Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-13 / 215. szám
4 »Wa! Hatvanhét éves diploma Frankó István magas, szikár alakját alig gör- nyesztette meg a nyolcvanhét esztendő. Kissé reszkető kézzel mutatja a bajai tanítóképző intézet által kiállított dísze? vasdiplomát, amely azt tanúsítja, hogy hatvanhét évvel ezelőtt, 1903-ban szerzett tanítói képesítést. Memóriáját nemhogy megkoptatta, mintha megélesített volna az idő. Pontosan visszaemlékezik az öt évtizednél is régebben játszódott eseményekre, név szerint idézei fel a régi pályatársakat. — Sajnos, már csak hárman maratunk a negyvenből — lapoz bele a keresztekkel sűrűn telerótt névsorba —, akik 1903- ban együtt fejeztük be a Budai Állami Tanítóképző ötödik osztályát. Én Cell- dömölkön születtem, apám uradalmi intéző volt. Azért választottam a tanítói pályát, mert mindig szerettem az iskolát. Sokat beszélgettem a falumbeli parasztgyerekekkel, és szomorúsággal töltött el, mennyire tudatlanak. Elhatároztam, hogy az “ő nevelésüknek szentelem életem. — Milyen volt abban az időben a tanítóképzés? — Lényegesen kezdetlegesebb, mint manapság. A Pápán járt négy gimnázium után következett a tanítóképző öt éve, tehát lényegében középiskolai végzettségnek felelt meg. Jószerivel mindent akkor kellett megtanulni, amikor már katedrára került az ember. — Hol tanított hosszú pályafutása során?' — A fővárosban kezdtem el. Nagy szemcsém volt, hogy protekció nélkül álláshoz tudtam jutni. Előbb a Murányi utcai, majd az Aréna úti iskolában tanítottam, többnyire proletárgyerekeket, olyan nyomorban élő munkások gyerekeit, akiknek alig-alig tellett ruhára, tankönyvre. A legtöbbjük zsúfolt bérkaszárI nyák odúiban lakott, otthon nemigen tudtak tanulni. Igyekeztem szívem- lelkem beleadni az órákba, mert tudtam, hogy az iskolán kívül talán sohasem lesz lehetőségük, hogy műveltséget szerezzenek. Két évig maradtam Pesten, utána anyagi okok miatt elvállaltam egy távoli áthelyezést: Aradszentmártonra kerültem. — Hol tanított szívesebben, a fővárosi vagy a falusi iskolában? — Az Aradszentmárton- ban eltöltött másfél évtized talán életem legszebb szakasza volt. Félve fogadtak bennünket, mert a falu lakosságának legnagyobb része németajkú volt, s a közoktatás- ügy urai sovoniszta célzattal küldtek oda magyar tanítót. Én a különböző nemzetiségek testvéri összetartására, nemzeti elfogulatlanságra igyekeztem nevelni őket. Bizalmatlanságuk hamar felengedett, maguk közé valónak éreztek. Amikor a trianoni békeszerződés után hazaköltöztem Magyarországra. nagyon sokan megsirattak. — Milyen állomások következtek pály á j án ? — Lőkösházán tanítottam nyolc esztendeig, aztán Békéscsabán, majd Fülöpházán. Ide büntetésből helyeztek, mert nem akartam elfoglalni a helyemet egy Makó melletti tanyai iskolában, ahol nagyon egészségtelen volt a tanítói lakás. A tankerületi főigazgató rebellisnek nevezett. A büntetés inkább jutalom volt, mert Fülöpházán nagyon megszerettem a Duna—Tisza közi homokvidék szorgalmas, igyekvő, nyíltszívű parasztságát. Ügyhogy, amikor 1943-ban a Szeged melletti Balástyapusztáról nyugdíjaztak, erre a vidékre kívánkoztam visz- sza. Ágasegyházán telepedtem meg, itt élek azóta is. Frankó István nemcsak az iskolában állta meg a helyét. Példamutató családi életet élt, hét fiúgyermeket nevelt föl. mindet iskoláztatta, hivatást adott a kezükbe, ami nem volt egyszerű dolog a szűkös tanítói fizetésből, állandó áldozatvállalást, lemondó, fegyelmezett életet igényelt. — Bizony, még egy pohár sört sem engedhettem meg magamnak — tűnődik el a múlton. — Mégsem bántam meg a pálya- választásomat. Örömem telt a tanításban, s a tanítványaimat is úgy szerettem, mint saját gyerekeimet. Nen mondhatom, hogy sok kárpótlást kaptam érte az életben, de mindig megvigasztalt az a tudat, hogy fontos, amit csinálok. A falus; tanító munkaideje ébredéstől .lefekvésig tartott, s nem szabott határt neki az iskola fala. Az egész falu minden ügyes-bajo® dolgával törődnöm kellett, akármilyen hivatalos papír érkezett adóhivataltól, bíróságtól, csak hozzám jöttek vele. Negyven év szolgálat után bizony csak 737 forint a nyugdíjam. Számomra az a fizetés, ha találkozom egy volt tanítványommal, és látom, hogy derék ember vált belőle. Nem feledkeztek el róla egykori növendékei. Legutóbb Sao Paulóból kapott egy volt tanítványától névnapi üdvözletét. Tanítói hivatása nem szakadt vége nyugdíjaztatásával. Ágasegyházának 1956-tól egész a múlt év végéig községi tanácstagja, ellenőrző bizottsági tagja volt. Lelkiismeretesen után járt minden panasznak, egyszer még a minisztériumig is elment, hogy leleplezzen egy közösségi javakat dézsmáló tsz-vezetőt. Ágasegyháza lakói tisztelik és szeretik Frankó Istvánt, gyakran kérik ki a véleményét ma is. A vasdiploma mellé vasegészséget kívántak neki, hogy még sokáig hallgathassák megfontolt, bölcs tanácsait. Sz. J. A mámor ára ¥/" érem a tisztelt olvasót, olvassa végig türe- lemmel ezt a — jobb szó hirtelen nincs rá — listát: B. I. tsz-tag fogatos B. J. tsz-tag fogatos B. M. tsz-tag rakodó Sz. L. állami gazd. rakodó Sz. G. tsz-tag B. B. traktoros P. I. tsz-tag rakodó B. Gy. tsz-tag T. F. tsz-tag S. H. tsz-tag T. M. A. T. I. tsz-tag V. A. tsz-tag H. P. tsz-tag B. F. áll. gazd. fogatos S. L. tsz-tag Sz. J. tsz-tag B. P. áll. g. rakodó Sz. I. tsz-tag B. P. tsz-tag F. B. tsz-tag J. J. tsz-tag , Huszonkét név. ugyanannyi dátum, s valamennyi név egykori viselője a mezőgazdaságban dolgozott. Állami gazdaságban, termelőszövetkezetben vagy termelőszövetkezeti csoportban (az írás egyszerűsége végett írtunk egyformán tsz-tagot a nem állami mezőgazdaságban dolgozottak nevéhez). Dolgozták, vol- tak. °ltek kisebb vaev na- i. k&zábja. augusztus 29. augusztus 30. szeptember 6. szeptember 7. szeptember 15. szeptember 18. szeptember 19. szeptember 19. október 5. október 7. október 8. október 22. október 23. október 28. október 28. november 1. november 9. november 11. november 15. november 19. november 22. november 29. ki végezték munkájukat jobban, ki kevésbé —. míg az ittasság miatt halálos baleset nem érte őket. A legértelmetlenebb halálokok egyike. Nem mintha valamelyik halál okra is azt mondhatnánk baleseteknél, hogy „értelmes”, mert ilyen nincs. De amikor az ittasság a fő ok — vagy legalább is nagyon közreiát- .izo.tt. l==. a. végzetes baleset bekövetkezésénél, erre önkéntelenül az jön az ember szájára: „legértelmetlenebb halál”. Talán azért hozzuk az értelemmel szoros összefüggésbe, mert ha a felsorolt eseteknél éppúgy, mint — sajnos — ezer hasonlónál egy kicsit is az eszüket használták volna, értelmesen felmérték volna a várható következményeket — a huszonkét ember nem ül ittasan traktorra, nem hajt fogatot, szeszélyes jószágokra bízva magát, eszközeit. rakományát; nem fog mázsás terhek mozgatásához, amikor egy elvétett mozdulat szerencsét- | lenséghez vezethet. Tíz év 248 halálos bal- j esetéből 134 a mezőgazda- ; sásban — állami gazdává- : gokban, téeszekben, téeszcsékben — következett be. ■ A főbb okok között szó- i morú elsőbbség — 30 eset —. az ittasság: amikor ez j volt a közvetlen ok. Duplán szó szerinti értelemben józan mérlegelésre késztessen mindenkit, hogy a megyében tíz esztendő alatt előfordult végzetes ’ kimenetelű balesetből — amikor az ittasság volt a fő ok, vagy ez játszott nagyon I közre — a felsorolt 22 eset | — zöme — szeptember, ok- j tóber, november hónapjai- | ra esett. Amikor tehát örü- j lünk az évi munka gyümöl- • 1970. szeptember 13f vasárnap Szabolcs feltámadása A nyáreleji katasztrófa keserű emlékei Keynes szavait juttatják eszembe: „Az emlék annyiban különbözik a fényképtől, hogy összetépni, megsemmisíteni nem lehet”. Azóta jónéhány hónap eltelt. A Tisza partjáról szavába vágva mesélni kezdett. — Kasza István párttitkár vezetésével július 26- án reggel száztízen ültünk vonatra — mondta Árva Laci géplakatos tanuló. — Irány: Csenger. Azelőtt sohasem jártam arrafelé ... A földből gombamód nőttek a házak. Ahol kellett segítettünk. Délután egy óráig dolgoztunk. Aztán szellemi vetélkedőket, sportversenyeket rendeztünk. A hét végén pedig egy-egy málnára is futotta, ugyanis a tíztagú brigádok a párttitkárnak a csengeri (Pásztor Zoltán felvételei) A négy fiú büszkén elszállították a védőanyagot, s a katonák, munkásőrök és a diákok keze nyomán nagyon sok romba- dőlt szabolcsi község tanya újjáépült. Az árvíz sújtotta területeken létesített önkéntes ifjúsági építőtáborok bezárták kapuikat. Megkezdődött a tanítás. A két csengőszó közötti szünetben pedig megszépült Szabolcs feltámadása... — A munka és a szórakozás töltötte ki napjainkat ... A szőkésbarna fiú mielőtt folytathatta volna beszámolóját, a kecskeméti 607-es Szakmunkásképző Intézet igazgatói szobájában ezúttal felborult a „parlamenti szabály”, s a négy diák: a két Horváth Tibor, Alva László és Dániel László szinte egymás csenek, vidáman takarítjuk be, hordjuk haza a terményt. Szüretelünk, örül az is, aki szállítja, s még- jobban, akinek házához hordják a járandóságot. De ... De ha mondjuk is, megértjük, hogy egy-két pohár igazán kijárhat a siker, az eredményes munka feletti öröm, köszönet kifejezésére — abból soha ne engedjünk, hogv munka közben egy pohárral se! Mert ugye, milyen könnyen az élettel kell fizetni e°y kis mámorért, pmi általában csak a kezdet, mert a kis mámor már feledtet felelősségérzetet. megfontoltságot, előrelátást. Nincs magáraviayázás, nincs csa- ládragondolás. Szerencsétlen B. I. és B. J. ... A termény járandóságot szállították tagtársaiknak. Bor, sör, pálinka, konyak, meg ki tudja már ellenőrizni a szeszcsaládok számát, amiből itt is, ott is — nyolc-kilenc helyen — „jó szívvel” megkínálták őket. Szilaj mámorukban egyre jobban a lovak közé vágtak, azok megvadultak. ők leestek... S többé nem keltek fel... Hát megérte? Megéri? Vigyázzunk: hamarosan megint forr a bor! Tóth István mutatta az igazgatónak és fényképeket. Este érkeztünk meg. Mikor a térképre néztem, hogy hol vagyok, a szememnek is alig hitten: a román határ mellett, az ország csücskiben ... — Amerre mentünk, a rombadőlt házak mellett az úton tábortüzek égtek — folytatták. — Fénykörükben síró asszonyokat, riadt tekintetű gyermekeket láttunk. Odamentünk az egyik családhoz. Hiába kérdezősködtünk, nem feleltek, csak néztek maguk elé... Valaki mondta; Komlódtótfaluról jöttek. A házukat elmosta a víz. — Rosszkedvűen érkeztünk a csengeri középiskolába. A hosszú úttól fáradtan nemsokára, mint a bunda elaludtunk. — Hajnalban már jókedvűen próbálgattuk a katonaruhákat. Ing, nadrág, bakancs, s az elmaradhatatlan „csücskös” sapka . .. Nekem először három számmal nagyobb bakancs jutott. Kitömtem újságpapírral, aztán két nap múlva elcseréltem. A reggelinél új arcok — idősebbek, fiatalabbak fogadtak. — Negyed hatra jött a gépkocsi értünk. Az épül- lő házakig úgy 10—15 percet utaztunk. A lapátokat, csákányokat, malteroskana- lakat kiosztották. Alapoztunk ... Másnap már téglát szállítottunk ... harmadnap malter kevertünk. 300—300 forintot kaptak, így aztán volt 30 forintunk, mert a sajátunkat addigra elköltöttük. Augusztus 8-án indultak hazafelé. Még alig fújhatták ki magukat, mikor a MÁV Vezérigazgatósága levélben arra kérte Weither Vilmost, a Szakmunkás- képző Intézet igazgatóját, hogy az építkezések meggyorsítása érdekében tegye lehetővé néhány szakmunkástanuló visszautazását Csengerre. — Augusztus 23-án reggel száznegyvenen ültünk vonatra — folytatta a négy fiú. — Akik másodszorra jártunk Csengeren, nem hittünk a szemünknek: addigra közel 300 lakás felépült! — Délelőtt dolgoztunk, délután pedig ismét elkezdődtek a foci- és fejelőbajnokságok, a KRESZ- és a szellemi vetélkedők. Eay alkalommal a Rajkó zenekar adott műsort a táborban. Nem akartuk elengedni őket. Egy hét múlva hazajöttek. Az igazgatói irodában a négy fiú büszkén mutatta a nyíregyházi KlSZ-bizott- ságtól kapott emléklapot és jelvényt. A nagy köteg fénykép pedig örökre megőrzi komoly, becsületes munkájukat, Szabolcs megye feltámadását. Tárnái László „Az iszonyú kánikulában bizony jól esett, ha a házigazda egy kis gyümölccsel kínált bennünket...”
