Petőfi Népe, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-09 / 186. szám
László Anna: Ha Juditot emlegetik... H étfő este a férfi haza akart látogatni a családjához. Ekkor Juditot gyomorfájdalmak lepték meg. Pál, Payor Pál biztosan ható orvosságot keresett elő a házi patikából. Majd készülődött, becsomagolta a Dani fiának szánt ajándékot. A biztosan ható orvosság gyorsan fokozta fel a fájdalmakat. Judit gyomrára szorította ezüstgyöngyházzal lakkozott kezét. Payor vigasztalta: mindjárt elmúlik, mindjárt, neki okvetlenül indulnia kell, már annyiszor ígérte. Dani már annyiszor várta hiába. Ekkor Juditot a görcs durva lökése a rekamiéra vetette. Payor Pál orvost akart hívni. Judit nyöszörögve-búgva tiltakozott; majd holnap reggel, ne csapjunk pánikot este, amúgy is, ki tudja, mit talál, most nem viselné el. Vonaglott a kíntól, nyitott pongyolában és ingerlő pózokban. Payor nem volt sem tompa agyú, sem hiszékeny ember. — Hisztéria — gondolta és tehetetlenül bosszankodott. A vonaglások folytatódtak, ritmikusan, a ritmus tüzében, — Judit különben nem hisztérikus — fogalmazta meg Payor, — a szerelem korbácsolja, nagyon szeret engem. Csak egy kis díszlámpa égett, lefelé fordított ernyővel. Így még sohasem volt... ilyen fájdalmasan vad lüktetésben... mindig valami új és más... ilyen extázisaban ... A férfi is a rekamiéra dobta magát. * K edd délután Judit megvárta Payort a munkahelye előtt, az utcán. A férfi azonnal tudta, miről van szó. Reggel bejelentette, hogy ma rögtön munka után megy a családjához. Ingerülten fogadta szerelmesét. — Szépen is beszélhetünk — csillapította Judit —, mi értelme a veszekedésnek. Azért jöttem, hogy üljünk be egy presszóba, otthon nem lehet... El kell búcsúznunk egymástól, Palikám ... sajnos, nincs tovább ... Payor megdöbbent, ezt várta a legkevésbé. Izgatottan faggatózott. Judit nem akarta az utcán... presszót keresett. Az elsőt zsúfoltnak találta, a másodikat barátságtalannak, a harmadikat ismét zsúfoltnak, a negyediket fűtetlennek. Az ötödikben, ott maradtak. A keresgéléssel sok idő telt. — Mi történt köztünk, Judit?! A lány gyermekkori emlékeit kezdte mesélni. Náluk lakott egy unokabátyja évekig, s az oly mohó volt, ételben, játékban, ébredező szerelmében... még rá is szemet vetett, üldözte, pedig ki se látszott a földből még... Judit akkor örökre megutálta a mohóságot... a gyerekkori hatások kiirthatatlanok ... Az emlék ágas-bogas volt. feltárása, lassú kibontakozása hosszan tartott, bár igaz; Judit nagyon színesen, hangulatosan mesélt. A férfi gyötörte a fejét: hova lyukadnak ki. Nos, Judit tegnap szenvedett a gyomrával, Palit mégse érdekelte más, mint a saját vágya. Oly mohón, vadul... Az ember nem tehet róla, ha megcsömörlik... és egyszer csak nincs tovább ... Vagyis nem az ember, csak ő, a gyermekkori emlékei miatt.Payor magyarázta, hogy nem így volt. Annyira nem így volt, hogy most sután bukdácsolt a szavak között. Különben is zavartan, nehézkesen beszélt ilyesmiről a presszóasztalnál. — Jó, hisz nem fontos, úgyis elbúcsúzunk. Payor már tüzesebben érvelt, micsoda képtelenség! Vagy valaki... egy másik férfi...?! — Pali, te utánad?! Elképzelhetetlen bárki! Most?! Evek múltán se! Este kilenc óra tájban kiviláglott, hogy rendkívüli és megronthatatlan szerelem az övék. Ilyenkor Dani már aludt. Payor elfáradt. Arra gondolt, hogy nincsen megoldás, hiába menne egyenesen a munkából, vagy akármi egyebet talál ki... Judit leleményesebb... Payor kimerült, el is nyűvődött. Ügy látszik, élesebben kell választani. Vagy-vagy. Dani a vére, édes kölyök, ragaszkodó. De az az igazság, hogy nélküle is van élet. Judit nélkül meg nincs. * 1/ edden Dani ismét várta az apját. A lépcsőházban ácsorgott, kisbundát. kötött sapkát viselt, mintha szánkázni készülne. De hidegebb volt, mint bármikor a szánkón. Időről időre felágaskodott, kihajolt a korláton, hogy jobban lássa a földszintet, a kapu alját. Bent a nyárimeleg lakásban Payorné, az anyja, és a nagynénje arról tanácskozott, mit tegyenek Danival. Ha behívják, toporzékol, Drasztikus eszközöket nem használhattak, sebesült gyerek. Később, fél kilenc tájban, a három nő együttes erővel behúzta-vonszolta Danit a lakásba. Lefektették. Sírt, aztán elaludt, bíztak benne, hogy nyugalom lesz. A kisfiú álmában többször felsikoltott. Payorné észszerű és higgadt asszony volt, de a sikolyok kilódították az egyensúlyából. A hajába túrt és a hangja apró darabokra tört: — Én tehetek róla; Csak én. Az őrültségemmel. Hogy hazugság nélkül akartam felnevelni! „Apu hol van?” „Máshová költözött, szívem”. Miért nem mondtam, hogy vidékre helyezték?! Miért nem mondtam, akár azt, hogy meghalt?! — Lehetetlen. Ha Pali mindig telefonál. Ma is telefonált ... — mormolta Payorné anyja — ma mit hazudott? — Hogy tegnap Somos Judit beteg volt. De ma biztosan eljön. A gyerek kitépte a kezemből a kagylót. Neki külön megígérte. — Ne említsd a nevét — szólt rá a nagynénje — nem bírom a nevét hallani. r- Hallgatom én eleget] Ez szándékos Palinál. Nehogy reménykedjem. Hogy újra és újra éreztesse: mi- velünk végzett, Somos Judithoz joga van már. Ezt ugyan elhallgatja, de én tudom; Somos Judit nem engdi hozzánk. Judit, mint valami pusztító, falánk, fekete szörny ereszkedett közéjük. A nagynéni összerázkódott. Ezért nem szabad névvel megidézni. — Mindent megértek — nyögte a fiatalasszony —, kellhet más, frissebb, érdekesebb... aki új, az persze érdekesebb... mindent értek, csak azt az egyetlenegyet nem; miért éppen a leggonoszabbakhoz pártolnak a férfiak?' És őket el se hagyják. Mivel ezt az egyet nem értette, semmit de semmit se értett. Anyja és nagynénje nem tudott segíteni rajta. A gyerek ismét slkongott álmában. Különben; csend volt. Sötét káoszban és hallgatagon ültek. Payorné nézte az anyját, nagynéniét. Hozzájuk is rendes ő. Mindenkihez. Nem is egyenrangú. Sem az élettel, sem a Judit-féle nőkkel. Nem gonosz. Kicsinek, kevésnek érezte magát. * Comos Juditék házában, a hajdani viceházmester ^ odújában egy loncsos öreg mama lakott. Szerdán, a síkos járdán lábát törte, a kórházban begipszelték, azután hazaszállították. Egy-egy asszony szaladt a szomszédjához; mi lesz a nénivel elhagyatott- ságában, se kosztja, se ápolása... a szomszéd futott a következő szomszédhoz, s rémüldözött: a néninek se kosztja, se ápolása ... Judit látta, hogy tovább adják a felelősséget, a másikhoz dobják, mint valami súlyos labdát, amely lehúzza a vállat, s amelytől szabadulni kell. Töprengett, mit tegyen, oly feszélyező a szamaritánus-szerep, méginkább a hálálkodás ... Csütörtökön kora reggel iroda előtt bement a rendelőintézetbe. Harcolt a néniért, míg megígérték, hogy naponta küldenek ápolónőt. Délben kifizette az öregasszony egyhavi ebédjét, s meghagyta a vendéglőben: ne árulják el, ki küldi. Délután szenet rendelt neki, tíz mázsát, körülbelül a tél végéig... Bőkezű borravalót adott a szenesembernek, hogy fűtsön is be mindjárt. A néni előbb csak feküdt a hidegben, éhesen és szeretett volna meghalni. De tudta, hogy az sem könnyű, noha már nyolcvan is elmúlt. Mi mást tehetett: imádkozott. Addig imádkozott, míg egyszer csak ebédet hoztak, jobbat, mint amilyenhez hozzászokott. Később szenet hoztak és befűtöttek, meleg lett, akár a bálban. Másnap reggel eljött az ápolónő, kitakarított és forró teát vitt az ágyához. A néni agyában lerakódott a mész. a szeme meg hályogos... így hát csodában hitt. Hálálkodott az istennek, hogy ezt még megadta neki. Ezt a belső fényt. A nyugalom sugárzását, hogy nem érheti baj többé. Gyakran biztosította a Teremtőt, viszonzásul ajándékaiért; nem volt még ilyen boldog soha. Legalább is nem emlékszik. Néha, józanabb óráiban, eszébe jutott, hogy talán ember küldte mindezt. Nem is sejtette, ki lehetett. Csak imádkozott, hogy áldja meg az isten, ezerszer. Somos Judit névtelen neve kitágította és íelfényesítette az egykori viceházmester szűk odúját. 1/ övetkező hétfőn elkezdődött a hajrá. Év végén mindig felhalmozódott a munka az irodában. Tavaly egy hétig túlóráztak Kocsisnéval, de akkor tizenegyig, éjfélig is. Kocsisné három gyereke azon a héten elanyátlanodott. Megesett, hogy vacsora nélkül feküdtek le, az apjukkal együtt. Idén Judit magára vállalta a túlórákat. Erről nem szólt Payoroak. Esténként hazatelefonált: váratlanul befutott egy sürgős feladat. És képzeld, ma megint. Később majd hívj vissza drága, légy szíves, hogy legalább a hangod halljam. A régóta esedékes szereléseket és javításokat megcsináltatta, délutánra hívta a szerelőt, meg az asztalost, Payor foglalkozott velük. Végül a cserépkályhát is átrakatta. Payor topogott a kályhások mellett a hidegben és a piszokban, több délután, késő estig. Judit nem győzte dicsérni áldozatosságát. — a telefonban és éjfél után. Azt mondta; ilyen férfi nincs még egy, most szerette meg igazán. * B ékén aludt végre a __________ h árom gyerek, né-1 József Attila: Thomas Mann üdvözlése Mint egyetmek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig, még kérlel, hogy „Ne menj el, mesélj’’ — (így nem szökik rá hirtelen az éj) s míg kis szíve nagyot szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kíván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: így kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. , Párnás szavadon át nem üt a zaj — mesélj arról, mi a szép, mi a baj, ' emelvén szívünk a gyásztól a vágyig. ! Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, fő-e új méreg, mely közénk hatol — meddig lesz hely, hol fölolvashatol? ... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők — szabadok, kedvesek s mind ember, mert ez egyre kevesebb ... Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt i fehérek közt egy európait. * Augusztus 12-én van Thomas Mann, a nagy német humanista és antifasiszta író halálának 15. évfordulója. Thomas Mann többször járt hazánkban; utoljára 1937. januárjában tartott felolvasást a Magyar Színházban. Ez alkalomra írta József Attila a fenti verset, melynek elszavalását, mint ismeretes, megtiltotta számára a Horthy-fasiszta rendőrség. hány percre Kocsisné is megpihenhetett. — az ember bizalmatlanná válik... —- szólt hal- kan-lassan a férjéhez — aztán meg iszonyúan szegyeik magát. Én ezt már nem is hittem volna senkiről ... Somos Judit ott robotol egyedül... a tetejébe: egyedül barátságtalan, sivár is ... Egy-két telefon, de azon kívül jóformán fel sem néz reggeltől... Ma megkérdeztem tőle, tulajdonképpen miért vállalta el? Rám nevetett: „Imádom a srácaidat! és ahogyan csinálja ... Nem hogy viszonzást nem vár, ma a táskámba dugta azt a nagy tábla csokit. „Mi az, hogy nem viszed el? Nem a tiéd, a srácoké!” Mondd, te érted ezt? Ekkora önzetlenséget idegen gyerekekért. Valahogy átformálja a kialakult képet az emberekről... Igen ... átformálja Somos Judit, Királyhegyi Pál: Relativitás Stewardess. Megrázóan csinos. Huszonhárom éves. Minden épeszű nyelven beszél, ő mesélte ezt a történetet. így: — Akkor repültem először. Egyetlen gyerek vagyok, és egyetlen anyám reggeltől estig aggódik értem. Lebeszélt a pályáról, de én egyáltalán nem félek a repüléstől, mint ahogy nem félek sem a gyalogjárástól, sem a taxitól. Mégis lámpalázam volt az első repülés előtt; szeretni fognak-e az utasok, a kollégák és egyáltalában, jól fogom-e ellátni munkámat? Anyuka, aki Pesterzsébeten lakik, ki- kisért a Ferihegyi repülőtérre, ezer tanácsot adott, négyszer kezdett sírásba, félt, hogy lezuhanok, félt, hogy a levegőben maradok, félt, hogy a súlytalanság állapotába kerülök, mire a gép megérkezik Moszkvába. Ezerszer elbúcsúztunk, a mama lengette a zsebkendőjét a gép után, aztán már nem láttam se mamát, se zsebkendőt. A hatalmas gép úgy repült, ahogy elvártuk tőle, az utasokkal nem volt semmi baj, nyugodtan, higgadtan dolgoztam, mintha ott születtem volna a repülőgépen. Kettőt néztem, már meg is érkeztünk; két óra a menetidő Pesttől Moszkváig. Amikor kikötöttünk, a lélegzetem is elállt a nagyszerű látványtól. Moszkva, a mérhetetlen város, a rengeteg utas, a soknyelvű hangszóró. A nagy élmény lenyűgözött, de aztán hirtelen eszembe jutott a mama. Meg a zsebkendő. Én itt vagyok Moszkvában, a mama meg talán most kezd igazán aggódni értem. Gondoltam, megnyugtatom, beszaladtam a legközelebbi telefonhoz, és felhívtam pesti lakásunkat. A telefon lelkesen csengetett, de senki nem vette fel a kagylót. Hirtelen az órámra néztem, és megdöbbentem. Hát persze, a mama ilyenkor még nem lehet otthon. Amíg elindul vele az autóbusz vissza a Vörösmarty térre, amíg onngn továbbmegy a tizenötössel a Boráros térig, amíg ott vár a csatlakozásra, aztán az erzsébeti busz, aztán még a gyaloglás ... Sebaj. Mire visszatérek Pestre, bizto- san hazaérkezik.
