Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-22 / 93. szám
Vlagyimir lljics Lenin Részlet Majakovszkij elbeszélő költeményéből Ismertem egy munkást. Nem tanult semmit. Még az ábécé ízéig sem jutott. De hallotta beszélni Lenint és mindent tudott. Egy szibériai paraszt mesélte nekünk: bevették, megvéd ték a falut, mely most boldog. Nem olvasták, nem hallották Lenint, mégis ' leninisták voltak. Jártam a hegyeken, hol bokor sem látható, csupán felhőktől terhes a szikla. Es száz mérföldnyire az egyetlen hegylakó rongyain a lenini jelvény a szikra. Talán csak hogy ingét a mellén megtűzze? Tűvel tűz a dáma is, mert kacér divat. De hisz’ nem tű fogja — az érzés tüze, amely Leninért ég, mutatja a szívet Gól Farkas: A Forradalom hangja FA évszázadról idecsendül hozzám a Forradalom hangja. Sósizü a tengerkék alkonyat a szemcsés szél a fákat csikorgatja. Csattognak a matrózok szalagjai borostás, kacsmás tömeg áll a téren fénycsóvák pengéi villannak a pétervári szurok-sötétben. Lenin beszél. Szavai az agyakba behatolnak kezében nincs papír — beszél, beszél minden mondata ágyúlövése a Forradalomnak ... Hangja itt hullámzik most * lemezen szívem a régi menetek ütemére dobban. Katonája vagyok én is, bár nem lehettem ott a Forradalomban. Lenin beszél. Kinyújtott karja alatt megindulnak a földek, a kertek, a gyárak fölegyenesednék a muzsikok s a munkások öntöttvas ezredei mögé állnak. Lenin beszél. Szikár vasöntők, sápadt bányászok becsapott katonák fordulnak feléje s ha mást nem, de e szavakat értik: Föld, Munka, Béke! Lenin beszél. S amíg forog a lemez nagy homloka, mint új nap világit felettem fölerősítem hangját, hogy szavait meghallják New York-ban és a dzsungelekben... Figyeljetek és hallgassatok rá mert olyan szelid-okosan beszél hozzátok ez az ember, hogy kinyílik előttetek a könyv és élesebb lesz kezetekben a fegyver. ötven év távolából csendül hozzám a Forradalom hangja. Lenin beszél, s hitének ereje ma űrhajókat küld a magasba várost telepít oda ahol azelőtt / a farkas sem élt meg amerre ujja mutat, az útra már milliók léptek. Szava ma is elevenen lobogó láng. Tűzhely az igazaknak, de ha kell ■obbanó bomba, igyelj Leninre emberiség' Figyelj a Forradalomra! Q roszofjzágból alkal- mi, szétugrasztott, megrémült forradalmárok érkeztek; dühösek voltak önmagukra, meg azokra, akik berángatták őket a „reménytelen vállalkozásba”. — Minden elveszett — mondták. — Mindent szétvertek, kiirtottak, száműztek, bebörtönöztek! Sok nevetséges eset is akadt, de ezek a legkevésbé sem voltak mulatságosak. Az egyik orosz- országi vendég, mégpedig megmoccant, összesúgott valamelyik társával, akkor a tiszteletreméltó szónok, rövid szünetet tartva, szögként döfte bele pillantását. Kabátjának egyik gombját jobban kedvelte, mint a többit, ezt kedveskedve és szakadatlanul simogatta az uj javai, és ha szünetet tartott, úgy nyomogatta, mint egy csengőgombot: az ember azt hihette, hogy éppen ez a gombnyomás szakítja félbe a beszéd egyenletes folyását. Az egyik ülésen Plelét jobb felé emelte a levegőbe. A z egyik munkás megkérdezte tőle: — Hát maga mikor teázik majd megint együtt a liberálisokkal? Szépen, szenvedélyesen és élesen fogalmazva beszélt Rosa Luxemburg, kitűnően forgatta az irónia fegyverét. De íme, felsietett az emelvényre Lenin, és raccsolva megszólalt: — Elvtársaki — Ügy rémlett, rosszul beszél, de egy perc múlva engem is, Lenin Gorkijnál 1920-ban. egy tehetséges író, azt bizonygatta nekem, hogy én az Éjjeli menedékhely Lu- kájának a szerepét játszottam; jöttem, vigasztaló szavakat szóltam a fiatalsághoz, az hitt nekem, és betörte a fejét, én pedig megszöktem. Egy másik erősködött, hogy engem felfalt az „irányzatosság”, s „bukott ember” vagyok, aki csak azért tagadom a balett jelentőségét, mert az „cári”. Egyáltalán nagyon sok nevetséges ostobaság hangzott el, s gyakran úgy éreztem, Oroszországból dohos port hoz a szél. És hirtelen, mint a mesében: ott termettem az oroszországi szociáldemokrata párt kongresszusán. Persze, hogy ünnep ez! De csak az első ülésig ünnepeltem, a „napirend” feletti vitáig. E viták szi- lajsága egyszeriben lehű- tötte lelkesedésemet, s nemcsak azért, mert éreztette, milyen élesen szakadt ketté a párt reformistákra és forradalmárokra — ezt már 1903 óta tudtam — hanem mert a reformisták ilyen ellenségesen viselkedtek Leninnel. Ez szűrődött és fröcskölt át beszédeiken, mint a nagynyomású víz az ócska tűzoltófecskendőből. A mit mondanak, az nem mindig fontos — de mindig fontos, hogyan mondják. Plehanov nyakig begombolt kabátjában protestáns lelkészhez hasonlított; megnyitotta a kongresszust, s akár egy hitoktató, abban a meggyőződésben szónokolt, hogy gondolatai vitathatatlanok, minden szava egy-egy drágakő, sőt még a szavai közt a szünetek is azok. Nagyon ügyesen aggatta a levegőbe, az ülésezők feje fölé a szépen kicirkalmazott frázisokat, és ha a bolsevikok padjaiban valaki hanov éppen válaszolni akart valakinek, karját keresztbe fonta mellén, és hangosan, megvetően eny- nyit mondott; — H-he! C zen a Bolsevik mun" kások nevettek. Plehanov felhúzta a szemöldökét, és fél arca elsápadt ; azért mondom, hogy fél arca, mert én az emelvény oldalán ültem, és profilból láttam az arcát. Mialatt Plehanov az első ülésen beszélt, a bolsevikok padjában leggyakrabban Lenin fészkelődött, hol összehúzódott, mintha fázna, hol kinyújtózott, mintha melege volna; ujjait bedugta a hóna alá, állát dörzsölgette, megrázta értelmes fejét, és valamit súgott Tomszkijnak. Amikor pedig Plehanov kijelentette, hogy „a pártban nincsenek revizionisták”, Lenin előrehajolt, kopasz feje kipirult, válla rázkódott a hangtalan nevetéstől, a mellette és mögötte ülő munkások mosolyogtak, a terem végéből pedig valaki zordul és hangosan megkérdezte: — Hát a túlsó oldalon mifélék ülnek? A tömzsi kis Fjodor Dan úgy beszélt, mintakinek a hamisítatlan igazság a tulajdon édeslánya, ő szülte, ő nevelte fel, és még most is nevelgeti; ő maga, Fjodor Dan pedig Marx Károly tökéletes megtestesülése, és a bolsevikok faragatlanok, illetlen gyerkőcök, ami különösen kiviláglik a men- sevikekkel szemben tanúsított viselkedésükből, akik között „a marxizmus minden kiváló teoretikusa” megtalálható — mondta. _ önök nem marxisták — jelentette ki megvetően —, nem, önök nem marxisták! — és sárga ökK (Nalbadjan festménye) akárcsak a többieket, magával ragadott a beszéde. Először hallottam a politika legbonyolultabb kérdéseiről ilyen egyszerűen beszélni. Nem próbált ő szép mondatokat szerkeszteni, hanem minden szavát mintegy a tenyerén nyújtotta át, a bámulatos könnyűséggel tárva fel a szó pontos értelmét. A szokatlan élményt nagyon nehéz érzékeltetnem. ’ ezét előrenyújtotta “ és kissé felemelte, tenyerében mintegy mérlegre tette minden egyes szavát, kirostálta az ellenfelek mondatait, s ellenük szegezte a maga meggyőző állításait, bebizonyítva, hogy a munkás- osztálynak joga és kötelessége a maga útján haladni, nem pedig a liberális burzsoázia mögött vagy akár mellett kullogni — mindez szokatlan volt, és úgy hangzott, mintha ő, Lenin nem magától, hanem valóban a történelem akaratából mondaná. Beszédének egyöntetűsége, nyíltsága és ereje, egész lénye, amint az emelvényen állt, mintha egy klasszikus műalkotás lett volna, amelyben megvan minden, és semmi sem felesleges, nincs díszítés, és ha van is, nem látszik, ugyanolyan természetes és nélkülözhetetlen, mint az arcon a két szem, a kézen az öt ujj. Rövidebb ideig beszélt, mint az előbbi szónokok, a hatása mégis jóval nagyobb volt: nemcsak én éreztem ezt, a hátam mögött lelkesen suttogták: __ Milyen tömören beszél. Í gy is volt; minden érv önmagától, a benne rejlő erőtől bontakozott ki. A mensevikek nem átallották kimutatni, hogy Lenin beszéde kellemetlenül érinti őket, ő maga pedig több mint kellemetlen. Minél meggyőzőbben bizonyította annak szükségességét, hogy a pártnak fel kell emelkednie a forradalmi elmélet magaslatá- rat mert így lehet minden szempontból ellenőrizni a gyakorlat helyességét, annál dühösebben szakították félbe beszédét. — A kongresszuson nincs helye filozófiának! — Ne tanítson minket, nem vagyunk gimnazisták! Különösen egy szatócsképű, szakállas, magas termetű ember ágált; padjából felugorva, dadogva kiáltozta: — ö-össze-es-küvők ... ö-összeesküvést játszanak! B-blanquisták! D osa Luxemburg vi- szont bólogatott, s az egyik következő ülésen alaposan megmondta a magáét a mensevikeknek: — Maguk nem állnak a marxizmus alapján, hanem ülnek, sőt, fekszenek rajta. Az ingerültség, a gúny, a gyűlölet dühös, forró szellője fújt a teremben, a tekintetek százai különféle módon világították meg Lenin alakját. Nem lehetett észrevenni, hogy az ellenséges támadások felizgatják; hévvel, de nyomatékosan, nyugodtan beszélt; néhány nap múlva megtudtam, milyen árat kellett fizetnie külső nyugalmáért. Nagyon furcsa és bántó dolog volt, hogy csak emiatt a természetes gondolatmenete miatt ellenségeskednek vele; a párt csak az elmélet magaslatáról ítélheti meg világosan a soraiban keletkezett nézeteltérések okait. Az a véleményem alakult ki, hogy a kongresszus minden napja új és új erőt ad Leninnek, frissebbé, biztosabbá teszi, beszédei mindennap egyre súlyosabban hangzanak, s a kongresszusi tagok egész bolsevik csoportja eltökéltebbé, keményebbé válik. Az ő beszédein kívül majdnem ugyanígy feltüzelt Rosa Luxemburgnak a mesevikek ellen irányuló remek, metszőén éles beszéde. Lenin a munkások között töltötte szabad perceit, óráit, életük legaprólékosabb részleteiről is kikérdezgette őket. — No, és a nők? Felőrli őket a háztartás? De azért csak tanulnak, olvasnak? A Hyde Parkban néhány munkás, ki először látta Lenint, kongresszusi magatartásáról beszélt. Egyikük jellemzően ezt mondta: — Lehet, hogy van itt Európában egy másik, ugyanilyen okos emberük a munkásoknak, Bebel vagy még valaki, nem tudom. De hogy létezne még egy ember, akit én így, egyszerre megszerethetnék, azt nem hiszem! Egy másik munkás mosolyogva hozzátette: — Ö a mi emberünk! Volt, aki ellene vetette: — Plehanov is a mi emberünk. E s hallottam a találó feleletet: — Plehanov a tanítónk, a gazdánk, Lenin viszont a vezérünk és elvtársunk. Az egyik fiatal legény tréfásan megjegyezte; — No, Plehanovot Szorítja a cipő. (Részlet Gorkij: Leninről című művéből)
