Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-02 / 127. szám
1 oldal 1970. június 2, kedd Áz Értől az Óceánig II. Múlt és jelen Odesszában Hetvennégy óra alatt 1600 f oly amkilométerny i utat hagyott maga mögött a Volga, amikor kikötött Izmailban. Itt léptünk először szovjet földre, s baráti fogadtatás után átszálltunk az Oszetia tengerjáró hajóra, amely tíz óra alatt tette meg a 350 kilométeres utat Odesszáig. A hős városról nehéz nagy szavak nélkül, egyszerűen, meghatódottság nélkül írni. Hiszen a kikötőben —, ahol most Ganz-da- ruerdő fürdik a fényben — dolgozott egykor rakodó- munkásként Maxim Gorkij és álmodott a századforduló előtt egy igazságosabb rendről, amikor ...” a városban, a tengeren, az égen csendes, derült lesz minden” ... Odessza falai között vendégeskedett — s közben a Holt lelkek című művén dolgozott itt — Gogol, talált otthonra a száműzetés éveiben a lengyel költő, forradalmár, Adam Mickiewicz, itt alakult meg 1875-ben az első orosz munkásszövetség és a III. pártkongresszuson e várost képviselte Lenin ... Minderre — mint annyi másra — nemcsak utcák, terek, szobrok, s szeretettel őrzött dokumentumok emlékeztetnek. — Emlékeznek az emberek is ... A forradalmi hagyományokra éppúgy, mint a honvédő háború megpróbáltatásaira, azokra a napokra, amikor Odesszában jegyre mérték a vizet, amikor sok más értékkel együtt csaknem teljes egészében elpusztult a híres kikötő is... A kikötő geteg lakás, A háború előtt Odesszában 2 millió négyzetméter alapterületű lakás volt. most 6 millió négyzetméter. A 810 ezer lakosú városnak csak egyik új lakónegyede 150 ezer embernek ad otthont, s ha már a számok bűvöletébe estem, hadd jegyezzem még fel: húsz mozi, ötven klub, tizennégy egyetem és felsőfokú intézet működik és 80 ezernél több diák él itt. Közöttük harminc magyar egyetemista, akik a hűtő- gépgyártásban, tengeri hajózásban és még számos tudományágban szereznek magasfokú ismereteket... (Folytatjuk.) Eszik Éva — Tóth Sándor A magyar turisták is lerótták tiszteletüket a pártközpont előtt álló Lenin-szobor előtt. Idegenvezetőnk még a tengerparton mesélte el: A kikötő a háború után, négy év alatt újjáépült, mégpedig úgy, hogy az egész szovjet földön nagyságban csak a leningrádi előzi meg, ennek ellenére áruforgalma annál is nagyobb, s egyszerre ötven hajót tud fogadni. Mi épült még a béke évtizedeiben? A régitől 30 kilométernyire egy újabb kikötő, s többek között renEletünk a számok nyelvén Hárommillió vendégünk volt Lakásépítésben megelőztük a szomszédot Az utóbbi negyedszázad eredményeit, fejlődését tükrözi a közelmúltban megjelent jubiláris Statisztikai zsebkönyv. Teljes egészében ismertetni a benne foglaltakat, erőnket meghaladó feladat lenne. Ezért csupán néhány jellemző összehasonlításra kerülhet sor. Kezdjük talán a nemzeti jövedelemmel. Az 1950. évi nemzeti jövedelem indexét száznak véve, a múlt évben az a mutatószám elérte a 289-et. Míg az 1930—38. közötti időszak átlagában 23 ezer lakás épült, addig tavaly már csaknem 62 ezer. 1937- ben 383 ezer külföldi járt hazánkban, 1969-ben viszont ez a szám meghaladta a 3 milliót. Rádióelőfizetőt 1938-ban 419 ezret tartottak nyilván. Számuk ma jóval meghaladja a 2 és félmilliót. Az 1958. évi 16 ezer tv-tulaj- donoshoz napjainkra több mint másfélmillió csatlakozott. A népesség az évkönyvben a karácsonyfához hasonlít. A legnagyob létszámú korosztály — mindkét nemet tekintve — a 13—14 éveseké, vagyis tréfás túlzással azt állíthatnánk: tinédzser-ország lettünk... A háborúval magyarázható bizonyára az 50 év körüli korosztályok alacsony létszáma, amelyhez hasonló csak a 70 éven felülieknél tapasztalható. A házasságkötések száma az 1938. évi 74 ezerről, a több mint három évtized A tájmúzeumban Odessza hőseivel személyesen is találkoztunk, beszélgettünk. V vHü Vr-'r'i során kishíján 98 ezerre emelkedett. A válások száma viszont, ugyanezen idő alatt, hatezerről 21 ezerre „ugrott”. Érdekes vizsgálni a népmozgalmi arányokat, országonként. Eszerint míg nálunk 1968-ban ezer lakosra 15,1, addig Romániában 26,7, az NDK-ban 14,3 élveszületés jutott. Az élelmiszeripari adatokból kitűnik, hogy nyershústermelésünk az 1950. évi 96 ezerből a múlt évben 312 ezer tonnára emelkedett. Kolbászból ugyanezen évek viszonylatában a hétszeresét, vajból csaknem a háromszorosát, sajtból pedig a tízszeresét termeltük. A búzatermesztésben — 25,2 mázsás hektáronkénti átlaggal — nagyjából a középhelyet foglaljuk el. A listavezető az NSZK (42,3 mázsa), míg Spanyolország átlaga 13,9 mázsa. Az 1960. évi 53 ezerrel szemben 1968-ban az üdülőférőhelyek száma meghaladta a 71 ezret. Természetszerűleg a legnagyobb a fejlődés a Balatonnál (31 ezer—43 ezer). Ugyanezen idő alatt az üdülővendégek száma több mint 200 ezerrel nőtt. Ami az egészségügy fejlődését illeti, kétszerannyi- nál is több az orvos (1969- ben 22 700), mint volt 1938- ban. Az 1938. évi, 10 ezer lakosra jutó 14 tbc-s halálesettel szemben a tavalyi arány 2,1. S ami mindennél többet mond: a bölcsődék száma ez idő alatt 37- ről 1032-re emelkedett! Végül, ami megyénket közelebbről is érinti: 1969- ben Bács-Kiskun megyében ezer lakosra 9,6 házasság- kötés, 14,6 élveszületés és 12 haláleset jutott. Az egy év alatt felépült lakások számát tekintve pedig — a fővárost nem számítva — 3752 lakással közvetlenül az 5746 lakásos Pest megye mögött állunk. Nemcsak kenyérrel... A tengerparton, az ismeretlen matróz emlékművénél a forradalmárok tiszteletére mindennap díszörségre sorakoznak fel a diákok. V Patyomkin-lépcső mellett már épül az új személy- felvonó. Mi nem sajnáltuk, hogy még nem készült el, naponta hatszor is megjártuk a történelmi lépcsőket. NEMCSAK kenyérrel él az ember — szoktuk mondani, amikor a szellemiek jelentőségét hangsúlyozzuk. De ezúttal maradjunk a fizikai táplálékok körén belül, s a közmondás így is érvényes, ha a megyének arra a 30 körüli kisközségére gondolunk, ahol a tej- és húsellátás a teljes megoldatlanság állapotában leledzik. Nem intézhetjük el könnyed legyintéssel az ügyet, miszerint nem túl nagy népességről, a megye lakosságának csak töredékéről van szó. A szóban- forgó helyzet ugyanis csak kiélezett formája a megye nagyobb helységeiben tapasztalható „részleges ellátatlanságnak”. És ilyen szempontból már nem is csak megyei, de országos gondról beszélhetünk. Ahhoz, hogy a termelés, az értékesítés és a forgalmazás útját végig kövessem — a technológia, az árrendszer, a közgazdasági érdekeltség régióiban egyaránt —, nem rendelkezem az adatok apparátusával. De ezúttal úgyis csak a meztelen jelenség a lényeg: a kisközségekbe nem jut el sem a hús, sem a tej- Méghozzá kétféle megokolásból: egyrészt kis mennyiségek szállítgatása, úgyszólván naponként, nem gazdaságos, másrészt az apró falusi települések lakossága amúgyis paraszti foglalkozású, azaz — önellátó. MINDKÉT megokold« sántít. Korántsem biztos ugyanis, hogy alapvető népélelmezési cikkek alárendelése a gazdaságossági számításnak minden esetben szerencsés. És a kisközségek tartalmi fogalma sem párhuzamos azzal, hogy ott csak kizárólag, vagy túlnyomórészt paraszti foglalkozásúak élnek. Az újabbkori falusi átrétegződés statisztikája kellően bizonyíthatja, hogy egyre jelentősebb arányt képvisel a városba járó munkások, alkalmazottak száma. A gyakorlat jelenleg is az — és nyilvánvalóan nem áldásos —, hogy ezek a városban szerzik be a húst és a tejet. sokszor bizony a kenyeret is. Nem egy esetben a városi lakosság ellátásának rovására. De még mindig szerencsésebbek azoknál, akik nemcsak laknak a községben, hanem ott is dolgoznak — és nem a mező- gazdaságban. Egy kiló húsért vagy két liter tejért nem szaladgálhatnak a városba. Vagy ha mégis megteszik, annak hátrányait nem szükséges külön részletezni. Marad tehát részükre is — már ami a húshoz való jutást illeti — az önellátás. Ha ösz- szefér tevékenységével, ha nem — falusi pedagógus, orvos, tanácsi alkalmazott, kisiparos — csirkét keltet és nevel, és disznót hizlal. MESSZIRE vezetne, ha hozzáfognánk elemezgetni e jelenségnek a személyiségre, a helyi társadalmi környezetre, a kulturális „mikroklímára” gyakorolt káros hatását. De mostanában, amikor a falusi közélet elsekélyesedését bíráljuk és joggal, ezt a körülményt sem hagyhatjuk számításon kívül. Holott a megoldás kézenfekvő — volna. E községek termelőszövetkezetei — nem számítva a nagyon kevés kivételt — rendelkeznek nagyüzemi hizlaldával, s tehenészettel is. Az a kevés friss hús és tej, amely a helyi ellátását megoldottá tenné, az állami értékesítésben nem szerepelne jelentős volumenként. S kikapcsolódna az odaszállí- tás gondja is. Sajnos, az ilyen kezdeményezés szervezési okok miatt fut zátonyra. Nincs, aki csinálja. _______________ É S HA ARRA gondolunk, hogy ma már a legeldugottabb falusi boltokban is „felvonul” a bor- és szeszipari termékek egész arzenálja, akkor különösképpen furcsálhatjuk, hogy a százszorta fontosabb cikkek forgalmazásának nincs gazdája. Mert nemcsak itallal él az ember — még akkor sem, ha kisközségben lakik. H. D.
