Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-21 / 144. szám
Szívesen újrajátszanám Jánoky Sándorról — Nagyon rossz riportalany vagyok — hangzik el Jánoky Sándor nyilatkozatának első mondata, majd dédelgető és egyszersmind reménytelen igyekezettel rendszerezni próbálja a tengernyi dísztáviratot, levelet, képeslapot, amelyek még áprilisban zúdultak rá, Érdemes Művész címmel való kitüntetése alkalmából. Vége a színházi évadnak, itt az ideje a gratulációk rendszerezésének, s talán lehet időt szakítani a riporterrel való beszélgetésre is. Illetve nem is olyan egyszerű, hiszen máris kezdődik a kecskeméti színészek hagyományos ráadása, a bajai nyári utószezon, ez pedig szerepfrissítő memorizálások, újabb próbák kötelezettségét hozza magával. — Mikor is beszélgessünk .,komolyan”? — Sietve lapozzuk több héttel előre tele- jegyzett naptárainkat, és csak annyiban tudunk megegyezni, hogy egyik időpont se jó. Szerencsére a művésznek minden naptárjegyzete eszébe villant egy-egy több évtizedes vagy vadonatúj élményt, tanulságot, majd rögtön „dramatizálja” és el is játssza őket, úgyhogy a végén semmi más dolgom nem marad, mint időrendbe fűzni ezeket az apró jeleneteket — Miért éppen időrendbe? — Jánoky Sándor négyévtizedes színpadi pályája során annyi minden változott már és visszaváltozott — játékstílus, korszellem, közönség stb. —, hogy csak az idő következetes előrehaladása lehet irányjelző. Színpad vagy kicsapás — Trencsénben születtem. i. dehogyis hatvan, alig több, mint ötvenkilenc évvel ezelőtt Szüleim, Szolnokról költöztek a Felvidékre, de alig szívhattam ott levegőt, máris Szegedre telepedtünk át ahol elsős reálgimnazista koromban Thália istenasszony elküldte hozzám követét, a színházi szabó képében. Gyerekstatisztát keresett, és nyomban engem fedezett föl — sokadmagammal együtt. Előbb a Süt a Nap című Zilahy-darabban, majd a Nótás kapitányban terelgettek a színpadon, Rivaldafény, majd minden estére új ruha... Mondanom sem kell, hogy roppant imponált a dolog. Anyám is pártolta „művészetemet”, mert a napi 50 filléres fellépti díj tekintélyes hányadát alkotta családi jövedelmünknek. Az egyik előadáson iskolaigazgatóm is vörösre tapsolta tenyerét, másnap pedig még vörösebb ábrázattal közölte velem, hogy következő színházi szereplésem azonnali kicsapást von maga után. Ha eszembe jutott volna akkor a színészmesterség titkain tűnődni, ez az eset korán megtaníthatott volna rá, hogy jobb elrejtőzni az egyéniségnek a szerep mögé. Így azonban az igazgatói figyelmeztetés csaknem tízéves szünetet vezetett be alig elkezdett színi pályámon. (Elbeszélése friss, gördülékeny, árnyalt arcjáték, rebbenő kézmozdulatok hitelesítik folytoson öniróniába hajló humorát. Egyszer akadoznak csak mondatai: édesanyjáról jóval később tudta meg, hogy ő maga is színpadra vágyott leánykorában, tehát álmai megvalósulását láthatta fiában.) / Vándorlás tánccipőben — Hivatásos színésszé válásommal kapcsolatban illene legalább futólag elmélkednem az elhivatottságról. De az a baj, hogy az éhség jut helyette eszembe, meg a munkanélküliség korszakának céltalan csavargásai. Egy volt osztálytársam ajánlotta, hogy jelentkezzek statisztának: „Nekik is korog a gyomruk, de legalább dolgoznak közben.” Fontosán így lett. Ügyeskedtem a kulisszák körű1 ' hamarosan segédszínésszé avanzsáltam. karköteV igei. Innen már csak egy ugrás volt a beugrás. Siogumber atyát bízták rám a Szent Johannában: Bemard Shaw szerzői utasítása szerint ez a fanatikus pap 50 év körűig vastag nyakú, én pedig — pályakép helyett vékonydongájú legényke voltam, még innen a húszon. A dráma cselekménye szerint Stogumber megőrül, én pedig végérvényesen színész lettem. Elkezdődtek vándoréveim. Pápától Nagyváradig, Kassától Pécsig rázód- tam mindenkori társulatoipmal, vagy csak szólóban, vonaton, alkalmi fuvarral, ahogy lehetett. Minden város, minden falu ismerősömmé vált. ahol csak egyszer is éreztem színpaddeszkát a talpam alatt. Első állandó szerepköröm szerint táncoskomikus voltam. Állandó? Mit beszélek? A szerződésnélküliség vagabund korszaka volt ez. Mindent meg kellett csinálni, és micsoda iramban, ha színpadhoz, gázsihoz akartam jutni. Egyszer délutántól éjfélig három főszerepet játszottam el. Először a Macskazene című komédiáét, aztán Nyíró Jézusfaragó embere következett, végül pedig egy operett lazításként, a Rád bízom magam. Csak utólag tűnik zsúfoltnak, akkor meg sem éreztem. Hajtott a kényszer, vonzott a játék, sodort a fiatalság lendülete... (Suttogóra váltja a hangját. A világért sem akar — úgymond — recepteket ajánlani a nyugtalan pályakezdőknek, de ha tanulni akarnak, ma sincs jobb módszer, mint ha járják az országot, nem nézik megvetéssel a nyúlfarknyi szerepeket sem. Akiből pedig hiányzik a hajlékonyság, a helyzetfelismerés, az ne restell- je felhúzni a táncoskomikus könnyű cipőit. És a maga példáit szemérmesen kikerülve Csortos, Rátkay, Páger ifjúságát idézi.) Színpadi közérzet — Vidéki színész voltam, tehát mindig, Kecskemétnek azonban különleges szerepe volt már eleinte is. Itt kaptam először egész szezonra szóló szerződést, 1929. szeptember 1-én tartottuk az évadnyitó előadást. Attól kezdve vissza-visszatértem, 1937-ben, például — akármilyen hihetetlenül hangzik — bonvivánként. Kecskeméten egy csodálatos lakócimborával hozott össze a véletlen. Nyulassy Nyúl Lajosnak nevezte magát, hivatásának pedig a festőművészetet tartotta. Elpusztíthatatlan kedélyű tréfamester, széllel bélelt kókler volt. Ügyesen odacsapódott a társulathoz, ha utaztunk valahová, dagadó keblű hölgyekkel telefestett, rikító képeivel végigházalta a városokat, ahol játszottunk. Sokszor csak az ő mókái segítettek át az úti fáradalmakon, az átmeneti csalódásokon. Merthogy voltak azok is, hiába tagadnám. Néha megfordult a fejemben, hogy ravaszabb taktikával könnyen lehorgonyozhatnék valamelyik pesti színháznál, de gyorsan el is felejtettem. Mindig csak az adott feladat érdekelt, nem ajánlkoztam soha egyetlen társulatnak sem. csak akkor mentem, ha hívtak. Így csupán annak alapján hívhattak, amit a színpadon láttak tőlem, márpedig azt láthatták, hogy inkább a földszintnek és a karzatnak játszom, mintsem a páholynak. A közönséggel való, kizárólag játék közben érezhető kapcsolat éltetett, és éltet ma is. Fegyelmezetten figyelek a rendezőimre, próba közben a díszletmunkások véleményét is megkérdezem, eltűnődök a kritikus megállapításain, de a színpadi közérzetemet tartom a döntő értékmérőnek. (Az értékmérő — több, mint négy évtized igazolja — igaznak és hasznosnak bizonyult. Jánoky Sándor minden elképzelhető típusú jellemet élettel tudott telíteni, nevét az ország minden tájékozott színházi szakembere elismeréssel ejti ki, önmaga számára pedig észrevétlenné, jelentéktelenné vált az a rengeteg hátrány, ami a fővárosi pályatársakkal szemben még ma is osztályrésze a vidéki színésznek.) 21 szezon Kecskeméten — A Kecskeméti Katona József Színháznak 1949 óta vagyok egyfolytában tagja. Huszonegy szezon, csaknem kétszáz szerep, melyiket emeljem ki? Minden évadról pontos kimutatást vezetek, de ki kíváncsi a statisztikára? A szerep meg a színpadon élt, akik látták, azok számára maradt belőle valami öröm, vagy bosszúság, akik meg nem, azok számára szívesen újrajátszanám valamennyit, de már nem lenne ugyanaz. Ebben van a színpad megunhatatlan nagyszerűsége, a megújulás folytonos lehetőségében és a mechanikus ismétlés lehetetlenségében. Sérthetetlennek csak a szöveget tartom. Az egyetlen „hobbym”, hogy negyven éve szóról szóra tudom minden szerepemet. Klasszikus szerepet gyönyörűség tanulni, a ritmus zengése szinte automatikusan vési a memóriámba, a társalgó darab, a vígjáték meg olyan, mint az élőbeszéd, tehát csak a szavak sorrendjét kell megjegyezni. Ma sem fáraszt még a szereptanulás. A játék meg éppen felüdülés. Ha az együttesben nincs viszály, széthúzás, a színészet a legnyugalmasabb hivatás. Hogy egész életem mozgalmassága enyhén szólva megcáfolja ezt? Nyugodt maradtam, mert megszoktam az állandó izgalmat. * Több mint 20 éve csodáltam először Jánoky Sándort, a fiatal, hetyke Naszredin Hodzsa szerepében. Még ma ■s elnevetem magam, ha a Szibériai rapszódia Burmák sofőrére gondolok. Megborzongat Haynau kegyetlen zordsága A kőszívű ember fiaiból. Nem feledhetem Ti- borcának vádló alázatát. A sima modorú demagóg képzetét az ő Menenius Agrippája kelti föl bennem legélénkebben . . Sorolhatnám tovább a fő- és epizód- szerepek seregét, az egyszemélyes vélekedés nem nagyon meggyőző ereiű. Társadalmi rangú elismerést jelent viszont, hogy ő hozott először Kecskemétre Jászai Mari-díjat, és majd két évtizeddel később Érdemes Művész címet is. ö maga azt tartaná a legnagyobb elismerésnek, ha továbbra is megtartaná szeretetében a Bács megyei közönség. De a közönség „hálátlan”, elfelejti a múltat. Jánoky Sándort még sok évig színpadon akarja látni. Sz. J. . Bertolt Brecht: Kantáfa Mikor meghalt Lenin, T Egy katona, őre a holtnak — azt beszélik — Társához így szólt: Hinni sem Akartam. Bementem oaa, ahol Teste pihen s a fülébe ordítottam: „Iljics, Jönnek a kizsákmányolok/” De meg se moccant. Csak most tudom, hogy igazán halott. Ha egy jó ember menni készül, Miképp marasztalhatod? Mondd meg neki, mért van szükség reá. És itt marad. kizsákmányolók, Mi marasztalhatta volna’ Lenint? Így gondolta a katona: Ha meghallja, hogy jönnek Betegen is fölkel, biztosan. Lehet, hogy mankón biceg majd, Lehet, hogy ölben viteti magát, De fölkel és elindul, ! Hogy megvívjon a kizsákmányolókkal. A gyönge nem harcol. Aki erősebb, Harcol talán egy óra hosszat. A még erősebb hosszú évekig küzd. Oe egész életén át küzd a legerősebb, A legerősebb nélkülözhetetlen. Ha az elnyomás fokozódik, Sokan elvesztik bátorságukat, De az ő bátorsága nő, ! Szervezi harcát egy garasnyi i Bérért, egy korty teáért, És az államhatalomért. Faggatja a magántulajdont: „ Te honnan támadsz? S faggatja az eszméket tsz Kinek hasznára vagytok? Hol folytonos a hallgatás, Ott ő szavát felemeli, S hol elnyomás az úr és Végzetről beszélnek, A gyereket ő nevén nevezi. Ha ő az asztalhoz ül, Az elégedetlenség ül az asztalhoz, Es megromlik az étel Es egyszerre oly szűk lesz a szoba, Ahová őt űzik, oda vonul A lázadás, s ahonnan őt elűzik, A Nyugtalanság mégis ott marad. Mikor elment Lenin, Mintha lombjához szólt volna a fa: En elmegyek. (Garai Gábor fordítása) Antalfy István: ADRIA „Itt soha nem esik a hó ha esni kezd, már el is olvad.. .* .,Itt egyforma a tél, a nyár...” — a tegnap, a ma, és a holnap. Itt pihennek az emberek, itt mindig, mindent megcsodálnak, akik messziről idejönnek, oázisára e világnak. Itt a citrom is megterem. Itt a tenger csodásán kéklik. De én tudom; a cédrusok, s a pálmák se nőnek az égig. Opatija, 1970. május 27. Piószeahi Balázs rajza.
