nem csupán kiállás kérdése. Nem elég akár ezer százalékra teljesíteni a normát, nem elég meggyőző felszólalásokat tartani. Csak az évtizedes helytállás, a közösségért való élet, rendünk igazának hirdetése, méltó képviselete és az eszméhez való töretlen hűség emelheti az embert erre a magas rangra. Ahogyan egy mai fantasztikus tudományos filmben mondanák: az emberek egész értelmi és érzelemvilágát át kell programozni az új életre. S ez a munka sem csodaszerek, sem rendeletek útján nem megy. Üj életünk egészét kell megértetni és megszerettetni ahhoz, hogy minden gondolkodó, értő ember az eszével és a szívével elfogadja. Ezt a fontos követelményt értette meg politikát formáló pártunk az ellenforradalmi zűrzavar után. Ezért tette életünk alapjává a humánus hangpt, a bizalmat, a kölcsönös megbecsülést, a közös megbeszéléseket és tervezéseket, az élet rendjébe, a jövő építésébe való beleszólás jogát, és ezzel együtt természetesen a közös erőfeszítések és a felelősség megtisztelő terhét is. Lenin stílusa ez, amely a bizalom fundamentumán állva hívta dolgozni, küzdeni az embermilliókat, önnön szabad életük megteremtéséért. S az emberek a tapasztalás szerint mindig hallgatnak az ilyen szóra. Hallgattak nálunk is. Nemcsak azok, akiket származásuk, sorsuk eleve az új rend építőinek sorába állított Jöttek azok is, akik addig idegenként, vagy közömbös szemlélőként figyelték erőfeszítéseinket S jöttek még távolabbról is, bizonyítva, hogy a jó hang, az okos szó, ha segítőszándékú emberséggel párosul, megfékezi a káros indulatokat is. S ez a jó hangi, a dolgozó emberek biztonságos életét garantáló szocialista humanizmus megteremtette az alkotó munka légkörét, nem csupán a műhelyekben, a földeken, hanem a közéletben is. A bátorítás, a fentről érkező biztatás vitázó és bíráló, a véleményeket szabadon hangoztató politikus légkört teremtett. Kiderült, hogy az emberek — ha tudják miről van szó — nagyon is megértik a gondokat, s indulataikat a fékező erők ellen fordítják. Elég csak a reformok bevezetése előtti vitákra gondolni. Szinte az egész ország tanácskozott. A közös felelősségnek olyan jeleit láthatta itt az ember, amilyeneket azelőtt még soha. S a mostani pártkongresszusra való készülődés idején is hasonló a kép. Nemcsak a párttagság, hanem a pártonkívüliek sokasága is készül a nagy eseményre. Készül, mert az emberek a közös alkotások esztendeiben megértették, hogy a párt nemcsak a kommunistákért van, hanem az egész népért. Nem arról van szó, hogy ma már fenékig tejföl az életünk, s arról sem, hogy 1970-ben már sehol sem vétenek Lenin stílusa ellen. Ilyen tetszetős képet nyilván még sokáig nem festhetünk. Sajnos, napról napra felüti a fejét — még párttagok között is — az önzés, az önelégültség, a befelé fordulás, s főként a gyűjtögető szenvedély, a harácsolás vágya. A bírálatot sem fogadják mindenütt szívesen, s bizony előfordul még, hogy aki szól, az megbánja. S nemcsak a villamoson rideg a hang, hanem itt-ott a hivatalokban is, ahol megrögzött bürokraták az embert is aktaként kezelik. De mégis van egy nagyon nagy különbség a múlt és a jelen között: ma már mindenki tudja, hogy ezek a tünetek nem rendünket jellemzik általában, hanem csupán azt a néhány embert, aki maga körül próbálja forgatni a világot. S reméljük, őket sem jellemzi sokáig, hiszen a lenini stílus egyik jellemzője, hogy hibák esetén segítségül hívja a mindent látó, szókimondó közvéleményt. S ez a hata'mas erő szívesen segít, mert magáénak vallja pártunk jó politikáját. S úgy vigyáz rá, mint saját legféltettebb értékeire < v; - Kékesdi Gyula
