Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-13 / 240. szám

C oldal 1970. október 13, kedfl Bugaci turizmus? 1970 Megjöttek a turisták, né­hány perccel délelőtt tíz után, megjöttek, szinte me­netrendszerűen, akárcsak az idei nyárnak majd min­den napján. Buszaik le­blokkolnak a kecskeméti városháza előtt, csaknem eltorlaszolva a parkolóhely le. és feljáróját, az árká­dok előtti-közötti térségre előrajzanak az idegen höl­gyek és urak. Elkezdik mo­noton berregésüket az ap­ró filmfelvevők, és kezde­tét veszi az aznapi idegen- járás. Csak percek jutnak a kö- rülnézelődésre, hogy azután az idegenvezetők noszoga­tására meginduljanak a vá­rosháza kétfelé ágazó főlép­csőjén, hogy azután a fres- kós tanácsterem puritán- faragású padsoraiban el­foglalják helyüket, végig­hallgatva az üdvözlő be­szédet, s közben felhajtják a fütyülős barackot, amely gyorsabb működésre ser­kenti a pusztáról alkotott fantáziát. És máris vonulnak le a buszokhoz, mögöttük zász­lóként lobog a pálinkaszag, mesebeli puszták duhaj hí­vójeleként árad szét a lép­csőházi huzatban, hogy az­tán felszívódjék a vén fa­lak pórusaiba... Mert sür­get az indulás ideje, s szá­mítani kell arra, hogy a Szegedi útnál lecsukják a sorompót, s az elveszített perceket roppant nehéz be­hozni, holott déli tizenket­tő előtt már a bugaci erdő­ben, a csárda előtti térsé­gen félkör-ívben sorakoz­nak fel a fogatok, de haj­tőik — környékbeli pa­rasztemberek, szakszövet­kezeti tagok — nem tü­relmetlenkednek, sok ké­sésről néni" léttet szó, hiszen olajozottan forog az ide­genforgalom gépezete. Ez­úttal 30 fogat állt elő, könnyű homokfutó kocsik, mindegyik előtt két ló; egy-egy forduló taksája 150 forint, levonásokkal csak 130, de jó kereset ez így is, megéri a fáradozást. pattintgatás tudományából, a leginkább érdeklődő tu­ristáknak átadják a szer­számot kipróbálásra, de bi­zony nem nagyon sikerül a csördítés. Aztán mindenki elfoglalja helyét a kocsi­kon, a fogatok egymás után besorolva elindulnak a pusztára... Ebédelek én is, nem a szín alatt, hanem a csárda épületében, a kemence mel­letti asztalnál, kezemügyé- be kerül a vendégkönyv, tele mindenféle bejegyzés­sel, idegen nyelvűvel főleg; Ciao Ungheria — búcsúzott valamelyik - olasz pár héttel ezelőtt, elragadtatott mél­tatások, felkiáltójelek, kez­detleges rajzok idegen tá­jakról, hegyvidékekről, tér­képvázlatok az útvonalról, a megfelelő helyen Bugac is feltüntetve, akad aztán hazai vélemény is, ahány, annyiféle, például: „Vé­konypénzű hazánkfiai va­gyunk, de megelégedéssel tapasztaltuk, hogy ugyan­olyan elbánásban volt ré­szünk, mint a konvertibi­lis valutával rendelkező vendégeknek.” Ám helyet kap a szkeptikus intő fi­gyelmeztetése is: „Ember­társ! Ne ülj kocsira! Üzlet, átejtenek!” S aztán a paj­zán élmények ilyetén rög­zítése: „Itt csaltam meg először a vőlegényemet!” Fel is tűntek a buszok, himbálódznak befelé a 200 méternyi hepehupás föld­úton, s perceken belül ide­gen beszéd veri fel az erdő csendjét, ezúttal 160-an ér­keztek, hollandok, nyugat­németek, svájciak, nagyobb részük a MALÉV szerve­zésében; ez átlagos forga­lomnak számít, az átlagon felüli létszám, adják tud­tomra, eléri a háromszázat is. Volt ilyen nap a nyá­ron, nem is egy, de most már a szezon végéhez kö­zeledünk, s a létszám mind alább száll... De a mosta­ni létszám még elég népes ahhoz, hogy egyszerre ne férjenek a nádtetős szín alá, elfogyasztandó a folk- lorisztikus környezetben és terítékkel feltálalt pusztai ebédet, a hozzávaló gyü­mölcsökkel és személyem­ként! fél liter borral, ezért a népséget meg kell oszta­ni, egyik részük tehát máris helyet foglalhat a szekere­ken, s ezek csak a pusztai látogatás után ülnek majd a csárda asztalai mellé. Az ittmaradó csoportok be- fészkelődtek a tető alá, megkezdte munkáját a ci­gányzenekar, s a népdalo­kat egyhamar felváltják Kálmán Imre operettmeló­diái ... Kint, a kerítésen túl, közvetlenül az indulás előtt, a fogatosok rövid be­mutatót tartanak az ostor- ' Lassan végéhez ér az ebéd, szállingóznak befelé a csárdába, egyedül, páro­sán, csoportosan, nézegetik, csodálják a „bauerstil” be­rendezést, bútorokat, ab­roszt, kerámiát, kemencét, padkát. Az idegenvezetők magyarázattal szolgálnak, közben adminisztrálnak, számlákat állítanak ki a fo­gyasztásról, miegyébről; ezalatt kinyitott a konsum- turist, csillogó-villogó áru- tömkelege csalogatja be a vendégeket, fejük felett ap­ró alumínium-bográcsok himbálódznak, a vitrinben herendi-giccsek és Pali Mail-cigaretták — és a közjáték közepette vissza­érkeztek a pusztát megjárt csoportok, így az ebédelte­tettek elfoglalhatják helyü­ket a szekereken. Szeren­csémre van egy szabad hely a vezérfogaton, megindu­lunk mi is a puszta felé, a kövesutat elhagyva ráka­nyarodunk a széles föld- útra, a délceg nyárfasor mellett, jobbról tanyák, gazdaudvarok idilli békes­ségben, balról kerítéssel kö­rülvett hatalmas, modern almaültetvény, a Városföl­di Állami Gazdaságé, a so­rok között mozgolódás, lá­dahalmaz, és már egészen közel a puszta, amikor az egyik útmenti tanya előtt egy pöttömnyi tanyai ma­gyar, nem lehet több öt­évesnél, vidám ostorcsördí- téssel fogadja a menetet, s a vendégsereg nem kis vi­gasságára minden elhaladó fogatot külön pattintással köszönt. meznek és fényképeznek, de nem történik semmi rendellenesség, mint a múltkor is, egy olasz bá­jos feleségét mindenáron a bika hátára akarta ültetni, s tettéről csak nagy üggyel- bajjal sikerült lebeszélni. i Elkanyarodunk a csikó­telep felé, a karám melletti parkolónál sorra leállnak a fogatok, a puszta szélében felsorakozik a turistasereg, s közben szünet nélkül pat­tog az ostor, az egyik csi­kós két ló hátán állva el­vonul a vendégek előtt, ün­nepélyes galoppban, lobog gatyája, ingujja a tájban, produkcióját szórványos taps fogadja, csinál még egy-két fordulót, majd pe­dig viharos vágtába kezd, a lovak ütemes dobogását el­nyeli a puszta. Majd a csi­kók felhajtása következik, kétoldalt egy-egy csikós te­reli a ménest, közelünkben felerősödik a robogás, s aztán távolodva fokozato­san elhal. A két csikós visszatér, lovaikat lefekte­tik, felállnak a ló hasára, s egy-két percen át duettben szól az ostorpattogtatás. Közben egészen a vendégek közelébe ódalog a cukor- kunyerálásra betanított szürke. Óhaját rögtön el is értik a szemfüles turisták, marékszámra szedik elő a kockacukrot, tenyerükkel nyújtják oda a jószágnak, van aki egész dobozzal tart elébe. Ehhez is fűződik egy történet, a múltkoriban az elkényeztetett állat egy ap­rócska öregasszony mögé settenkedett, fejét áttette a vállán, s ettől a néni ijed­tében összerogyott, nagy si­kollyal. Eközben a fogatosok sza- lonnáznak az üléseken, húsos paprikát, paradicso­mot vagdosnak falatjuk mellé, egymásnak nyújtják a borosüveget, számukra mindez a legkevésbé sem szenzációs, rájuk mindössze annyi hárul, hogy pontosan teljesítsék előírt feladatu­kat. S ennek eleget is tesz­nek, az ő munkájukkal elé­gedettek leginkább az ide­genforgalmiak. Vidám mutatványokban oldódik fel a pusztalátoga­tás; az egyik ifjú hölgyet meglovagoltatja a csikós, aztán előkerül a szamár, hátára két bozontos, nagy hajú fiatalember próbál fel­kapaszkodni, de az állat, nem szívelvén a tortúrát, egy-két bizonytalan lépés után a földre hemperíti őket. Mindezt persze jóko­ra derültség kíséri, a sza­már pedig, nehezen szaba­dulva meg a fiosszúhajúak kísérletezéseitől, farral a vendégek felé állva nagyo­kat rugdos a levegőbe. S ezzel vége a műsornak, szedelőzködünk, indulunk vissza a csárdához, a bu­szokhoz; a puszta széléig elkísér bennünket az egyik csikós, ostorpattogtatással búcsúzkodva. Érezhetően jó a hangulat, a vendégek azt kapták, amit vártak, csak az idegenforgalmiak közül bosszankodik egyik-másik, hogy a csavart szarvú rac­kanyájat megint nem haj­tották fel. De a szervezés kihagyá­sairól mit sem tud a pusz­ta, arról sem, hogy szinte észrevétlenül vált a turisz­tikai népvándorlás találko­zóhelyévé, s hogy nem túl­ságosan valós tükörképet nyújt rólunk itt Európa kö­zepén. Hatvani Dániel Kodály-iskola Törökszentmiklóson Az újratelepítésének 250. évfordulóját ünneplő Tö­rökszentmiklóson kiemel­kedő kulturális eseményre került sor vasárnap: Ko­dály Zoltánról, az elhunyt nagy magyar zeneszerzőről nevezték el a városi zene­iskolát. És elénk tárul a puszta a délutáni lanyha őszi fé­nyességben, csönddel és sej­telemmel telik mega világ, s éppen utunkba esik a ké- rődző-legelésző szürkema­gyar gulya, ott a gulyás is szamárháton, bő ingben, bő gatyában, kalapjánál árva- lányhaj, egyszóval tökéletes a díszlet, s a fogatok körül­fogják a gulyát félkörívben, a vezérbika nyakában méla kolomp szól, ott vannak a kisborjak is. a bátrabbak közelebb mennek hozzájuk, hogy megsimogassák, ésfU­Az igazgató most végképp felindult lett, hangja fe­nyegetően csengett. Aztán, a kagylót helyére téve, restelkedve Bekéhez fordult: — Sárkány ta'nárnő itthon maradt. Azt mondja, az utolsó este belázasodott, s az osztályt egy kolléganő­jére bízta. Az illetőt Csalogány Máriának hívják. De, higgye el, rendkívül lelkes tanár. Biztosra veszem, hogy mindent Sárkány tanárnő útmutatása szerint in­tézett. Minden úgy történt, ahogy eredetileg tervezték. — Ebben nem vagyok biztos ... Az őrnagy elővette a fényképet, amit a veszprémi kapitányságon kapott, s amit a bűnügyi fotós vett fel a Vadgalamb romjairól. — A turistaház, ahol az osztály aludt volna... Beke pár szóval ismertette a Vadgalamb pusztu­lását. majd engedélyt kért az igazgatótól, hogy más­nap felkeresse a gimnáziumot. Hubert annyira készsé­ges lett, 'hogy otthonát rögtön felajánlotta éjjeli szál­lásul, az őrnagy azonban nem vágyott társaságra. Épp indulni akart, amikor a telefon csengeni kezdett. A vonal túlsó végéről rekedt, öreg hang hallatszott. Ehhez képest kissé meglepőnek tűnt. amikor Hubert — a kagylót befödve — odasúgta az őrnagynak; — Csalogány; — Miért nem hívott előbb? — kiabálta feldúltan Hubert. _ Hogyan? Hogy foglaltat jelzett? Már más­f él órája? Számoljon be a történtekről! Hubert nem óhajtotta leleolezni az őrnagy előtt, hogy a mérkőzés ideje alatt a telefondugót is kihúzta. — Jó, jó. hát adjon hálát, ezt magára bízom. — Mabátta az igazgató. — De addig is vegyen be ideg- csillapítót. Rendben van. Jó éjszakát. Az igazgató Bekéhez fordult. — Megértem, hogy a hatóság tisztázni kívánja ezt az ügyet. Ami az iskolát illetj, mindenben a rendelke­Halfőzőbogrács vörösrézből Nehéz lenne hirtelen fel­sorolni, hogy hány féle ter­méket gyárt a Kiskunfél­egyházi Fém- és Vasipari Ktsz. Vegyipari berende­zései a Chinoinban, az Egyesült Gyógyszer- ésTáp- szergyárban műftödnek, szeszfőzdéit állami gazda­ságok használják. A Deb­években elért — és mos! is tartó — fejlődését jel« zi, hogy a felajánlott 13 százalékos túlteljesítés több mint az 1960-ae egésa évi tervük. Az alábbiakban az egyilfl kis létszámú szakmáról —• a rézművesekről adunk hírt. Tizenegyen dolgoznak Opauszky László felvétele receni és a Nagykőrösi Kon­zervgyárban is dolgoznak általuk készített gépek, ja­vító-szolgáltató tevékeny­ségükkel pedig a városi la­kosságot segítik. Az idén a tervek szerint,, 33 millió, forint termelési értéket ál-' lit elő a szorgalmas, 265 tagú kollektíva. A X. kong­resszus tiszteletére elhatá­rozták, hogy ezt a tervet 12 százalékkal túlteljesítik. A szövetkezet korábbi a szövetkezetben és a „nagy munkák” mellett né­ha csemege is akad szá­mukra. Vörösrézből készí­tenek a megrendelők ré­szére halfőzőbográcsot If j. Rácz Szabó Gergelyt örökítettük meg munka közben. Az általa készí­tett 15 literes bogrács ha­marosan az ÁRTEX állan­dó kiállítási termébe ke­rül. zésére állok. Holnap bevezetem az osztályba. Persze, nem ártana, ha civilben... — Természetesen. Milyen óráik lesznek? — Magyar, matematika, rajz... — Válasszuk talán az utóbbit. Civilben magam is festegetek... — Értem. Ha megengedi, úgy fogom bemutatni, mint festőművészt. Beke elmosolyodott Hubert buzgalmán. — Ezt talán mégse. Elég, ha annyit mond, hogy -a Népművelési Intézetből jöttem. — Ahogy kívánja. Beke sietve elbúcsúzott, az utcán kocsiba ugrott, és a postára Hajtott. „Drága Jutkám — írta a távirati blankettára —, a fogam újra nyugtalankodni kezdett, ha kihúzattam, okvetlenül látni fogtok. Addig is rengeteg boldogsá­got kívánok, Lacid.” Húga már ismerte ezt a szöveget; tudta, hogy nem holmi fogfájásról van szó. * A szállodában, ahol szerencsére még kapott szállást, Beke fölvitette vacsoráját a szobájába. A reggeli teán meg a pohár kakaón kívül, amivel a rendőrkapitány megkínálta, aznap még nem evett semmit. Lefekvés után eltűnődött a véletlenen: Sárkány ta­nárnő hirtelen megbetegedésén. Öt. aki az egész ki­rándulást megszervezte, akkor se éri baj, ha a busz történetesen nem kap defektet. Puha, biztonságos ágyá­ban értesült volna az osztály véletlen szerencsétlen­ségéről ... Pedig valószínűleg ő volt az, aki az úti- pvogramot összeállította, s eszerint az sincs kizárva, hogy az I/b. fél kilenckor éppen Sárkány tanárnő „jó­voltából” tartózkodott volna a Vadgalamb hálótermé­ben. Beke tudta, hogy Kertész ezredes azóta a bűnügyi technikust is útnak indította: neki kell kiderítenie, vajon az ágyúnak, amelyből a két éles lövedéket kilőt­ték, nem romlott-e el „véletlenül” a célzószerkezete .. Nem volt romantikus alkat, tudta, hogy a szellemes kombinációk fontosak ugyan a nyomozásban, az ered­mény mégis a tények szorgalmas, pontos összegyűj­tésétől függ. Beke azzal is tisztában volt, hogy az ügynökök nem kockáztatnak feleslegesen, s vele, aki épphogy hozzá­látott a nyomozáshoz, egyelőre igazán nem lenne ér­demes végezniük. Még akkor sem. ha történetesen tudnák, hogy ebben a szállodai szobában alszik..! (FolytatjukJ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents