Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-29 / 228. szám
1970. szeptember 29, kedd B. oldal Érettségi után öt évvel... Egy este Dutka Ákosnál Érdekes találkozni az emberekkel mindig. De talán még tanulságosabb, ha évek múltával akadunk Bssze ismerőseinkkel. Mint tanár sokszor ültem fehér asztalnál néhány éve érettségizett tanítványaimmal. Így történt néhány héttel ezelőtt is. S ezek a volt tanítványaimmal való találkozások — mint Bölcs István a rádióban nemrég elhangzott, kitűnően sikerült, érettségi találkozóról szóló műsora — arra serkentett, hogy megírjam, miként alakult a sorsa néhány öt esztendővel ezelőtt érettségizett volt gimnazista diáknak. Az első benyomásom az volt, hogy elégedettek, derűsek, sorsuk jól alakult. Még a máshol végzett lány is örült új szakmájának, s az egyetemi végzettséggel büszkélkedők között sem halkult el a különböző munkahelyeken dolgozók és az anyai hivatást választók hangja, s talán ez a legfontosabb. Hány olyan idősebb korosztálybelit ismerünk, ki jó állásban el- kényelmesedve csak panaszkodni tud, s közben anyagilag sokkal jobban áll a kevesebbel megelégedő kortársainál. Legmeglepőbbnek egy fiatal házaspár sorsát érzem. Mindketten joghallgatók voltak, összeházasodtak. Otthagyva az egyetem nappali tagozatát, dolgozni kezdtek, s továbbfolytatták tanulmányaikat a jogi karon. S „mellesleg” a fiatalasszony gyereket szült, nevelt. És tanult. Pontosabban: tanultak mindketten. Jövőre végeznek. De hadd emeljem ki azonnal a boldog családanyák örömét. A gyermekükkel büszkélkedő, fényképeket egymásnak mutató pillanatokat. Nagyon fontosnak érzem azt, hogy a legtehetségesebb diákok nem kallódtak el. Az egyik fiú most fejezi be az orvosi egyetemet, a másik lány tudományos érdeklődésére már felfigyeltek a gyogyszerész- karon. Ketten tudományos intézetben dolgoznak. Sokan végeztek vagy végeznek egyetemen, főiskolán. S csak néhányról szólhatnék csalódással — míg huszonötről elégedetten. Sokan lettek pedagógusok. E kissé mostohán fizetett, nem eléggé megbecsült pályát tizenegyen választották. Köztudomású, hogy nem a „pénzért”, hanem a hivatás, a szaktárgy vonzotta őket. Milyen lelkesen tudott beszélni egy testnevelő kolléga kis tanítványairól! Öröm volt hallgatni. Tanulságos lenne részletesebben megvizsgálni, miként kanyarodott egy-két fiatal útja a megtorpanástól az újrakezdésig. Külön kellene szólni egy olyanról, ki családi körülményei miatt gyengébben végezte gimnáziumi tanulmányait. s arról, hogyan edzette meg a katonaság, s hogyan jutott el az egyetemig. Egyik legszebb erőpróbának az 5 útját tartom. Hasonlóképpen érdekes lehet, hogy valaki hogyan vált felsőoktatási intézményt, s majd miként tud megkapaszkodni a másodikban. Változtak-e öt év alatt? Van olyan, akiben a korábbi komolyságot veszem észre, míg a másik pedig épp előnyére változott egyetemi tanulmányai során; feloldódott, felszaba- dultabb, vidámabb lett a korábban eléggé önmaga világába forduló. A gyerekarcú szakállat növesztett, hogy felnőttebbnek látsszon. S általában felnőttes komolysággal vallottak sorsukról, tanulmányaikról, pályájukról a szokott osztályfőnöki „számonkéréskor” ezen az érettségi találkozón is. Volt, aki nyíltan szólt „észrevétlenül”, talán üresen elfutott éveiről, volt, aki büszkélkedett eredményeivel, s voltak, akik távol maradtak — ok nélkül — a találkozóról. Lehet-e mérleget készíteni öt évvel az érettségi után? Azt hisszük, a legtöbb esetben; igen. A kecskeméti Katona József Gimnáziumból öt éve távozó diákok „felnőtt” csalódásokkal és eredményekkel az igazi életben szokásos megtorpanásokkal és újrakezdésekkel most már önálló emberként számoltak be sorsukról. S ez a „számonkérés” az élet sok kemény kérdésére —jó feleletekkel zárult. Szekér Endre Gépírni vészcsalád Csákvárott több mint 100 éve fazekasmesterséggel foglalkozik a Nagy család. az apa, a feleség és a fiú népművészek. Főként az idegenforgalmi vállalatok részére készítenek figurális vázákat, kancsókat, kávéskészletcket. Házukban családi fazekas múzeumot rendeztek be. A születésnapját ünnepeltük. Szépen írt róla Ruffy a Magyar Nemzetben. A Televízió riportot készített. Látogatók adták egymásnak a kilincset. Virágok, ajándékok, jókívánságok. Nyolcvankilenc éves. Máriaremete. Hegyeik, erdők övezte ház, elbújva a nehézlombú fák közé. Növények, virágok mindenütt. Csend. Az emeletre vezető lépcső alatt az ágya. Láttam Liszt Ferenc hálószobáját Weimarban, Lenin dolgozószobáját Lenin- grádban. Megfogott a végtelen egyszerűség. Itt is, amikor a bozontos, szakállas költőt nézem. Hallgatom. Mert mesél. Jön, árad belőle a szó, mintha láthatatlan kezek zsilipeket nyitottak volna a lélek emlékmúzeumában. „— Adyról faggatnak mindig. Megírtam a könyvemben, mondom. Hát miminden volt az életemben! Ö, a szegény Juhász Gyula! Hogy szerettem!’’ Közben a fotós dolgozik, villogtatja a lámpát. Az idős költő vicces-komolyán odaszól: „— Ez állami pénzen megy? Sok lesz az már!” Aztán pillanatnyi hallgatás után, fáradtabban: „— Halottakat minek fotózni ...?” Halottakat? Olyan, mint akármilyen fiatal, legalább is a szelleme. Friss, erős, bíráló, apróságokat is meglátó. Lehet, hogy nem mindig így van. Talán a mai szép nap: hogy személyesen, levélben, táviratban annyian megkeresik. Barátai, tisztelői. „— Az előbb Romániából hívtak telefonon." — Meséljen még — kérlelem. „— Hát mi-minden volt életemben! — ismétli az előbbi szavait, mennyit tudnék még mesélni! Itt az ősz, a szeptember, az a jó. Szeretem a szeptembert. A remetei kert olyankor derűt hoz. Azám! De fel is kell készülni a csú - nya télre. Beázott tavaly a szeretett remetei házam.” Veres Péterről kezd beszélni; „— A józan okosság szép példája volt. Hatalmas teljesítmény az övé. Az élete is, a művei is.” A világról az emberekről kérdezem. „— Emberek! Emberek, haj! Tudod mit? Kiáltanék néha a rádiónak: hagyd abba! Gyilkosság, rablás, durvaság, erőszak, Hát ez lenne az emberiség igazi arca?” — Vannak jó emberek is — kockáztatom meg az ellenvetést. Éppen ez az! Miért engedik diadalmaskodni a rosszat? Miért engedik a gyűlölet újabb és újabb magvát elhinteni? Eleget gyűlölködtünk egymással és önmagunkkal...” A falon egy tábla, ezzel a szöveggel: „Fél évszázad viharából nőtt ez a ház — menedékül.” Az emeleten képek, könyvek, növények garmada. A dolgozószoba meghitt hangulata. Csehd, csend, mindenütt. Évtizedek óta itt írja verseit, emlékezéseit a költő, aki Juhász Gyuláékkal, Ady End- réékkel már hatvan évvel ezelőtt forradalmat csinált a magyar irodalomban. A híres „holnaposok” egyetlen élő tagja. Az öreg íróasztalon még öregebb óra. Csak zenél, csak zenél egyre. Chopin- keringőket játszik, csilingelő, gyönyörű hangján. A fádon Juhász Gyula Dutka Ákosról szóló verskézirata bekeretezve. Féltve őrzött drága emlék. Odaszól Erzsikének a házvezetőnőnek: „— Adjatok Morzsa kutyának cukrot!” Bámulatos a mindenre- figyelése. Ez az ember ma kilencvenedik esztendejébe lépett volna? Nem, lehetetlen. De aztán eszembe jut: hol van már Ady, Juhász Gyula, Ernőd Tamás, és a többiek! Kecskemétet is említi. Kacsóh Pongrác megzenésítette a versét. Azután mesél, mesél egyre a gyermekkoráról, a régi éveiről. Amikor az erdőket járta, és kileste, hogyan tanítja fütyülni kicsinyeit a rigó. Amikor gombát szedett a családnak. — És a versírás? Ir-e még Ákos bátyám? — A versírás született betegség. Ügy látszik, én nem gyógyulok ki belőle soha. Legkedvesebb emlékeiről faggatom. — Az egész életem emlék. A Notre Dame vízköpői épp úgy, mint a firenzei házak, Juhász Gyula hangja vagy az erdők csendje. Minden emlék, — Mit csinál, hogyan él naponta? — Legszívesebben kiülök a ház elé és nézem, a gyönyörű természetet. Varga Mihály (118) — Erről az emberről mindent fel lehet tételezni, csak jót nem — hallotta újra az ezredes felháborodott szavait. Ha így van, márpedig ezen nemigen lehet vitatkozni, akkor könnyen előfordulhat, hogy Brunner pont őt gyanúsítja. Tulajdonképpen az nem mond semmit, hogy egyedül őt nem hallgatta ki. Talán éppen azért nem, hogy érezze magát biztonságban. Kloss már nemegyszer érezte magán Brunner vizsgálódó tekintetét, de úgy látszik, eddig kemény dió volt számára. Mindig megmosolyogta Brunnert, amikor ezzel a vizsgálódó tekintetteL állt elébe. Szerette ezt a játékot, mert tudta, hogy a Sturmführer úgy jár vele, mint gyáva kutya a bátor emberrel. Nem bírta ki soha Kloss tekintetét. Most azonban valami cselvetést sejtett Brunner szívélyessége mögött. Lehet, hogy Edit is velük dolgozik? Lehet, hogy őt dobták be, éppen őt dobták be ellene? Ezt a lehetőséget az első pillanatban elvetette, de aztán rádöbbent, hogy itt van példának az ő esete. Néfy éve játszik közöttük, s eddig minden játszmája sikerült. Edit meg ráadásul nő, akit bizonyára több színészi tehetséggel áldott meg a természet. Ráadásul szép nő is, akinek még ő is szívesen hiszi el, hogy önmagáért szereti. Kloss mégis kitartott eredeti megérzése mellett: Edit nem lehet provokátor. Sokkal inkább valószínűnek tartotta, hogy Brunner valami nyomra bukkant, és szeretné belerántani őt egy szembesítésbe. Editet tehát gondolatban is felmentette. Akkor, szilveszter éjszakáján azt kérte a lánytól, hogy hozza el neki azt a régi fényképet, Tegnap délután viszont azt mondta Edit, hogy az a 36-os fénykép nincs meg. Valahová biztosan eltette — szabadkozott a lány, Kloss pedig nem tudta eldönteni, hogy a fényképügyben igazat mondott-e, vagy hazudott. Hirtelenjében sok mindent nem értett. Azt sem, hogy miért nem lakik egyedül Edit? Miért szállásolták el annál a lánynál, aki köztudottan Brunner szeretője? Brunner. i. Brunner ..; és megint csak Brunner — mondta magában Kloss. — Tehát ha végigkíséri az ember az első fonalat, rádöbben, hogy az mégiscsak egy háló jésze, s a hálót Brunner szövögeti. Ha viszont Brunner neki szövi a hálót, mire való az ezredes és Schneider százados kihallgatása? — meditált tovább. — A századossal éppen akkor találkozott, amikor az Brunnertől jött ki. Láthatóan nagyon dühös volt. _ Az a marha meghazudtolt engem — mondta dühösen Schneider. — Azt hiszi a barom, hogy két pohár konyak után azt tehet, amit akar. Egyenesen felháborító. — Mi történt? — kérdezte Kloss. miután hagyta, hogy a százados jól kidühöngje magát. — Minden áron azt akarta megtudni, hogy miről beszélgettünk hazafelé, akkor éjjel. Hát ki az isten emlékszik vissza arra, hogy kissé emelkedett hangulatban két csinos nő társaságában miről beszélget szilveszter éjszakáján? — Csak ez érdekelte? — Nem. Arról is hosszasan faggatott, hogy milyen körülmények között ismerkedtem meg Edittel. Elmondtam neki az akkori városparancsnok elleni támadás estéién történteket, s azt. hogy Edittel tulajdonképpen akkor este ismerkedtünk meg, ott, a folyosón, közvetlenül a városparancsnok felesége és kétéves gyermeke holttestének közelében. S eevszerre mintha más nem is érdekelte volna, megköszönte a beszélgetést és aoró dolgokról kezdett fecsegni. — És mikor hazudtolta meg önt? — kérdezte Kloss. — Feltett egy kérdést, hogy Edit 1*>41-es elutazása után hol találhortam vele ismét. Mondtam, hogy magánál. tegnapelőtt. Erre Ő azt, mondta, hogy nem igaz, mert Edittel találkoztam 1943-ban Kiievben is. Mondtam. hogv az kizárt dolog. rm>e ő azt mondia. hoev ez ténv. ne hazudtak, mert erről keWnnia van. Mnn,s+am neki: az elképzelhető, hogy egy időben voltunk Kijevben, de az kizárt, hogy találkoztunk volna. Kloss kombinált. Lehet, hogy Edit tud valamit Schneiderről, s most ezt használja ki Brunner arra, hogy a századost gyiklossági kísérlettel vádolja? Esetleg tényleg van Schneidemek takargatni való ja, Edit viszont tud erről, s a százados... Kevés a valószínűsége ebben a lehetőségben — mondta magában, s ment tovább a lépcsőn, Brunner szobája felé. — Végre, Hansi Már azt hittem, hogy cserben hagyod öreg cimborádat! — Brunner tárt karokkal sietett Kloss felé. Hans viszonozta a kedvességét, de máris csatasorba állította éberségét. — Már éppen telefonáltam hozzád az imént, hogy megkérdezzem, mi van veled, de egy bájos női hang azt válaszolta: éppen hozzám indultál. Egyébként nem is tudtam, hogy komolyan foglalkozol a mi kis Editünkkel. — Hát akkor most már tudod — mondta nevetve Kloss. — s hogy lásd, mennyire a barátomnak tekintelek, te vagy az első, akit az eljegyzésünkre is szeretettel meghívok. — Nézd, Hans. A telefonközpontosok nem egészen csak telefonközpontosok, ezt te is jól tudod. Lokátorkezelők is egyben, és könnyen előfordulhat, hogy egyik napról a másikra átvezénylik őket. Hallgasd meg hát öreg és tapasztalt cimborád tanácsát... — Lelki tanácsok helyett inkább azt mondd meg, hogy miről akartál velem beszélni? — Ülj már le és adj időt, hogy magamhoz térjek a meglepetéstől. Mert mi tagadás, meglepett az eljegyzés híre. Talán egy kicsit gyorsan jött. Egyébként pedig egy nagyon fontos és bizalmas beszélgetésre kértelek. Ne csinálj belőle viccet, mert veszélyes játék válhat belőle. És nem szeretném, ha éppen neked lennének problémáid most... — Adj már egy szivart — mondta hanyagul Kloss. — Neked mindig nagyon jó szivarjaid vannak. — Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte meglepetten Brunner. — Semmit. Egyszerűen azt gondoltam, hogy komoly beszélgetéshez komoly szivar illik. Jó szivart pedig csakis nálad kaphat manapság az ember» (Folytatjuk)
