Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

emlékeznek # Negyvenötösök emlékeznek # Negyvenötösök emlékeznek

ló szél ez, fiaim

— Évfordulós cikket akar írni az elvtárs? Hát én az ilyesmire nem vagyok alkalmas, mert eleve ellene vagyok az alkalmi emlékezéseknek, mert az az igazság, hogy sohasem hittem az ünnepnapok fontosságában, legalábbis nem annyira mint mások. Ügy gondolom, itt is érvényes az igazság, egy pont — nem határoz meg semmit. Ahhoz több kell, legalább egy szakasz. Mint ahogy az sem ér semmit, ha az ember kivág egy szónoklatot, vagy a mellét döngetve hő- börög néha, természetesen jól megválasztott helyeken ... Hogy ír ide, meg oda, levelez, pecséteket gyűjt, nyugdíjért folyamodik, majd a papírjait lobogtatja, az mind semmit sem ér. A lényeg az, hogy szép volt az egész ..,

(A szeremlei faluszélen, az utolsó házban lakó Takács Ferenc, két világháború veteránja, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége által adományozott Vörös Csillag Érdemrend tulajdonosa, 1944-es párttag, a községi alapszervezet első titkára, hajlotthátú törékeny öregember, halkan, megfontoltan beszél, Jóról, rosszról, az utolsó „szakasz”-ról, arról a 25 évről, amely az ő életének, harcainak alig több mint egynegyede. Arról a negyedszázadról, amikor már nem kellett puskával harcolni, mert „az ellenség nem a másik oldalon volt”.)

— Nagyon nehéz volt az első időszak, sok rongyember is közénk furako- dott. Én voltam itt a községi titkár, kijárt hozzánk gyakran ellenőrizni egy „elvtárs”. Egyszercsak kiadta az utasítást, reggelre minden párttag készítsen két példányban géppel írott önéletrajzot. Mindezt nyáron, amikor már hajnali négy órakor kezdtük az aratást. írógép se nagyon volt a faluban, mondom neki, hogy ezt nem lehet megcsinálni, ö meg azt mondta: magasabb helyről jött, mint én. Hát akkor az asztalra vágtam és lemondtam a titkárságról. Nem tudtam megérteni, hogyan lehet nálunk meghallgatás nélkül, hatalmi szóval dirigálni. Én nem ezt láttam a Szovjetunióban a partizánok között, akikkel Kolcsak ellen harcoltunk. Csakhogy mást is tanultam akkor tőlük fontosabbat. A sérelmeken nem szabad rágódni, hanem le kell rázni, mint kutya a vizet. Sokan és sokszor megbántottak azóta is, de nem számít.

Voltak ötvenes évek is, vastaps negyedórákon -át, meg beszolgáltatás. Azt is kibírtuk, tudtuk, hogy mindennek rendbe kell jönnie. Hogy a jó földekbe nem gyapot kell, hogy nem az a lényeg, ki mekkorát kiált és mekkora képeket rak a falra, hanem az, hogy ne veszítse el az őszinte hitet. Az is igaz, sokaknak éppen a taps meg a képek jelentették a hitet. Persze, ezt csak elmondani könnyű... Nem tudom megérti-e az elvtárs, de akkor az volt a legnagyobb baj, hogy egymással se nagyon mertünk beszélni. Pedig az nagyon lényeges dolog.

Szerettem volna bajtársakat, sorstársakat keresni

— Most már . rendben mennek a dolgok, nem feledkeztek meg rólam, az ünnepségekre is meghívnak. Rendes nyugdíjat kapok, a Kádár elvtárs minden évben ír levelet, ha el akarok utazni valahová, segít a pártbizottság. De beszélni nem tudok mindig. Pedig szeretnem néha elmondani, hogy erről, vagy arról én mit tartok. Nem hiszem, hogy az öregebbekre, akik nem jártak egyetemekre, „csupán” a párt születésétől kezdve végigélték a harcot, ne lenne szükség, hogy az ő tapasztalataik semmit sem érnek. Nekünk, kommunistáknak — öregebbeknek, fiataloknak — több időt kellene együtt töltenünk. Ügy mint akkor, amikor még fegyverrel harcoltunk. Nem mondom, hogy most minden jó, de ha kérdik, nyugodt szívvel állítom: ilyesféle világért harcoltunk. Ha

Fénykép a borítékból

„A sérelmeken nem szabad rágódni”

később is, elmentem a partizánokhoz, de azt mondták én nem való vagyok oda, mert nem voltam partizán. A nevem sincs rajta semmilyen névsoron. Ez 1957-ben volt, ez volt az utolsó seb. Nagyon régen kaptam, több mint 13 éve.

(Takács Ferencet — nem utolsósorban a Tomszk körzetében kifejtett partizántevékenységéért, a Szovjetunió Elnöki Tanácsa magas kitüntetésben részesítette.)

jobban csinálják — most már puska nélkül —, jobb is lehet...

(Miközben kikísér, mentegetőzik, „nem a legszebbet mondtam el, de ezeket tartottam a legfontosabbnak”.)

Friss tavaszi szél fúj a Duna felöl, akadálytalanul rohan a faluszéli házig. „Jó szél ez fiaim, ha hideg is, csípős is, de tavaszt hoz. A szelet mindig szerettem, az változtatni tudta az időt.”) Baranyi Pál

J^orró nyári ppp •**- vasárnap délelőtt 1945. jú- > . lius elején. A la- |l|i josmizsei piacté- : ren nagy tömeg hallgatta Safran-' 1 kó Emánuelt, a Magyar Kommu- ' í nisla Párt Duna—

Tisza közi bízott- Ságénak titkárát, fpfi Amikor befejezte V beszédét a mellette álló fiatalember kérte, hogy ő is felszólalhasson.

—• Nem lesz még korai? — mosolyodott el Safrankó elvtáns.

— Csak tegnap érkeztél hozzánk, jóformán még ki sem fújtad magad.

— Sok a mondanivalóm, hiszen évek során annyi minden felgyülemlett bennem — mondta a fiatalember — Vadász Ferenc, aki felett 1934 óta (ekkor lépett be a Csehszlovák Kommunista Pártba) gyorsan peregtek az események. Komáromban élt, a mozgalomban azonban együtt dolgozott a Kassán működő Schönherz Zoltánnal. Amikor Horthy hadserege bevonult a Felvidékre, a pártot szétverték. Sok társával együtt Vadász Ferencet is internálták. A kis- tarcsai táboi-ban találkoztak először a magyarországi kommunistákkal. 1939. augusztus 20-án kiengedték, de rendőri felügyelet alá helyezték.

A lig pár nappal ké■rÄ- sőbb, szeptember 1- én kitört a háború. A kommunisták ekkor is hamar megtalálták egymáshoz az utat. Elhatározták, hogy újra kiépítik a szétvert pártszervezeteket. Érintkezésbe léptek a kassai, losonci és más vidéki kommunistákkal. 1940. hús- vétján megtartották a Dél- Szlovákiai Kommunista Konferenciát. Ezen 25 szervezet küldöttei vettek részt. Ügy határoztak, hogy felveszik a kapcsolatot a Kommunisták Magyarországi Pártjának Központi Bizottságával. A horthysta rendőrség, sajnos megne- szelte ezt és sokan lebuktak. A letartóztatottak között volt Kulich Gyula és Fock Jenő is. Győrben is volt a bírósági tárgyalás,

Kicsit elmélyedt gondo-* latpiba. Töprengő arcán látom, hogy igyekszik felidézni a 25 év előtti emlékeket.

— Az egyik izgalmas, forradalmi tettünk a földosztás volt. Ezen a környéken a legszegényebb parasztok laktak akkoriban. Harmincketten írták alá a földosztást követelő memorandumot. Futár vitte Debrecenbe a kormányhoz. Két nap múlva válasz érkezett, hogy megkezdhetjük az előkészítést. Kétszázötvenen kaptak földet és talán százan szőlőt a községben.

Matyi bácsi emlékezete szinte ontja a neveket, adatokat.

— 1945. május 15-én ala kult meg a párt, én vol tam az első párttitkár Csaknem négy évig töltöttem be ezt a tisztséget Erős volt a kommunisták befolyása a község életére.

Az ötvenes években megkezdődik a paraszti élet átformálódása, alakulnak a termelőszövetkezetek, 1950-ben lépett a PeJYlimiig mi kezdeményeztünk

tőfi Termelőszövetkezetbe, amely később József Attila nevét vette fel. Itt volt alapszervezeti párttitkár nyugdíjba vonulásáig,

1963-ig.

Ma is közéleti ember. Községi tanácstag. 1950 óta van a testületben, a helyi fogyasztási szövetkezetnek is igazgatósági tagja. 1945- ben a földművesszövetkezeti szervező bizottság elnöke volt. A takarékszövetkezet igazgatóságának tagja.

— Hetvenen túl az ember hamarabb fárad. Az én koromban többet kell pihenni, az igazi kikapcsolódást a két kis fiúunokán' jelenti. Gyakran találkozunk, a lányom itt ment férjhez a községben. A két

isgyerek mindig örömmel árja a nagyapát.

— Küzdelmes huszonöt ív volt ez a negyedszázad. A mai parasztok egészen mások, mint mi voltunk.

Örömmel várják a nagyapát.

Csak a magamkorúak tudják, hogy mennyit kellett dolgozni ahhoz, hogy idáig eljussunk.

K. S.

ahol ötvenhat vádlott közül öten fegyházbüntetést kaptak. Vadász Ferencet két évre ítélték. Amikor büntetését kitöltötte, azonnal a garanyi internálótáborba dugtak. Innen a német koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan a szovjet csapatok szabadították ki 1945. május 9-én.

Június elején tért haza Komáromból, ahol megválasztották párttitkámak. Nem sokáig maradhatott azonban szülővárosában, az akkori politikai körülmények miatt ismét Magyarországra jött. Budapesten a Tisza Kálmán téren intézték a pártmunkások ügyeit, itt már sok ismerőssel találkozott.

— Elmégy-e Kecskemétre? — kérdezték tőle.

— Örömmel — válaszolta Vadász Ferenc. Két nappal később már Lajosmi- zsén buzdította a község lakóit: termeljenek, hiszen már nem a fölcesúré a haszon, az ország népének viszont kell a kenyér.

A kk őri ban sok ilyen gyűlést tartottak, hetenként 4—5 is jutott egy-egy politikai munkásra. Három megye —

Pest-Pilis-Solt-Ki6kun, Szóin olt és a három bácskai járás — tartozott hozzájuk. A hatalmas területet egy ócska, kimustrált DKW személyautóval járták, amelynek az egyik oldalán fekete volt az ajtó, a másikra piros színű került valahonnan és sokszor többet tolták, mint amennyit ültek benne.

Közben teltek a hónapok, az évek. Vadász Ferencet bízták meg a Dél- Pest megyei, később a nagy kecskeméti pártbizottság titkári teendőinek ellátásával. A városban jó volt a koalíciós együttműködés a pártok között. Pető Lajos, a Kisgazda Párt elnöke a Horthy-időkben 48-as Kos- suth-párti volt. Öt főispánnak választották. Tóth László polgármester szociáldemokrata párti vezető volt. Mindketten gyümölcsöző együttműködést alakítottak ki a kommunista párttal.

Vadász Ferencet 1949. január 1-én a Szabad Néphez helyezte a párt. Most itt ülünk kettesben a Nép- szabadság szerkesztőségi szobájában, s a múltjáról, az akkori időkről faggatom. Hosszan, szívesen beszél,

de ebből róla vajmi keveset tudok meg. Annál többet az akkori aktív pártmunkásokról.

BZ őzben postát tesz- nek az asztalra. A borítékból egy fénykép hullik ki, amely az i948- as kecskeméti kommunista és szociáldemokrata közös pártiskola hallgatói,, ábrázolja. Ennek az iskolának nagy szerepe volt Kecskeméten a két párt egyesítésének előkészítésében. A képet Forray József — a volt konzervgyári munkás, mo6t budapesti lakos — küldte 22 év után Vadász Ferencnek.

— Mi volt számodra az akkori idők legnehezebb feladata?

— Nem szívesen emlékezem rá, de beszélni kell már róla a nyilvánosság előtt. Tóth Lászlóról van szó, akit mindenki szeretett, becsült, és ezek közé tartozom ón is. Tóth László akkor a szociáldemokrata pártnak volt vezető egyénisége. Természetesnek vettük valamennyien — és ő maga is —, hogy a két párt egyesülésee után tagja lesz a kommunista pártnak.

Egy országos értekezleten hozzám lépett Rákosi Mátyás és azt mondta: Nem akarja látni Tóth László nevét az új pái-t tagjai között. Érvelni kezdtem, hogy Kecskeméten ez elképzelhetetlen és, hogy Tóth elvtárs becsületes marxista gondolkodású ember. Rákosi ekkor tömören utasított a feladat végrehajtására.

Elhatároztam, hogy magával Tóth Lászlóval beszélem meg az ügyet. Laci bácsi nagyon le volt sújtva, de végül is ő sem akarta kitenni magát az elutasításnak, illetve a pártból való kizárásnak. Megállapodtunk abban, hogy nyilatkozatot tesz közzé a kecskeméti lapokban,

amelyben bejelenti, hogy egészségi okokból egy időre visszavonul a politikai és a közélettől és sakkelmélettel foglalkozik. A közvélemény ezt az indokot el is fogadta. Én akkor annak örültem, hogy Tóth Lászlót sikerült nagyobb lelki törés nélkül a Párt „tartalékállományába” helyezni, ö pedig biztosított arról, hogy bármikor, ha szüksége lesz rá a pártnak, ő rendelkezésére áll. Akkor nem is sejthette még, hogy 1956-ban erre is sor kerül, amikor nagy szolgálatokat tett a pártnak és városának azzal, hogy ismét közéleti funkciót vállalt és segítette a konszolidációt.

Vf adász elvtárs kezébe vette a postán érkezett képet és sorolni kezdte a rajtalevők neveit. Régi elvtársak, kommunisták. Tele voltak tűzzel, lelkesedéssel — fűzte hozzá —, de másként nem is tudtuk volna végrehajtani az akkori nagy feladatokat.

Nagy Ottó