Petőfi Népe, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-23 / 197. szám
Kürti András: ■ 941 nyárutóján történi S. úr, a főnököm, aznap Budára küldött ki, valami virágnevű utcába, hogy ideiglenes világítást szereljek egy telken, ahol B. hadbíró ezredes villáját építik. Hét hatméteres faoszlopot alkalmi fuvarral már kiszállíttatott, úgy helyezzem el őket, hogy az egész telekre jusson fény, az éjjeliőr meg a kutyája ne féljenek a sötétben. Mint valami málhásló, úgy érkeztem a tett színhelyére. Szerszámos táska, vas falikarok, mászóvasak, karabineres mászóöv, porcelán hangszigetelők, a kezes-lábasomba csavarva búrák, égők. Lógott a nyelvem, mire kiértem. Az építkezésen álltak a főfalak, a tető is be volt eserepezve, bent a közfalakat húzták fel a kőművesek, kívül a műkövesek dolgoztak. Illetve éppen szünetelt a munka, ebédidő lévén. Lerakom csomagjaimat a pallér bódéja mellé, kifújom magam egy kicsit, aztán benyitok, köszönök. Csomagoló papírral letakart kecskelábú asztala mögött ül a pallér. Sovány, fekete, tüskésszemű mokány férfi, előtte alumínium lábos, abból kanalaz. A köszönésemre biccent, eszik tovább. Bemutatkozom, elmondom, hogy mi járatban volnék, továbbá közlöm, hogy a főnököm, S. úr üdvözli a főpallér urat és azt üzeni: legyen szíves, adjon mellém néhány embert segítségül a gödörásáshoz és az oszlopállításhoz. Szótlanul hallgat meg, majd anélkül, hogy megszakítaná komótos étkezését, tájékoztat, hogy viszont <5 mit üzen a főnökömnek. Egy kanál leves, egy becsületsértés! Mikor végez a levessel és az üzenettel, diplomatikusan megjegyzem, hogy neki is, ebben az irodában, elkelne némi világítás. Komoly műszaki rajzokat, kimutatásokat kell itt tanulmányoznia, csodálom, hogy eddig még nem intézkedett valami ideiglenes világítás felől. Nálam most véletlenül akad facér foglalat, égő, kapcsoló, vezeték, miegymás, ha gyorsan végezhetnék az udvaron, szívesen felszerelném. A pallér eltolja ma elől a lábost, feláll, nyújtózkodik, aztán a bódé sarkába int Néhány rozsdás csákány. sáros lapát hever ottan. Azokból vihetek, használjam egészséggel, de embert az istennek se vesz le munkáról, az ezredes úr tízszer is inspiciál naponta, neki fejét veszi, ha nem parancs szerint dolgoztat mindenkit. Szomorúan választok csákányt, ásót. lapátot, kicipelem őket a bódéból. Egy téglarakás mögött átöltözöm, szemrevételezem a terepet, kezdek a gödörásáshoz. Méter mélynek kell lennie legalább, hogy jól fogja a föld az oszlopot, ki ne dőljön, amikor felkapaszkodom rá. Reménykedően pislogok a pallérra, hátha megesik a szíve rajtam, engedélyez egy kis hosszabbítást. Mi történt ezzel az emberrel? Valósággal vigyázzban áll, mereven néz el a vállam fellett Hátra fordulok. A kkora katonatiszt áll mögöttem, mint egy medve. Magas is, széles is, az arca pirospozsgás a szeme kék, a haja, ami kilátszik a sapka alól, őszes. Biztosan ez a gazda, B. hadbíró ezredes űr, akinek a villa készül! Engem pillantásra sem méltat, a pallért szólítja meg, olyan a hangja, mint a trombitaharsogás. — Ezt az oszlopot a maga parancsára állították ide? — Alázatosan jelentem, nem! — Hát akkor ki rendelkezett így? — A villanyszerelő. Az ezredes úr lassan körülsétálja az oszlopot, megrugdossa, hogy szilárdan áll-e, felnéz a falikarra, hogy hová veti majd a fényt, eltávolodik vagy három méterre, a cipője orrával keresztet rajzol a földre, dobbant — Ide áthelyezni! — mondja a pallérnak, ami kész hülyeség, mert árnyékban marad majd az út. — A másikat hátul jobbra, azzal a betongyűrűvel egyma- gassaghan állítsák fel. Adasson ki még szerszámot. És még egy ember kell! Egyszerre ássa két ember a két új gödröt. A másik kettő a rossz gödröt betemeti, szállítja és felállítja az oszlopokat. Világos? A villanyszerelő csak a drótokkal és a lámpákkal foglalkozik, másba nem szól bele! Értjük? — Igenis — feleli a pallér, és amikor az ezredes már a villa felé menetel, szól a nyúlszájúnak, hogy hozzon ki szerszámokat és odaint még egy segítőt. Nekem az ezredes látogatása úgy jött. mint égi csoda, egyszeriben nagyságos úr lettem, aki csak a drótokkal és a lámpákkal foglalkozik. Dehogy akarok én másba beleszólni, így nincs rajtam semmi felelősség. Szépen halad a munka, közben összemelegedünk a nyúlszájúval, elmesél néhány apróságot az itteni életről. B. hadbíró úr mindig lopva, váratlanul érkezik, rajta akarja kapni a népet, hogy későn kezdenek, vagy korábban teszik le a lantot. Hajtja a népet, beleszól a szakiparosok dolgába, mindent jobban tud, magam is tapasztalhattam az előbb. Akihez beszél, az álljon vi- gyázba. A múlt héten az egyik műköves, akit az ezredes úr gorombán összeszidott, odavágta elébe a szerszámot, morgott valami cifrát és hazament. Három nap múlva szuronyos őr kíséretében, bakamundérban, fűzőtlen bakancsban jelent meg, az őr reggel elővezeti, este bekíséri a laktanya fogdájába. A ház túlsó oldalán dolgozik most, a verandát lapozza be, az most tilos terület, nem szabad odamenni, nem szabad szólni hozzá, ő sem beszélhet senkivel. Az ezredes úr először behívatta katonának, aztán rögtön le is csukatta valami kicsinált okkal és elintézte, hogy csak azért is itt kelljen neki melózni, bér nélkül. Először azt hittem, hogy a nyúlszájú ugrat, de amikor a második oszlop tetején matatok, látom fentről, hogy tényleg szuronyos őr ül a veranda korlátján, cigarettázik, egy másik katona pedig térdelve műkőlapokkal burkolja be a veranda beton aljazatát. É ■“s még mást is látok! Látom a hadbíró ezredes urat, amint a bokrok közül lopakszák előre, mint egy indián, odaér a házhoz, elbújik egy kiszögelés mögé, onnan lesi, hogy mi történik a verandán. K ínlódom, alig haladok. A talaj kemény és köves, én pedig nem vagyok különösebben jártas a csákányozás tudományában, izzadok cefetül. A legfőbb baj az, hogy hit és meggyőződés nélkül dolgozom. El sem tudom képzelni ugyanis, hogy mi történik, ha mégis elkészül ez az átkozott gödör? Felállítani az oszlopot egymagám aligha tudom. És még ha sikerülne is?! Ki tartja, amíg kövekkel kiékelem, a földet visszalapátolom és erősen ledöngölöm? A fene egye meg S. urat az optimizmusával, hogy majd kapok én itt segítséget! Azt a sok karú hindu istent, legközelebb azt küldje ki szólóban ilyen munkára. ne engem! Meg is mondom neki, csak a segédvizsgán legyek túl! —. Kismester — rikolt valaki gúnyosan a villa felől —, ne a torkát szorongassa annak a csákánynak, mert még meg találja fujtani szegényt! Odanézek, három félmeztelen csurmó ül az egyik ablaknyílásban, lógatja a lábát és azzal szórakozik, hogy rajtam röhög. Pedig röhöghetnének egymáson is! A középen ülőnek úgy elállnak a fülei, hogy vitorlázhatna velük a Balatonon. A másik nyúlszájú és girhes, mint egy kóbor kutya, a harmadiknak ócska ko- csögkalap van a fején. , Nem elegyedem vitába velük, van nekem bajom elég, ne »essenek csak, ha ebben lelik kedvüket. Azért mindenesetre kicsit lejjebb csúsztatom a jobb tenyeremet a nyélen, így tényleg könnyebb lendíteni a csákányt. Másrészt viszont megnehezül a célzás, össze-vissza csapkodok, ha ebből mama gödör lesz megeszem annak a majomnak a köcsögkalapját. Léptek közelednek, a három legény ott áll mellettem. — Húzódjon odébb, kismester! — mondja a nyúlszájú. -■ Még kárt tesz magában! Kiveszi a csákányt a kezemből, belevágja a földbe, megköpködi a markát, int a cimboráinak, azok már mennek is az egyik oszlopért, vállra kapják, hozzák, ledobják A nyúlszájú csákányoz, ás, lapátol. Nem néztem volna ki ennyi erőt és hozzáértést ebből a keszeg legényből. Akkurátusán, szemre lassan dolgozik, mégis, mire én felerősítem az oszlopra a falikart és a harangokat, már kész is a gödör! Hó-rukk, már áll is benne az oszlop! Sajnos, közben kiballag bódéjából a pallér, ácskapoccsal ráver a síndarabra, ami madzagon lóg a bódé faláról, vége az ebédidőnek! önkéntes segítőim is szedelőzködnek, menniük kell. Mi lesz a második gödörrel, a második oszloppal! A térdelő katona vakolókanállal masszát vesz ki a vödörből, leteregeti, felvesz egy kőlapot, a helyére teszi, a spakli nyelével megütögeti, eligazítja, nyúl a következő után. Ha már négyet-ötöt lefektetettt, kész a sor. végigcsúsztatja rajtuk a vízszintmérő fát, kezdi az új sort — Állj! — kiált hirtelen az ezredes úr és előlép. A szuronyos őr gyorsan eldobja a cigarettáját lecsúszik a korlátról, tiszteleg, a térdelő katona is nehézkesen felemelkedik, kihúzza magát az arcát most sem látom, háttal van felém. Az ezredes úr felsiet a verandára, leguggol, fogja a vízszintmérőt, ő is csúsztatja ide-oda a beágyazott kőlapokon. Kiegyenesedik, szembefordul a műkövessel, az ő arcát látom, szinte lila a dühtől. — Vasra veretem, csirkefogó! — bömböli. — Szabotáló gazember! Felszedni! Az összes lapokat felszedni! Lerakni újra! Tisztességesen! Addig csinálja, amíg kész nincs! Ha reggelig tart, akkor is! Még ha bele- feketedik, akkor is! A katona lassan visszatérdel, a még puha masszából a vakolókanállal rendre emeli ki, rakja oldalt a kőlapokat, ömlik a fejére a szitok-átok. A nagy zenebonára oda szivárognak az emberek, előkerül a pallér is, az ezredes úr most őt veszi elő. — Maga minek van itt?! Azért, hogy szemet huny1 Vámos Zoltán; Attrakció, jón a kártevő munka felett?! Nézze, mff csinál ez a bitang! Nézze csak meg a vízszintmérővel. A pallér is letérdel a katona mellé, tologatja ő is a „műszert”, aztán feláll, halkan, de elszántan mondja: — A Jani jól csinálta, ezredes úr! Ügy ahogy kell! Ha engem állítottak volna ide én sem csináltam volna másképp! Az ezredes úr levegő után kapkod. — Micsoda?! Megőrült maga?! Elment magának az esze?! Én tanítsam meg, hogy ha a légbuborék az üvegcsőben nem a két rovátka között fekszik, akkor nincs vízszint?! Lejt az egész veranda! — Igenis, lejt. Kicsit lejteni kell neki. Az udvar felé. Másként megállna rajta a víz, ha esik az eső. Átáztatná a víz a főfalat is. Így meg leosurog, alázatosan jelentem. Néma csend. Az ezredes úr is hallgat, hátrább tolja a sapkáját, körülnéz, hirtelen rárivall a bámészkodókra: — Mit tátják itt a szájukat? Mindenki a helyére! Aztán a térdeplő rab műkövesre kiált, aki csak bontja, bontja a kész munkát. — Abbahagyni! Visszarakni! A nép szétszéled, az ezredes úr is távozik, az őr tiszteleg, a műköves kezdi visszahelyezni a kiemelt lapokat... Én is végeztem, lekászálódok az oszlopról, leülök a földre, hogy lecsatoljam a mászóvasakat, a nyúlszájú odakucorodik mellém. N a kismester, ehhez mit szól!? Én mondom, elveszítjük mi ezt a háborút, ha még tíz ilyen okostóni van a hadseregben, mint a mi ezredes urunk! Ügy látszik, volt! Antalfy István: Hogyan mondjam? (Édesanyám halálára) Más nap ez, mindennél másabb. Esőben lebegő szivárvány, nem lehetek ma társad. Nem alszom már, — a halál felébresztett. Őh, hányszor nézted ablakodból, hogy fáznak a keresztek, miként rázza a szél a fákat, a fák megmaradt koronáját..: és most a fekete domb mélyén visszhang nélkül, ki tudna onnan visszatérni fehérszín-orgonákkal? í.. Amit mondanék, hogyan mondjam? Nincs jelentésük a szavaknak. Visszhang nélkül, aki engem sirattál, most én siratlak.:; Andrássy Lajos: Valakinek, ki úgysem érti Ki forradalmár: sosem szeleburdi. Hebehurgyán a Törvényt élni sem, oktatni sem lehet, ily „mondolat” csak csapdos, s nem nézi kiben üt sebet, nem egyszer, józan fontolás helyett gazdába csap ... Lehet, ficánkolása, szemnek impozáns látvány, s fülnek is hatásos, a lélek bizony nem rezdül gyökérig tőle — mint bumeráng viszont lehet halálos.’ Varga Mihály: Rabságból — rabságba Kezdetben félelmetes volt a létezésem. Az, hogy hozott és vitt a lábam, s a kezem tárgyakért nyúlt, szemem beitta mind a látványt, s tapinthattam tárgyakat. Én féltem attól, ami van, és ami nem volt, annak hiánya űzött: keressem őket vaksötétben. Rettegtem zajtól, némaságtól, s ha megállni kényszerültem, döbbenet ragadta torkomat. Kezdetben a dolgoknak szerves része voltam, belőlük kíváncsian kilestem — elémtárultak furcsaságok — aztán, hogy vagdostam kötelékem, látva, tudva egyre jobban, hogy azonosulni Mindenekkel a rámtapadó dolgok rabjaként lehetetlen, egyszerre szállni, szállni kezdtem hogy ámulva, félve, lelkesedve — rabja legyek kitáruló Tereknek.
