Petőfi Népe, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-10 / 108. szám

..Tanuljunk meg igaz emberré lenni”

Beszélgetés a hetvenhét éves Szabó Pállal

jóba Tibor:

Májusi miniatűrök

VIRAGOS NÉGYSOROS

Bőt megtépázta szívem a tavasz, sebére orgonaillat szivárog.

S nézd csak, kinyíltak kandi-hófehéren kedvenceid, a gyönge gyöngyvirágok.

FILMKOCKA

Szőlősorok közt lányok futnak át, az ég szemükben csodálja magát, csavargó szél csókolja mellüket,

A táj köröttük: szín, illat, tüzek...

TISZAI AKVARELL

Két kismadár a vízparton topog; hiún bámul az arany-zöld tükörbe.

Háttér a füzes, felhő-gomolyok.

... Egy víg hal most — a tükröt összetörte

ESTI SÉTÁN

Karom míg átölel, két egy-test úgy lebeg, mint ha lábunk alatt vattás kis fellegek...

Két árnyékunk viszi az út, a hold ragyog, tűnődve tűnnek el tündöklő csillagok ...

Ladányi Mihály:

És nem keli megálmodni már

És nem kell megálmodni már, haját a szél hogy markolássza, hogy kel blúza fehér kovásza tenyerem melegétől;

s azt se kell megálmodni már, ágyat ha bont, hogy hull le inge.-!-: Egymáshoz szépen odakötve semmit se kell álmodni már,

csak azt, csak azt, hogy egy madár vállunkra száll és elmeséli: hogyan lehet az égben élni, ha a röpítő szél megáll.

Rudnai Gábor:

Magány

Az erkély bordarácsain

átzihál a szél.

A holdba üszkös ág hasít. —

Arcra hiába borulsz a forró láva elől,

reggel élve találnak,

egyedül.

AMIKOR budai házában meglátogatom, enyhe tavaszi szél simogatja a rügyező fákat, az alig kibújt füvet a kertben.

Nem tagadhatom, bent lehangol a látvány: a mindig erős, mindig vidám író betegen ül a felpárnázott fotelben.

Hatalmas dolgozószoba, zsúfolt könyvespolcok, kéziratok, emlékek. A többi között a frissen kapott magas kitüntetés: a Munka Vörös Zászló Érdemrendje.

Halkan, megtört hangon beszél. Hófehér haja lá- gyabbá teszi a mindig kemény, markáns arcot.

— Legnagyobb szomorúságom, hogy nem mozdulhatok sehová.

— November óta nem volt kinn a szobából — mondja Szabó néni, a hűséges hitves, az író országjáró utainak fáradhatatlan kísérője.

Pali bácsi szeme felragyog:

— Pedig most is hívnak mindenfelé, mint azelőtt.

— Sok a látogató?

— Jönnek. Főleg a fiatal írók, költők. De a régi harcostársak is: Veres Péter, Darvas József.

(Sajnos, azóta Veres Péter örökre eltávozott közülünk. Akkor, ott Pali bácsiéknál tudtam meg, hogy nagy beteg.)

Jön a postás.

Szabó néni bontogatja a leveleket. Az egyik éppen Kecskemétről érkezett:

Írója Mészöly Gyula akadémikus, képviselőtársa Pali bácsinak.

— A harmadik ciklusban vagyok Kecel képviselője. Ismerem a megyét, mint a tenyerem. Nemrégen megjelent regényem, a Szépülő szegénység ottani élmények alapján született.

Szabó néni mutatja Pali bácsi könyveit, összesen harmincöt kötete jelent meg. Cikkeiből, riportjaiból tucatnyi könyv kitelne.

A KÜLFÖLDI kiadásokról érdeklődöm.

— Húsznál több könyvem jelent meg kínai, angol, német, orosz, horváth, cseh, bolgár és más nyelveken, Bécstől Amerikáig.

— Mikor jelent meg a legelső írása?

— 1927-ben, a békéscsabai „Körösvidék’’-ben, Írógép Biharugrán címmel.

— Azóta bizony sok év eltelt.

— Gazdag évtizedek voltak. Sok bosszúsággal és örömmel.

— A könyvek, politikai és közélet mellett mi okozta a legtöbb örömet?

— A családom. Négy unokám és egy dédunokám van.

(Az egyik unoka bejön a szobába: Sárika. Indulna iskolába.)

— HA ŐKET nézem és velük az ország fiatalságának erős, szép táborát, elégedett leszek mindannyiszor. Hiszek abban, hogy okosan munkálkodó felnőttek

válnak belőlük.

Ismét Bács megyei emlékekhez tér vissza:

— Mindig szívesen mentem oda. Tóth László, Bo- dócs Gyula és Sántha György jó barátaim voltak. Gyakran aludtam náluk. Sajnos, azóta ketten is meghaltak. Sántha Györgyöt üdvözlöm.

Halkan beszél, alig hallom a hangját. Közelebb tolom a széket, ne szalajtsam el egyetlen szavát sem.

— Ma már nem elég csak a nép sorsáért aggódni, csupán a haza ügyét szolgálni. Egyre inkább az egész emberiségért kell dolgozni, harcolni. És ebben a mi bonyolult korunkban különösen fontos, hogy megtanuljunk igazi emberré lenni. S úgy élni, hogy a felelősségérzet ne apadjon bennünk soha, egyetlen percre sem.

— Mit csinál, mit fog dolgozni, ha felgyógyul?

— Mit csinálnék? Írni fogok. Na és persze megyek az emberek közé. Hiányoznak. Nagyon hiányoznak... Befejezem a két félbemaradt könyvemet. Az egyik regény.

— Nem akarom tovább fárasztani. Csak egyet mondjon még: mi foglalkoztatja mostanában leginkább, legjobb perceiben?

— AMI ÁTZÜGOTT, égett bennem a hosszú betegség alatt, azt próbálom gondolatban megfogalmazni. Az emberi létezés értelme izgat, az ember egyszeri életének lehetőségei, soha nem szűnő problémái. Már látom: csak akkor lehet valaki egy eszme, egy cél igazi munkása, ha önmagában meg tudta vívni a sokféle harcot. Ha az ész, erő, értelem igazi tulajdonává válik. És mindehhez a jelszavak, idézetek kevésnek bizonyulnak. Elsősorban önmagunkból kell merítenünk az erőt.

Varga Mihály

Történelem: meggyőződés, világnézet

Hozzászólás Szabó Miklós cikkéhez

Fokozódó érdeklődéssel olvastam Szabó Miklós történelemtanításunk időszerű kérdéseiről írott cikkét. Mi, történelemtanárok érezzük leginkább a cikkben felvetett gondolatok igazságát. Örülünk — ezt kollégáim nevében is állíthatom —, hogy a történelem, mint az egyik legfontosabb világnézeti tárgy, végre a nagyobb nyilvánosság előtt kerül reflektorfénybe. Magunk között már éppen eleget vitatkoztunk. Elmondtuk egymásnak tapasztalatainkat és kételyeinket. Kerestük az új lehetőségeket, módszereink korszerűsítésének feltételeit. E viták azonban rendszerint megmaradtak a nevelőtestületi szobák falain bélül, és

Orosz István; Eoldfényben

gondjainkról, eredményeinkről (mert eredményeink is vannak!) a szélesebb közvélemény még nemigen értesült.

Ami a történelemtanítás céljait és feladatait illeti, arról nincsen vita közöttünk. Ebben mindannyian egyetértünk. A régi órákon megismert mondás; „História est magistra vitae” — nem frázis számunkra, hiszen valamennyien' szeretjük szaktárgyunkat. Sokkal nehezebb ellenben megvalósítanunk — Szabó Miklós szavaival élve — „mindazt, amit a tantervek, a tankönyvek, s elsősorban a társadalmi igény előír számunkra”.

S ezzel rögtön fel is vetem egyik legfontosabb problémánkat: szinte állandóan „időzavarban” vagyunk. Nem elsősorban a tanítási órán jelentkezik ez a krónikusnak nevezhető időhiány! Bár valljuk be, ott is gyakran előfordul, de ezen még ügyesebb szervezéssel tudunk segíteni. A baj az éves tananyag túlméretezettségével van. Különösen nehéz helyzetben vannak a középiskolák I. és a II. osztályában tanító kollégáink. Ezekben az osztályokban minden óra, sőt minden perc drága.

Tanév elején annak rendje és módja szerint elkészítjük tanmeneteinket. Tantervűnk időbeosztását azonban a legritkább esetben tudjuk betartani. Az amúgy is kevés órából igen sok marad el ilyen — vagy olyan ok miatt. (Akinek pl. heti két történelem- órájából az egyik az idén hétfőre vagy szombatra esett, az most törheti a fejét, hogyan tudja befejezni az anyagot.) A tanév végén versenyt kell futnunk az idővel. Csökken óráink színvonala, s ezzel

együtt tartalmi és nevelési értéke. Kevesebb idő jut az évközi és év végi ismétlésre, a tanulságok levonására, a tanultak összegzésére, a történelmi fogalmak végső kialakítására és a történelmi folyamatoknak fejlődésükben

való alapos elemzésére.

Nem állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a jelenlegi érvényben levő történelemtanterv túlfeszített. Nagy megterhelést ró tanárra, tanulóra egyaránt. Nem biztosítja a nyugodt — félreértés ne essék, nem kényelmes — munka lehetőségét. A tananyag — véleményem szerint — egyedül a III. osztályban végezhető el megfelelő tempóban. Nem is lehet a véletlennek tulajdonítani, hogy az érettségi vizsgákon az e korszakból húzott kérdésekre Kapjuk tanulóinktól a legelfogadhatóbb és a legmeggyőzőbb feleleteket. A III. osztályban tudjuk leginkább megközelíteni azt az „oldottabb, az érzelemhez közelítő” történelemoktatást, melyet Szabó Miklós cikkében általában — és tegyük hozzá: jogosan — hiányol.

Sokkal levegősebb tantervre lenne szükségünk. Ehhez viszont még egyszer felül kellene vizsgálni a tananyagot. Azoknak a részeknek elhagyásával, vagy összehúzásával, melyek kevésbé fontosak a történelem fő fejlődési folyamatának megismeréséhez és megértéséhez, s a tanártól és a diáktól egyaránt távol állanak, még mindig sok értékes órát nyerhetnénk.

Az így felszabaduló időt nagyon jól fel lehetne használni pl. újabb forrás- feldolgozó órák szervezésére. Hiszen a letűnt korok írott emlékeinek megszólaltatása tanulóink számára a felfedezés izgalmával jár, és élményszerűvé teszi a sokszor holt tananyagot, s közben fejleszti értelmüket, történelmi gondolkodásukat. Meg lehetne látogatni egy-egy órán a múzeumot, vagy —■ ahol van — a levéltárakat. Az ilyen látogatásokat módszertani kézikönyveink egyébként is ajánlják, de idáig vajmi kevesen tudtunk élni a lehetőséggel. Végül a felszabaduló időt arra is fel lehetne használni, hogy történelemtanáraink egy-egy hozzájuk közelebb álló témával részletesebben foglalkozhassanak. Ebben az esetben nem kellene pl. máshonnan szinte ellopni az időt, hogy Hunyadi János küzdelmeit és szerepét az európai és a magyar történelemben* és mindenekelőtt emberi nagyságát igazi jelentőségéhez méltóan mutathassuk be. De bátrabban állíthatnánk be egy-egy kísérleti órát is tanmenetünkbe, ha tudnánk, hogy az esetlege^ kudarc még a következő órán minden következmény nélkül korrigálható.

Tisztában vagyok a téma gazdagságával, összetett voltával. Egyetlen szempontot vetettem fel csupán. De úgy érzem; e probléma megoldása nélkül lassabban tudunk előrehaladni. Történelem- oktatásunk hatékonyságával nem lehetünk elégedettek — ezt mindannyian érezzük. A korszerű törté- telemtanításhoz azonban, sok egyéb tényező mellett, mindenekelőtt a nyugodt munkafeltételek szükségesek. Ha ez megvalósul, kevesebb lesz az érettségi vizsgákon a sematikus, bemagolt felelet, s a történelem valóban azzá válik, amivé mindannyian szeretnénk: az élet tanítómesterévé. Gyenes Tibor