Petőfi Népe, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-17 / 114. szám
é Van mit pótolni Az olvasás, az irodalom szeretete egyre inkább jellemző lesz fiatalságunkra. Fiatal olvasóink jelentős része helyesen értékeli az írókat és a műveket. örvendetes, hogy nagyjából helyes értékrend alakul ki bennük. Középiskolások körében végzett felmérések igazolják, hogy legjobb íróink neve nem ismeretlen előttük. Különösen a fiatalabb nemzedékhez közel álló mai magyar költőket ismerik: Simon Istvánt, Ga- rai Gábort, Juhász Ferencet. De az idősebb, immár nagymúltú írók nevét is imerik: Veres Pétert, Németh Lászlót, Szabó Pált és másokat. Elgondolkoztató azonPetőfi Sándor szüleire vonatkozó iratok kerültek a levéltárba HÁROM VASKOS csomó iratot hozott be Tóth Sándor szabadszállási lakos a megyed levéltárba. Az iratok kivétel nélkül Petőfi Sándor atyjára, Pet- rovics Istvánra és Petrovics Istvánnéra vonatkozó adatokat tartalmaztak. Egy részük 150 évnél Öregebb, a többi 130 éves. Elbamult papírok, melyeken a gubacsiéból, sörből és koromból összeállított tintával írt sorok szépen feketéllenek. Adókönyvek, összeírások, adóbefizetési nyilvántartások, örökvallási jegyzőkönyvek, tanácsülési jegyzőkönyv-fogalmazványok, nyilvántartások, szerződések, folyamodványok vannak közöttük. Ezek az iratok mind Szabadszállás, akkor még mezőváros, levéltárából származtak. Hogyan kerültek Tóth Sándorhoz? Tóth Sándor községi hivatalnok volt Szabadszálláson. A községi levéltár anyaga a felszabadulás után egy nyitott színben hevert. Hogy a Petőfi Sándor szüleire vonatkozó iratok el ne pusztuljanak, ebből a bezúzásra váró anyagból Tóth Sándor kiválogatta azokat, melyekben a Petrovics Istvánra vonatkozó iratok voltak. Ezért a munkáért hálás lehet neki Szabadszállás község népe. Tóth Sándornak és mint minden más szűkebb hazáját szerető embernek vágya, hogy községe hírnevét emelje és az ország más részeiben élő emberek figyelmét ráirányítsa. Ebből az anyagból kiállítást szeretett volna csinálni és bemutatni, hogy Petrovics István ugyan érdekelt személy volt Kiskőrösön és Kiskunfélegyházán, de ugyanakkor szabadszállási lakos is volt. Bérelte a város korcsmáját, itt házat vett, földet vásárolt és bérelt 1819—1841 között. A redemptusok közé küzdötte fel magát. „Petrovics István uram” megjelöléssel szerepel a községi iratokban. Itt volt az otthona, itt élt a családja. LESZ IS ebből az anyagból kiállítás, ha nem az sredeti iratokat mutatja is be, hanem az irat hű másolatát, akkor is meglesz azoknak a varázsa. Ha Szabadszálláson Petrovics István minden vagyonát elárverezték a hitelezők követelésének a kieiégíZelk Zoltán: Egyszál ingben Egyszál ingben, mezítelen talppal, a tél göröngyös tócsáin át futott hozzám, s bebukva az ajtón, mellemre zuhant az a leány. Kuporogva megült a fotőjben — nem illett hozzá most semmi fény, nem illett a szép fiatal térdek sose szűnő nyári mosolya. Fölemelte lassúdan a csészét s félúton eltört a mozdulat — úgy bámult a kihűlő teába, mint l^útba hajdan a kis cseléd. Apja voltam? bátyja? szeretője? ryándenképpen rokona, hiszen a rémület vert tanyát szívében, s megőszült egy pillanat alatt. Megnyugodva? Csak letörőit könnyel ment el aztán. Kucsma és kabát. De én láttam, kusza, fehér hajjal mezítelen fut az utón át! tése céljából, ha Petőfi Sándort 1848-ban Szabad- szállás mezőváros nem is választotta meg ország- gyűlési követének, annak ellenére a szabadszállási nép szerette. Petőfi Sándort az akkori uralkodó réteg nem tartotta kívánatos elemnek. Dr. Mezősi Károly kiváló Petőfi-kutató talált olyan adatot, hogy országos viszonylatban utasítást adtak ki, hogy Petőfi Sándort, mint nem kívánatos elemet ne válaszszák meg országgyűlési követnek. Ez volt az oka, hogy a szabadszállási választáson történt visszaélések és a vele szembeni törvénytélen eljárás miatti fellebbezését is vonakodtak elintézni. Petrovics István életének a javakorát élte le Szabadszálláson. Kiskőrös és Kiskunfélegyháza csak időnkénti távollétet jelentett. Ercsiben történt székárrendásságba bukott bele az ottani székálló csalárdsága miatt. MIRŐL IS szólnak a behozott iratok? Az 1825—26. évi adókönyv a 948. tétel alatt 6,5 forint adót ír elő, melyet be is fizetett Petrovics István- 1826—27-ben már 15 forint 30 krajcárt írt elő, melyet befizetett. Az adó a következő évben ugyanannyi volt. 1830—31-ben már 79 forint 39 krajcár. A váró* adósságait nyilvántartó könyvben 1833-ban Petrovics Istvánná asszony részére a kávé- és egyéb fogyasztás miatti hitel feljegyzése szerepel. 1838—39-ben Petro- vicsnak, mint korcsmabérlőnek a közszolgálatokat nyilvántartó kimutatás szerint 2 hámos lovát kellett robotba hajtani, ha arra szükség volt. A következőkben a város összeírásában 8 j ármos ökre és két hámos lova szerepel. A város örökvallásd jegyzőkönyvében 1835-ben, a 153-as tétel alatt be van írva, hogy Varga Imrétől ingatlant vett 205 vóltóförintért. 1836. szeptember 3-án kezdődő útlevelek jegyzőkönyv vében Petrovics Budára, Pestre, Aradra, Szegedre, Fehérvárra, Pozsonyba és Bécsbe utazott, hova útlevelet is kérni kellett. Ütlevél nélkül útra nem mehetett senki sem kocsival, sem gyalog. AZ EMLÍTETTEKEN kívül még szerződések és különféle nyilvántartások találhatók a beszállított iratok között. Nagy jelenőségű ezeknek az iratoknak a levé- tárba való elhelyezése, mert a község iratsorozatai hiányosak voltak. A levéltárban a kutatóknak is a rendelkezésére állanak, Dr, Balanyi Béla ban, hogy a környező szocialista államok területén élő magyar írók neve egyáltalán nem ismerős számukra. (Sajnos, a felnőtt olvasók előtt is alig.) Gondolok itt elsősorban a hazánk földrajzilag legközelebb eső Jugoszláviára, közelebbről a Vajdaság magyar íróira. Herceg János (aki legutóbb Baján vett részt irodalmi esten), nagy tekintélyű prózaíró és kritikus, Fehér Ferenc a népszerű költő, Ács Károly költő, műfordító, a Híd című folyóirat szerkesztője, Majtényi Mihály regényíró, Csépe Imre ismert novella- és regényíró, Csuka Zoltán műfordító, a jugoszláv irodalom leghatásosabb magyarországi népszerűsítője, Bori Imre kritikus és esszéíró (akinek Radnótiról, Kassákról stb. jelentek meg tanulmányai), mind olyan szorgalmasan munkálkodó irodalmárok, akikre érdemes odafigyelni. De megérdemli ezt Szirmai Károly, Urbán János, Tolnai Ottó és Gál László is. Major Nándorról, a különleges műveltségű esztétáról és tehetséges regényíróról külön kell szólni. Vereség és Dél című kötetei méltán keltettek nagy figyelmet. Nem örülhetünk bizony annak sem, hogy a nemrég meghalt Sinkó Ervin műveit alig ismerik. (Az ifjú olvasók meg éppenséggel sehogy.) Nekünk pedig elsősorban fel kellene figyelnünk az egykori tizenkilences kecskeméti városparancsnok műveire. (Öröm hallani, hogy egy kecskeméti kutató, Heltai Nándor behatóan foglalkozik életművével !) A felsoroltak közül csupán egyetlen olyan név van, akinek (elsősorban persze szakmai irodalmi körökben) már'valóságos tábora van szűkebb hazánkban. Fehér Ferencre gondolok, aki gyakran jár Kecskemétre, számtalan barátja, híve él itt, s ő maga is rendszeresen vendégül lát Újvidéken itteni írókat és más értelmiségieket. Gyümölcsöző, hasznos kapcsolat ez. Jó hír, hogy ezt akarja folytatni és kibővíteni a jövőben a Katona József és a Tóth Kálmán Társaság. Hasonló a helyzet a Romániában élő magyar írókkal. Alig ismerjük őket. Pedig Franyó Zoltán műfordító, Bartalis János, Kiss Jenő, Horváth Imre, Szabédi László igazán megérdemelnék a figyelmet. Talán az egy Szemlér Ferenc neve ismerős, de a fiatalok előtC az sem. Érdemes lenne pedig többet foglalkozni az erdélyi magyar írók műveivel, Már eddig is jó néhány nagyon jelentős íróval gazdagította az a táj irodalmunkat. Gondoljunk Dsida Jenőre, Gaál Gáborra, Ápriliy Lajosra, Reményik Sándorra, Kós Károlyra, Kuncz Aladárra, Karácsonyi Benőre, Nagy Istvánra, Asztalos Istvánra, Salamon Ernőre! A csehszlovákiai magyar irodalom is sok tehetséget mutatott fel. Elég említeni Győry Dezsőt, Morvay Gyulát, For- báth Imrét És jelenleg is ott él a „stószi remete”, az európai színvonalú nagy gondolkodó, a kitűnő, harcos publicista, az antifasiszta író: Fábry Zoltán, akiről oly sokat hallani, olvasni mostanában. Életét, műveit egyaránt meg kell ismertetnünk olvasóinkkal. Csodálatosan gazdag, harcos élete, embersége, páratlan jelleme például szolgálhat ifjúságunknak! A könyveket, melyek a környező országokban magyar nyelven megjelennek, ma már Magyarországon is meg lehet vásárolni, ki lehet kölcsönözni a könyvtárakból. A könyveken kívül azonban az ottani folyóiratok megrendelése is segít pótolni ilyen irányú mulasztásainkat. A jugoszláviai „Híd”, a romániai „Utunk” és a „Korunk”, a pozsonyi Új Szó, az újvidéki Magyar Szó gazdag irodalmi anyaggal szolgál. Az említett országokban élő magyar irodalmárok — többször meggyőződtünk róla — nagy szeretettel, érdeklődéssel és kritikus szemmel figyelik hazai irodalmunkat. Tegyünk így mi is az ő írásaikkal. Van mit pótolni. Annál is inkább, mert munkásságuk szerves része a magyar nyelvű irodalomnak. Varga Mihály lOttlik Géza: Minden megvan OTTLIK Géza Iskola a határon című regénye az 1959-es első magyar kiadás óta megjelent több nyelven, így például franciául is. A párizsi Le Monde így irt Ottlik regényéről: „Jelképes értékű a cím... határok választják el az országokat, a nemzedékeket, az emberi helyzeteket ...az egyéni életeket is. Erről szól, röviden, ez a komor, szép regény — s a háttérben tet- tenérjük a sötét és fenyegető jelenlétét egy társadalomnak, amely mindig ugrásra kész, hogy összezúzza és agyonmángorolja a neki kiszolgáltatott egyéneket." Az Iskola a határon, a Horthy-korszakban játszódó, ma már szinte klasszikus értékű regény egy határmenti katonaiskola embert és egyéniséget roppantó parancsuralmi rendszerét mutatja be. MOST ELBESZÉLÉSEIT gyűjtötte össze a végtelenül míves módon alkotó, müveit sokáig csiszoló, ritkán megszólaló író. Az elbeszélések jelentős része régebben keletkezett: 1938 és 1946 között, míg a címadó írás 1968-ban. Ottlik elbeszéléseiben részben újra találkozunk a híres regényből ismert, vagy azokhoz hasonló figurákkal. Így például „A Drugeth-legenda” című novellájának személyes indítékú kerettörténete veszi körül a tulajdonképpeni főtémát: miként fonódott legenda Drugeth Balázs alezredes-tanár köré, hogyan akart a tudós katonatiszt egy — állítólag — utcalányt elvenni feleségül. Az „Apagyi” című elbeszélése is a katonaiskola élményköréből merít: hogyan verték félig agyon az elsőévesek különös, sőt különc társukat. Az író analitikusan, de nem túlrészletezve mutatja be emberi sorsait. Nem rajzolja túl, nem húz újabb és újabb vonást a korábbi mellé, ökonomikus alkotó. Csak a legfontosabb érdekli. Az érzelmi vonatkozást az olvasóra bízza. Hideg kijelentő mondatai a tényközlésre szorítkoznak: „Apagyit nem verték agyon az elsőévesek; csak nekimentek, és a nagy handabandában megsebezték, talán véletlenül a saját bicskájával.” Ottlik úgy ■vallott írói munkájáról, hogy a nyelvvel való küzdelmét említette legelőször, mondván, az író a „hallgatás és a szó határzónáján tartózkodik, aí senkiföldjén”. Megtanulta azt, hogy a nyelv kényelmes sínpárjairól letérjen a nehezebb út kedvéért. Érdekességképpen említhetjük meg, hogy a „Fényűző élet” című elbeszélése kecskeméti szálakból épül: „Ezerkilenszáztizenegy nyarán a kecskeméti földrengés összedűtötte a Sánta-Kovács-féle házat a Nagy Csongrádi utcában...” EGY UTAZÁSI élményből kiinduló elbeszélése, „A hegy lelke” hidegebb mint Kosztolányi, szorosabbra fogott, mint Márai hasonló tematikájú novellái. A magas hegyi kisvárossal való ismerkedés nem a játékos ötletek zenei futamaira épül, hanem a férfihős újabb és újabb önvizsgálatát teszi lehetővé. (Belema- gyarázásnak tűnne az, ha ebben a szigorú írói rendezőelvben Fejér Lipát matematikus-tanítványát, a későbbi írót próbáljuk felfedezni.) ILLÉS ENDRE örley Istvánról írt esszéjében szól Ottlikról is, kit így jellemez: „fuldoklik az emlékeitől. Mintha keszonban élt volna, sokszorosan nagyobb légnyomásban, szívdobogva, mérgektől részegen, levegöt- lenül.” Szekér Endre