Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-07 / 132. szám
Paizs Cva: Tavaszvárás. Búzás Andor: Korán hazamentem Korán hazamentem. Az öregek aludtak még, hajnali etetésre vártak, topogtak a csikók. A szél sem támadt föl napkelte előtt, meglengeti majd szemük felé a bóbiskoló Holdat. Álmában püffedt még a vés szolgáló kemence, meleg gőzök ringatták és mélyeket lélegeztek piszkában az apró parazsak. Merev mankóin ingott a kert: fakó biklájú fonnyadt őszirózsák lekönyörgik maholnap a dért. Az öregek békéje szunnyadt itt mindegyik sarokban: elkelne már azt mondják, elkelne már egy fiatal! Hiányoztál. Anyám rég megvetette az ágyat s tudtam, némán elfordulva fogadnak majd a székek, a tárgyak szemrehányása fogad: magunkra hagytál) j Látod, roskad a ház s az apád is: izmainkat eloldoztad a gyorslábú jövőtől! T etszik nekem a titkárságon az új berendezés a kacsalábon forgó karosszékekkel, süpped alattam a habszivacs bélés, elfogadnám, de hová tegyem, amíg ágybérlő vagyok a nénikémnél... A régi székeket már nagyon untam, ha soká kellett várnom az öregre, mindenem elzsibbadt. Ebben most kényelmesen elnyújtózom. Doktor Bodnár majdnem átesett a lábamon az előbb, és még ő kért bocsánatot, hiába, a jómodorában rendíthetetlen, pedig vagy hatodszor húzza a csíkot az öreg ajtajától a saját szobájáig, meg vissza. Ezen a reggelen különben mindenki kapkod, a nagyhangú fejek, meg a kimázolt asszonyságok, egyébként csupa osztályvezető, meg főosztályvezető, cikáznak, mint a golyó az asztali focijátékban. De ha jól sejtem, ezért kapják a nagy dohányt. Egyszer egy évben őket is megtáncoltatja a revizor. Nem tudomDeSSewffy Lászlót sajnálni őket, a revizor elmegy, de a Fradi megint kikapott, és már az isten se csinál bajnokot belőle. Különben sem erőszak az osztályvezetőség. A múlb> kor maga az öreg szólt nekem, hogy ez meg az, nehéz ugyan pilótát kapni helyettem, de kellene egy előadó a munkásellátásra, és ő rám gondolt. Aztán szólt már a Doktor Bodnár is, hogy nekem megvan az érettségim, ha menetközben elvégeznék egy-két tanfolyamot, meglátnám... De én nem akarom meglátni. Igaz, hogy ez még messze van az osztályvezetőségtől, de kell a nyavalyának, én mindig nyugodtan alszom, engem nem tói le senki, sőt! A főnökség kávéját iszom, ma is előbb én kaptam, csak azután az öreg, meg a revizor, mert forrón szeretem, a Zsuzsa még a forintot se fogadta el érte, ma a reprezentációsból iszunk. Ámbár lehet, hogy volt ebben valami hamuka. Az előbb rámesett a Barányiné, a Zsuzsa barátnője, hogy édes Sanyikám így, meg édes Sanyikám úgy, ugorj am már el a könyvesboltba egy pár csomaggal. Dehogy ugróm, az öreg minden percben megnyomhatja a gombot, ha pedig indulni kell, nincs kecmec, mikor olyan sürgős utunk van. Igaz, hogy azóta háromszor is megjárhattam volna a könyveseket, a Barányiné csomagjaival, de ha egyszer nem, hát nem. 1^1 áskor megtenném, nem én vagyok az öreg maj- ■ ■ résnak a fia, észre se venné senki, hogy eltüntetem, de ma olyan nap van, hogy csak a főnök jó nálam. Akármelyik pillanatban bevághat a bomba. Itt is van már. Doktor Bodnár hetedszer cikázott át a titkárságon, és a nyomában az öreg is megjelent. — Sanyikám, maradjon csak, ne keljen fel, sajnos, még nem indulunk. Csak azt mondja meg gyorsan, hogy visszaérhetnénk-e még este hétre? — Attól függ ... — Az Operához. Jegyem van ma estére. Szegény főnök, itt cidrizik előttem azért a nyamvadt operáért. Ezért van hát úgy kiöltözve? Én nem bánom, legyen meg az öröme, rajtam igazán nem múlik. — ... attól függ ... — Tudom, tudom. De a revizor elvtársat nem lehet sürgetni. Legalább három óra dolgunk lesz lent, meg az ebéd, meg ez meg az... — Sok egy kicsit... — Ha nem megy, akkor telefonálok a feleségemnek. Az utolsó t (Fábry Zoltán otthonában) HŰVÖS, koranyári délelőtt. Kassa és Stósz között kanyarog az út a hegyek, éledő erdők, apró falvak között. Amolyan se tavasz, se nyár. Meghatódva érkezünk a híres Fábry-házhoz, a százéves, sajátos hangulatú épülethez. — Jásznaja Poljána — mondja Szekér Bandi, egyik útitársam. — Igen — mondom elrévedezve — Tolsztojhoz is éppen így zarándokoltak annak idején a világ minden tájáról. Megálltunk a stószi ház előtt (most múzeum lesz) és féltünk belépni: hátha zavarjuk munkájában a nagy öreget, a „szent öreget", a „stószi remetét", a nemzedékek példaképét. Beteg? Nem beteg? Jól van? Dolgozik? Tele vagyunk visszafojtott izgalommal, kíváncsisággal. — Jó, hogy jöttök — mondja kedvesen, s felénk jön apró lépteivel: — Él-e még a Forrás? — Hát csinálgatjuk — mondjuk boldogan, hogy így számon tartja lapunkat. — "Jó dolog ez a vidéki irodalom. A folyóiratok. Az Alföld. A Tiszatáj. Meg a többi. Leültet bennünket, s konyakkal kínál. — Én nem fogyasztom, igyatok! KÖNYV, könyv mindenütt. Körben a falak melletti polcokon, az asztalokon, az asztalok alatt a székeken, az ágyak mellett és az ágyakon: könyvek, folyóiratok. Magyarországi, romániai, csehszlovákiai magyar írók dedikált művei. Szobrok, festmények, emlékek. Mutatja a 70. születésnapjára kapott magas kormánykitüntetéseket. A csehszlovák és a magyar kormány egyaránt kitüntette. — Dolgozik még? — kérdezzük. — Ez a betegség — sajnos, — ez beleszól. De azért még megy a munka. Belenézhetünk a kéziratba, amin éppen dolgozik, ilyeneket olvasunk benne: „A költészet őrszerep. Amit véd, amit óv, amiért kiáll és kiált: az az ember." — Jön-e sok látogató? — kérdezi Madarász László, küldöttségünk harmadik tagja. — Jönnek. — És nem zavarnak a munkában? — Nincs az a munka, ami felérne az emberi kapcsolatokkal. Jó érzés, ha jön valaki. — És a levelezés? — kérdezem. — Nézzük csak — mutatja — ebben a hónapban is... ÉS SZÁMOLJA, mennyit írt, kiknek írt. Mert ő ezt is nyilvántartja. Közben jön egy cigánygyerek, gyógyszer kellene neki. És nicsak: kacsák gágognak az ablak alatt. — Ide szoktak — mondja az író. És kiszól az ablakon a kacsáknak: — Menjetek! Majd estefelé! Ma már kaptatok enni! Ady Endre szobra, Németh László, Veres Péter fényképe a polcon, meg másoké. — Hívtak Magyarországra sokszor — mondja elgondolkozva —, de nem mentem. Később az életéről mesél. Elmondja, miképpen „ragadt le” Stószon, ebben a se magyar, s szlovák, se német, se cigány faluban, itt a hallgatag hegyek között. — Különben Kovács Győző ezt mind beleírta a könyvébe, amit rólam írt. — Már nyomdában van — mondom, örül neki, hogy ezt tudjuk. Látjuk, hogy fáradt. — Nem pihenne le? Szabadkozik. — Bírom még. Majd szólok, ha nem bírom. És hozzáteszi: — Beszéljetek még. mi van nálatok? Szép város Kecskemét? És fejlődik? Milyen ott az élet? örülünk, hogy mesélhetünk neki. Ö megígéri: ad nekünk írást. Majd elküldi. (El is küldte, halála előtt nem sokkal.) Látjuk rajta: elhatalmasodik a fáradtsága. BÜCSŰZNI kezdünk. A ház előtt ismét gágognak a kacsák. Az aprócska híd szelíden hallgat. A hegyek mintha leborulnának a ház elé. Rosszat sejtünk: hátha nem látjuk őt többé? Varga Mihály — Ha tíz percen belül indulhatnánk. — Húsz perc? — Ha semmi sem jön közbe. Megpróbáljuk ... Tízet mondtam, ő húszat, de tudjuk mindket^n, hogy fél óra is lesz a végén. Csak több ne legyen, vagyis mindig elintézhetném a Barányiné dolgát. De mi vagyok én, elég nekem egy napra egy jócselekedet. Mert hátha mégis tíz perc? És az opera pontosan kezdődik, az öreg nekem előbbrevaló, mint a Barányiné, meg a könyvei. Bár inkább a revizornak lenne operabérlete, akkor idejében indulnánk. Így meg nekem kell ebben a nyálkás időben kimesterkednem, hogy a k*»;- ke is jóllakjék, az öregnek is meglegyen az öröme. És ha én akarnék az Operába menni? Itt kezd cikis lenni a dolog. Mert ha én szeretném a klasszikus zenét — még szerencse, hogy nem szeretem —, akkor azért nem *1 fi biztos, hogy időre a helyszínen lennék. Megtehetném, hogy az öreg se legyen ott, és cidrizik is tőlem, de ez valahogy más. El kell ismerni, hogy az öregnek mégis csak drágább az ideje, ha mindent hozzászámítunk, testvérek között is hatszor annyit kap egy órára, mint én. De mikor én a sofőrülésen beverem a szundit, vagy újságot olvasok, nem biztos, hogy ő hatszor annyit teljesít. Láttam már a jegyzettömbjét telefirkálva paprikajancsival, halacskákkal, meg füstölgő tajtékpipákkal. Az értekezlet befejeztével meg rohanunk a tegnapi nap után, az öreg majdnem kiugrik mellőlem, mintha gyalog előbb odaérne, mint én a Volgával. Ezért is szed orvosságot minden fejes, rosszul osztják be az idejüket eltaktikázzák őszinteség helyett, aztán idegesek. Mondaná meg a revizornak, ne nekem, ha az Operába akar menni... Úgyis egész úton pusmogni fognak, nem lesz, akihez egy szót is szóljak, még azt se hallom, mit beszélnek, pedig máskor legalább eldumcsizunk az öreggel. Most persze szigorúan bizalmas, meg hivatali titok, meg ez meg az. Na hiszen, mintha lehallgató, meg magnetofon lapulna a farzsebemben, hogy ellopjam az évszázad nagy találmányát. Mi lehet olyan nagy titok? Talán az egyik telepvezető több prémiumot vett fel? Azért rohanunk ma négyszáz kilométert? Ilyenek a mi hadititkaink. Most aztán adhatom a gázt, a húsz percből előbb huszonöt lett, aztán harminc. Elég rohadt az út ma délelőtt, és olyan bizonytalan az egész, mintha még esni akarna. Az öreg összeteheti a két mancsát, ha visszaérünk a kezdésre. Ezt a Trabcsit le kéne előznöm, mit billegsz te hülye, húzódj már jobbra, a mazsola fejedet, nem látod, hogy jövök, na most meg piros a lámpa. Ezen a vonalon végig piros hullám van, ahány keresztezés, mind éppen pirosra áll, csak tudnám, hogy minek is van akkor, és hogy is csinálják. Na mindegy, pár perc múlva kinn vagyunk a sűrűjéből. \/égre! Leelőztem az egész bandát, lehet hajtani ” egy kicsit, csak átjussunk a híd alatt. Most éppen nincs dugó a sarkon, rohadt egy hely az is, egy kék busz cammog szembe az aluljáró felé, meg egy öreglány totyog a zebra irányába, de nem fogja elérni, erre néz, látja, hogy jövök, gyorsan átslisszolok előtte... Durr. Mi volt ez a csattanás, ez az ütés, az öregasszony, fékcsikorgás, az agyamban nyikorgó fék, kivágódunk oldalra, a lendülettől a kocsi visszafordult, orral a zebrának, mit csinálhattam? Én semmit, az öregasszony ott áll még a járdaszigeten, hát akkor mi volt az az ütődés? Ott a zebránál egy alak fekszik arcon.:; A karja előre, a kalapja messzire gurult, én nem, nem én, hogy került oda? én nem is láttam, csak a busz lehetett, nem én, vagy ő a busz mögül, a csattanás, jaj istenem, ki látta, én nem... A revizor. Az öreg. Az öreg ül, mint a kőszent, a fejét fogja, a revizor kiugrott, elszalad? Nem, odafut a férfihez, a vállához nyúl, hogy tud odamenni, én nem, egy halott a zebrán, én ütöttem el? Mozdulatlan. Nem moccan. Arca a karján. Oda kell mennem. Elszaladok. Eltűnök. Jönnek az emberek, már egy csomó áll a járdán, nézik, középen a férfit, a zebránál. Autók mindkét irányból. Már csak az elgurult kalapot látom. Oda kell mennem. Ki kell szállnom. Mennyi idő telt el? Száz év. Egy perc. Ki kell szállnom. A revizor odaszaladt. Látta? A mi halottunk. Az én halottam. Az én lábam ez? Mintha nem lenne. Az öreg ül. O a főnök. Neki kellene intézkedni. Főnök. A lábamon állok, kiszálltam, oda kell mennem. A lábam. Nincs benne erő, jaj, a térdem remeg, nem tart, ösz- szecsuklom. A főnök. Az öreg. Csak ül. Mi van ott a zebrán? Oda kell mennem. Egy halott. Már nem látom. Autók. Emberek. De mégis látom. Mindig látni fogom. A fejét a karján. A kalapját. Szürke kalap. A nyílása fölfelé. Oda kell mennem. Elszaladok. Messze. Messzire. Soha nem jövök ide. Csak soha ne jöttem volna ide. El akarok menni. Nem visz a lábam. Mennyi ember. Egy perc alatt. Az öreg csak ül. Szóljon már. A revizor? Nem látom. ö a revizor, őrzi a halottat. Oda kell mennem. Az Öreg nem mozdul. Nem szól. Nincs ott. Nincs itt. Miért nincs itt? Ne hagyjon itt. Ne hagyjon magamra. Ö a főnök, nem hagyhat benne. Nem hagyhat a halottal. Mennyi ember. A z öreg nem szól. Nem néz rám. Félek.
